Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-17 / 7. szám
Barkó húsz évig mindenhová csak .autón közlekedett. Nem ő szorgalmazta, úgy szoktatták rá, amikor kinevezték egy nagykereskedelmi vállalat munkásigazgatójának. Az autó nemcsak a rangjához járt, de munkájának Is egyik segítőeszköze lett. Később kiemelték minisztériumi főosztályvezetőnek, majd utána nemsokára mint kiváló szakembert egy tröszt élére állították vezérigazgatónak. Funkcióinak mindenkor tartozéka volt a személyi autóhasználat. Amikor Barkót nyugdíjazták, teljesen megváltozott az életrendje. Szükségtelen részletezni. Mindenki tudja vagy sejti, mi az eltérés a tényleges dolgozó és a nyugdíjas élete között, akár egyszerű munkás volt vagy vezérigazgató. A változásban benne van a hivatali autó használatának megszűnése is. így következett Barkónál az a 'szokatlan esemény, hagy egy szép napon — tessék szó szerint -értelmezni a szépet, mert Ifényesen sütött a májusi napocska —, ismétlem, hogy egy szép napon gyalog vágott néki a városnak. S kimondottan a véletlennek tulajdonítható, eljutott a Feneketlentóhoz. Azt se kell részletezni, milyen ámulat fogta el a látványtól. Egy régi űjságrtpontból még derengett a lejében, hogy a Feneketlen-tó környékének rendezése, parkosítása nagy részben társadalmi kezdeményezéssel és munkával történt... Barkó olyan elégedettséggel sétálta körül a tavat, majd huppant le az egyik ipadra és nézte a horgászokat, a tó partjára épített csupa üveg presszót és mellette a szabadtéri színpadot, mintha annak idején jómaga is kubikolta volna a terepet és része volna a szemet, szívet gyönyörködtető épületek kivitelezésében. Ha ez a park nem volna, hol hancúroznának -a gyerekek és sütkéreznének ai padokon .ülő felnőttek, és hol osökdlóznánaik a fiatalok? Lám, mire képes az egyetértő társadalmi összefogás ereje, a pozitív oél érdekében végzett mozgósítása? — elmélkedett magában, de aztán kizökkent summázó gondolataiból. Egy Idősebb nő állt meg előtte. Pár pillanatig rábámult, majd továbbindult, de mentében néhányszor még visszanézett. — Hát ez ki lehet? — mormolta Barkó, és kissé kényelmetlenül érezte magát. Amióta nyugdíjban van, gyakorta megállítják az utcán. Legtöbbször az egészségéről érdeklődnek, majd a múltra fordítják a szót, de olyankor sem jön rá mindig, kivel beszél. S (ha nekibátorodik és megkérdezi, nyomban kiderül, hogy valamikor együtt dolgoztak a pártmozgalomban vagy a szak- szervezetben. Némelyik meg beosztottja, munkatársa volt kereskedelmi vagy minisztériumi korszakában. Most is hiába kutatott emlékezetében a sziká- ran magas termetű, kissé lompos ruhájú nő után. Pedig hogy valaha ismerhették egymást, a nő hirtelen megtorpanása, bámulása és visszatekin- getése elárulta. Túltette volna magát rajta, de a szeme sarkából észrevette, hogy a nő visszafordult és vontatott (léptekkel közeledik. Erre nyíltan, kíváncsian ránézett. — Barkó úr, igaz? — kérdezte a nő olyan -hangon, mint aki Ibiztos abban, hogy kit szólított meg. Barkót meglepte az úrázás; csak némán bó- ‘lintatt. — Maga is megöregedett, nemcsak én — folytatta a nő, de már csúfondárosan. — A nagy emberek felett is eljárnak az évek, nincs kivétel. Az újságból tudtam meg, hogy nyugdíjba vonult és kitüntették. Engem viszont erőszakkal küldtek nyugdíjba, és nem kaptam kitüntetést, csak egy csomó kézfogást meg egy zsebrádiót és egy kris- -táfyüveg virágvázát. Még mind a kettő megvan ... — Hol dolgozott? Honnan nyugdíjazták? — kérdezősködött Barkó, hogy valami fogódzkodóhoz jusson. — Két éve a Budai Nyomdából. Alig várták, hogy betöltsem az ötvenöt évemet és túladhassanak rajtam. Barkó most sem lett okosabb. — Hány év beszámításával nyugdíjazták? — Na, mit gondol, hánnyal? ... Húsz év és hat hónappal. Tizennégy évet nem adtak meg. Jórészt a szakegyleti fejesek jóindulatának köszönhetem — mondta a nő gyűlölettel, majd be- ismerően hozzátette: — No meg, az apám buta-' ságának is!... — Miért? Mit követett el az édesapja? — tudakozódott tovább Bankó, és már bosszús volt magára, amiért még mindig nem jött rá, kive) beszél. — Nem jelentett be alkalmazottjának! — vágta rá a nő, és fintorba rándult az arca. Egyszerre volt kétely és csalódás. Aztán ingerülten kifakadt: — Barkó úr, (maga csakugyan nem tudja, ki vagyok én? Nem komédiázik velem? — Csakugyan nem tudom — vallotta be Barkó, megütközve a nő kötekedő viselkedésén. — Mert nem is akarjal... Megértem én, Barkó úr, azt is! Akinek az isten úgy felvitte a dolgát, mint magának, minek ismerjen meg egy olyan senki nőt, amilyen én vagyok? — Elnézést a feledékenységemért. Sajnos, nem tudom, kihez van szerencsém — feszengett Barkó a pádon, elvörösödve. A nő indulatosan legyintett. — Nem nyer vele, ha megtudja. Régen se volt szerencséje a Wellman Erzsi. A Zsike, ahogyan maga hívott... Miért lenne most szerencséje velem? — mondta még, gúnyos keserűséggel. Barkó megdermedt a név hallatára. Kimeredt szemmel bámulta a csontjaira száradt, lompos ruhájú nőit; ilyen riasztó vénség lett Zsikéből, a karcsú derekából, a ruháját feszegető, hetyke melléből, a mindig mosolygós, bájos arcából? Szinte hihetetlen ... A nő megsokallotta a hallgatást; türelmetlenkedett: — Térjen már észhez, Barkó úr! Higgye el, hogy Zsike vagyak, csak közben megváltoztam ... Ami azt illeti, maga is megőszült. És éppoly ráncos az ábrázata, mint az enyém. A még mindig gúnyos, sőt már fölényeskedő hang szétoszlatta Barkó megdöbbenését. A szánalom érzését a káröröm váltotta fel. És amit több mint harminc éve elmulasztott: visszavágni a megalázóan öntelit Zstkének, most kapott az alkalmon, hogy pótolja. A hatás kedvéért még füllentett is. Varga Lajos illusztrációja — Tévedett, Zsike. Nekem igenis szerencsém volt magánál. Ha nem fricskázott volna orron, hogy nincs rászorulva a csirizes könyvkötő melósok udvarlására, akkor most egy ráncos arcú senki nő volna a feleségem. Mint amilyennek az előbb saját magát mondta. A nő közelebb lépett. Düh látszott az arcán. Ujjával Barkó felé bökött. — Még magának áll feljebb?! Már elfelejtette, mivel háborított fel? Hogy mit akart tőlem a raktárban? — rikácsolta. Barkó akaratlanul ©lnevette magát. Amióta tudja, kivel felesel, persze, hogy rögtön ráemlékezett arra a délutánra. Zsikének kellett előszedni, neki meg kiválogatni a könyvek kötésére felhasználható bőröket. Zsike csak létráról, fel- nyújtóZkodva érte el őket, és ő a ruhája alá látott ... Ha harmadik hete nem tapasztalta volna a rokonszenvét, dehogy bátorkodott volna a létra játékos megbillentésére, hogy ürügye legyen Zsi- két a „leeséstől“ menteni, de véletlen akarattal a ruhája alatt, a meztelen combját két kézre fogva. Ám nemcsak azt tette, hanem leemelte a létráról és megcsókolta. Próbának szánta a játékot: remélhet-e még mást is a lánytól? Mert nagy dicsőség lett volna a főnök úr gusztusos lánya szeretőnek ... — Maiga mulat rajtam, Barkó úr?! Kinevet engem? Arra nem gondol, hogy magának köszönhetem, ahogy kinézek? S azt is, ahová jutottam ... — Nekem? Mit vétettem én magának? — lepődött meg Barkó a vádaskodáson. — Másnap kiléptem az üzemükből, és azóta még véletlenül sem láttam magát. — Nem hát, mert nem is akarta, hogy lásson, hogy találkozzunk! Én viszont vártam ... — Engem? — kérdezte Barkó meghökkenve. — Persze hogy magáti — kiáltotta a nő. — Még az ostrom után is sokáig. Hogy megkeres majd, megmaradtam-e? Vagy nem dolgozhatna-e nálunk? ... Azután az apám letartóztatásakor is vártam. — Miért tartóztatták le? — kérdezte Barkó, de nem lepte meg. Zsike apját munkásnyúzó főnöknek ismerték a szakmában; volt mit számon kérni tőle. — Nem emlékszik rá? Tele voltak vele az újságok. Azzal vádolták, hogy feketézett az irka- készítésre kiutalt papírral... Mondom, akkor is vártam, hátha érdekli, mi lesz majd velem egyedüli, mert az üzemünket is kisajátították. De Barkó úr nem volit a sorsomra kíváncsi. Igaz, akkor már nős volt, két gyerek apja, és akkor lett igazgató, külön titkársággal, autóval, fogadőidővel... — Azért megkereshetett volna, Zsike — mondta Barkó fanyar hangon. — Bár fontosabb gondjaim voltak, minit az ismerősök sorsának figyelése, módját ejtettem volna ... A nő nem törődött Barkó közbevetésével. — Egyszer elszántam rá magam — folytatta kissé megcsendesedve. — Amikor az apám három és fél év után kiszabadult a börtönből és képtelen volt a szakmájában álláshoz jutni. De az apám lebeszélt róla. Hogy ne alázkodjak meg egy kommunista előtt. Mire nekibátorodtam kijátszani az apámat, Barkó urat kinevezték vezérigazgatónak. Erre meggyávultam... — Végül is mi lett Wellmann úrral? — Tizenkét éve halott Bécsiben. Oda disszidált ötvenhat novemberében, s ott nem alkalmi munkás volt, mint nálunk. Ma is bánom, hogy akkor nem mentem vele. Később meg nem lehetett... Barkóból az egykori főnök úr bécsi halála sem váltott (kii szánakozást, sőt a nő sopámkodása, amiért nem disszidált az apjával, csúfolódásra ingerelte: — Ha akkor elment volna, ma nem találkozunk, és nem idéznénk közös emlékeinket. Most mi az ördögölt kezdhetnénk egymással, Zsike? A nő megvetően elhúzta a száját: — Én azért megvigasztalódtam, Barkó úr! Mondtam már, hogy maga is éppúgy megvénült, mint én. Hiába lett nagy ember, kitüntetett vezérigazgató, mégis egy utcába került velem. Éppúgy nyugdíjasnak számit, mint én. Csak ezt akartam tudtára adni. Nem is zavarom tovább... Barkó viszolyogva nézett a lompos ruhájú nó után. Természetesnek tartotta a köszönés nélküli távozását. Majd azon kezdett révedezni, nem lenne-e okosabb ezentúl elkerülni a Feneketlen-tó partjának sétányát és padjait? De nem jutott döntésig. Jobban érdekelték a horgászok meg a szo- morúfüz ágadnak sátra alatt csókolózó fiú és lány... * Az elbeszélés közlésével köszöntjük a hetvenéves írót. A fiam, Gilles, egy éve született. Ezt a csodálatos eseményt néhány hónappal megelőzte egyik legjobb barátom, André, fiának a születése. Amikor Gilles néhány napos volt, beszámoltam Andrénak bámulatos tapasztalataimról. Barátom az idősebb atya tekintélyével szólott: — Ez még semmi. Majd meglátod, ha négyhónapos leszl Nem sokkal később közöltem vele, hogy kibújt a fiam első foga. André kijelentette: — Ez még semmi. Majd meglátod, ha már eszik! És amikor legutóbb elmeséltem Gilles újabb haditettét, André megjegyezte: — Ez még semmi. Majd meglátod, ha már jár! Vajon meddig fog így froclizni? Ennek ellenére, mint két eszelős atya, tökéletesen értjük egymást. Megnehezteltünk viszont néhány nőtlen emberre és egy csomó családatyára. Egy agglegény a napokban ezt mondta nekünk: — Maguk túloznak. A gyerek egyéves kora előtt, de még később is, nem egyéb, mint egy emésztőcsatorna. Utólag azon töprengtünk, hogyan menekült meg ez az ember egy hosszabb kórházi ápolástól. De egyes családapák (a tisztában-vannak-a-kötelességükkel-tí pusúak közül) még rosszabbak. Mint például az, aki szerint: — Ami engem illet, engem az enyémek csak kétéves koruktól kezdve érdekeltek. Sőt, André hallotta, amint a:: egyik nyomorult kijelentette: — A nagyobbik gyerekemmel csak akkor kezdtem foglalkozni, amikor már elmúlt hétéves. Később megbocsátottunk neki, mert megtudtuk, hogy matematikatanár. De annyian hajtogatják: — Csak akkor érdekesek, amikor ... — úgyhogy lassan már magunkat gyanúsítjuk azzal, hogy abnormisak vagyunk. E gy szép, előttön^ belemerült a ta rításba, hogy i ledkezett a bei utolsó pillanat! ró, hogy műsza nie. Még arra s je, hogy néhán tét íirkamtson aztán keresték valót, de bízón; Iáinak. — Borzasztó a nagyétkű Peti lünk? — Ha volna zelben... — á1! via. — Semmi csúcsforgalomé« ni — morogta nül. — Nincs gyerekek, össze mindent, ami a ■lakásbanl Péter kezder kinyitotta a hü — Egyetlenef tű sajt, vagy Jw szepesi kolbász répa, mlndösszf szelet szalonna vagyonunk! — Jóformán s gott) Szilvia. — Legalább 1 elég... — vai búbját apu. — Ha a voln — nevetett Szil — Elektron, > dent elintézi - Péter, és becsa; ját. — É egye négyzet, abraka Itt az üde űrti re nagyítottam tőben! Peti balettén' kai nyitotta ki ajtaját. Szilvia sóit néhányat, nézett a hűtő 1 majdnem azt h történt. Gyorsa hűtőbe, de ott aprócska kolbá Petit azonban meg apu tekín — Mi az, apj — Hát nem — Nem égés — Miért csa megsokszorosít! csinálunk egy í sokszorozót?! — Általános zót? — álmélki ti csillogó szel Ha igaza volt is Pegi nek, amikor azt írta, h a modern Idők legnag azt azért elfelejtette 1 van még az atyánál is dor: a fia, aki ijesztő szakot él át. Az újszült teg ember, súlyos sérült halálos veszedelemben hogy életben van, volt lettl megkönnyebbülés, kültek. Ez a három utó tessori Máriától szárai lom az alkalmat, hogy te. Köszönöm, asszony önt illeti, aki érzéketlei a félelmetes odisszea i: szem, egyszerűen sajná ahogyan sajnálom azt is, akit elvittem a múze mutassam neki a Renoi mondta: „Igen. Nem ro műfajban egy másik ba éves) és a felesége (hí nagyobb ellenségeim, hallgatták első lelkes bi egy nagyon okos kutyá hogy ez a férfi és ez a lálkoztak, szerették me) zasodtak össze, hogy e hozzanak a világra. Az első két hónapbar ami elképesztett a fiam tatlan csodálatot keltei vert-nek arra a megjej tam, ostobán: — Egy kétfejű borjí mény. De vajon sokkal tos-e egy egyfejű borjú Föltétlenül látni akar letik Gilles. (Szinte ha sokat: Anarchista! Zülli illik! Micsoda mentalitá: ném őt ki az ajtón“ Egzi: A szülész ferdén néz azt a percet várta, ar nyagul odaszólhat a n ják be a betegszállító innen ezt az urat!“ N« Földeák Janas*
