Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-10 / 6. szám
az asztal alatti várgyerek — Balázs- »frató varázslónak ddáman labdázott a 6 szavakkal. Azt néz az élet; nehéz ; élet; közben nem ja a húsleves szagát, sra sistereg össze- a harisnya. Igen, adja apu is, és min- yot tátog a cipője 5 nadrág; mintha s be akarná kapni ishal mindig elúszik :orka elől. A kishal ivább a búgőcsigát ulat nem lehet be- csúnya nadrágszár ek, hallotta ki Ba- ígócsiga zúgásából, rek. A gyerek, ját- lalázska, a gyerek §pp azt látja, hogy i együk lába félol- cipőben. Anyu lába , mindig el akarja de a légy elröppen, incse, hogy itt van itta a kisfiú. Tény- ftese, hogy Itt van gyerek Itt van, mert n volna jő. Mi az i, bolna, holna, vol- äolna, volna. >khoz dugta az ar- yira, hogy az orra k között. A búgó- lebb sodródtak egy- is kellett működtel- gyerekért, hallotta gát; csak a gyere- i-búgócsiga. Balázsán hóemberre gon- olt olyan borzalmas elolvad, s hogy so- nem lesz nyár. Ba- íszag fenekén ülve gsejtette, hogy lesz tisztázatlan, elröp- tesen elég volt ah- talanul kitörlődött íznap boldog volt, őtt kióvakodott vol- — „anyu, éhes va- a egyszer a két bú- ymás leütve, a szögletében, oldalukra , mint az az igazi gtetben, mely piros- tl, kissé talán bol- atottan, de mindig íyüttérzően, vigasz- kisfiúra. — Parancsol konyakot? A pincér először a nagy gőzhajó kényelmes büféjében fordult hozzám ezzel a kérdéssel. — Nem. Virslit kérek tormával és egy feketét — feleltem. A pincér energikus arca csalódottságról árulkodott. Miután megreggeliztem és az asztalkendővel megtöröltem a számat, hívtam a pincért. Szemében a reménykedés fénye villant fel. — Konyakot parancsol? — kérdezte jó hangosan. — Nem, kiérem a számlát. Fizettem, aztán felmentem a fedélzetre. A hajó méltóságteljesen szelte a vizet. Elővettem a fényképezőgépemet, hogy megörökítsek egy mohóval benőtt óriási sziklát. — Parancsoljon! — mondta ekkor egy udvarias hang a hátam mögül. Hátrafordultam. A pincér egy zsúr- asztalkát tolt elém, amelyen egy pohárka konyak állt. — Én nem Rendeltem konyakot! — mondtam kissé ingerülten. — Akkor mit parancsol? Vodkát? — Semmit sem kérek. — Bizonyos ön ebben? — kérdezte a pincér és a hangja némi aggodalmat árult el. Mindketten elkedvetlenedtünk, bár más-más oknál fogva. A pincér szemmel láthatóan elhatározta, hogy a segítségemmel túlteljesíti a bevételi tervét és így szerez a büféje számára még egy elismerő oklevelet. (Egy ugyanis aranyozott keretben már ott függött a falon.). Mindenesetre átszaladtam a hajó orrára és leültem egy csomó ifjú utas, — fiúk és lányok — közé. Vidám nevetésük, kedves csacsogásuk gyorsan ismét jókedvre derített. — Idenézzetek, gyerekek! — kiáltottam fel hirtelen. — Mi van a tenyeremen? Egy ötkopejkás. Igen. És most ezt a pénzdarabot a homlokomra szorítom. Egy, kettő! Jól figyeljetek! Három! Amint kimondtam azt, hogy „három“, súlyos, nem gyermeki kéz ne hezedett a vállamra. Idegesen hátrafordultam. Az ötkopejkás leesett és elgurult valahová a fedélzeten. — Parancsol konyakot? A pincér. arcáról sugárzott a remény és valami anyai gondoskodás. — Nem, nem, nem! — üvöltöttem és félretolva csalódott ifjú nézőimet, elrohantam, amerre a szemem látott. A hajsza, mely ezután következett, bármely hollywoodi kalandfilmnek díszére vált volna. Lerohantam a gépházba és elrejtőztem a vaslépcsö alatt a gépek közvetlen közelében. A mozgó acéldugattyúk szinte az orrom negyét súrolták. De még ez is kellemesebb volt, mint a pincér tolakodása. A gép egyenletes, monoton duruzsolásától elszenderedtem. Azt álmodtam, hogy a dugattyúk beleakadtak a zakómba és ide-oda rángatnak. Ijedten nyitottam ki a szememet. A fejem valóban ide-oda lötyögött, de nem a gép rángatott. A pincér rázott fel álmomból a galléromnál fogva. Miután látta, hogy felébredtem, felragyogott az arca és kedveskedve kérdezte: — Parancsol konyakot? — Igen. — Egy pillanat! Felrohant a lépcsőn. Én — utána. De további útjaink elváltak. Ő sietett a büfébe a konyakért, én pedig megragadtam egy fehér-piros színű mentőövet és a vízbe ugrottam. A parton méltóságteljesen emelkedtek a magasba egy vegyiüzem ezüstösen csillogó épületei és kéményei. A mentőöv jól a felszínen tartott. A víznek olyasféle szaga volt, mint a vadonatúj katonbakancsnak. A lelkem szinte dalolt: „Szabad vagyok! Szabad vagyok!“ Rúgkapálva a vízben, gyorsan közeledtem a part felé. Egyszercsak hirtelen úgy éreztem, hogy valami erősen szorítja a bal sarkamat. Csak nincsenek cápák a vízben?! — Parancsol konyakot? — hallatszott a hátam mögül. A pincér az egyik kezével úszott, a másikban egy tálcát tartott. A sarkamat a fogával kapta el. — Köszönöm, nem kérek — feleltem. — Akkor adja vissza a mentőövet. Az — kincstári. Mivel a köztulajdon tiszteletére neveltek, levettem magamról a mentőövet és a víz alá merültem... Nem tudom, mennyi idő telt el, míg visszanyertem az eszméletemet. A füvén feküdtem. Valamiféle fehér ruhák táncoltak felettem. Hol vagyok? Kórházban? Az is lehet, hogy ez, aki fölémhajol, maga Péter apostol és azon töpreng, hová küldjön engem — a pokolba vagy a mennyországba. Ha így van, nincs mitől félnem: szolid családapa vagyok és a szakszervezeti illetményt is pontosan fizetem. Ám a továbbiak során Péter apostol különösen viselkedett — szétfeszítette az állkapcsomat és valami jóízű és égető folyadékot öntött a számba. A folyékony tűz végigszaladt a bensőmben, elárasztotta az egész testemet. Mit tagadjam, ez nem is volt olyan kellemetlen, különösen kényszerfürdő után a hideg vízben. — Még egy konyakot parancsol, vagy elszámolhatok? — kérdezte egy borzalmat kiváltóan ismerős hang. Nos, Péter apostolnak itt híre- hamva sem volt. Csupán a gőzhajó pincére küzdött rendületlenül a bevételi tervének túlteljesítéséért. SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Andrássy Tibor; Holdvilágos éj (Linómetszet) ■mm SLAV VÄLEK jlytogató ember mindenütt jelenvaló szeme nt a rózsaszín masli fölött, ogyan halványodik nesszeségben, üveg mögött, voltaképp a jövőben i szemre örökszép az a masli. •eményt. lat ruhaujjába rejti, t magához öleli s kiáltja: agancsos holmi, hess! eujyók, a házból, hess!“ ist sörényes lovacska nyerit. öreg úr! edű szól, 6 gyertyafénynél, itben is zajosan serked az ujja. ány már nagyon álmos, a körben, íte macska ropja körötte a táncot, :onyka hangján: ■ Ina, bubája, ík, :serélünk, ík mit cseréljünk, it 'cseré,-ié rélcsemit, nemkünkva, RONCSOL LÄSZLÖ fordítósa Henry Ludwig — Mivel szolgálhatok? — kérdezte látogatójától udvariasan a bankigazgató. — Megengedi? — azzal felkattintotta öngyújtóját és szivarra gyújtott. A látogató pisztolyt húzott elő zsebéből. — Nem szívesen háborgatom — mondta udvariasan —, de kénytelen vagyok némi pénzt kérni öntől. És arra kérem, ne csapjon lármát, ha lehet, mert ilyen kis távolságról lehetetlen elhibázni — ha mégannyira szeretné is az ember. Ebben a pillanatban valami zizegés hallatszott a hivatalszobában, egy másodpercre sötét lett, de nyomban kigyulladt a villany. — Mi történt?! — kiáltott fel a látogató, és csodálkozva nézett körül. — Semmi vész — felelte az igazgató, majd hátradőlt karosszékében és élvezettel fújt ki egy jókora füstgo- molyt. Csupán észrevétlenül megnyomtam a vészjelző gombját az asztal alatt. Az ajtókat és az ablakokat egy szempillantás alatt, auomatikusan záró acéllemez takarta el. Csapdába került, kedves kezdő gangszter barátom! A látogató üggyel-bajjal elfojtotta az egész testét rázó reszketést, és így szólt: — Nekem viszont pisztolyom van. Élve úgysem távozhat innen! — Nagyon is lehetséges, de abban egyáltalán nem vagyok bizonyos, hogy megéri-e. Gyilkosságért ugyanis villamosszékbe kerül, erre mérget vehet — különben pedig egykét évvel megúszhatja. Válasszon. Akar egy szivart? — Köszönöm, majd később. Tudja, nagyon nehéz szivarra gyújtani, miközben az ember egy bankigazgatóra céloz. Micsoda helyzet... Egy kis pénzt akartam kérni, és lám, milyen csapdába kerültem ... — Nem közönséges csapda ez, hanem zseniális csapda! A „Brown és Társai“ cég eszelte ki. Bankunk hetvenötezer dollárt fizetett érte. Nem kis összeg, ismerje el, de jobb tőkebefektetést sohasem eszközöltünk, ez biztos. Az asztalom fiókjában most is kis híján félmillió dollár van. — Vagy úgy — dünnyögte elgondol kodva a látogató. — Ennyi pénzük van? Kérem, adja csak ide. — Szívesen — nevetett az igazgató — Ott van, fogja. Megszámolhatja, ha egyáltalán tud számolni, miközben pisztolyt szorongat. De gondoljon arra, hogy azonnal itt lesz a rendőrség. Igaz is, majd elfelejtettem figyelmeztetni: egész beszélgetésünk magnósza lagra kerül. A látogató a pénz egy részét zsebébe gyűrte. — Tehát a szerkezet jól működik? — kérdezte. — Efelől aztán nyugodt lehet. A „Brown és Társai“ cég gyártmányai kitűnőek — mosolygott az igazgató. — Örömmel hallom — jegyezte meg a látogató és pisztolyát hanyag mozdu lattal az asztalra dobta. Az igazgató azonnal fekapta és vendégére szegezte. Az pedig eközben ki vett egy szivart. — Ezzel a revolverrel ugyan nem lehet tüzelni — közölte. — öngyújtó, és most már tüzet adhatna nekem. Továb bá nyomja meg az asztal bal oldalán levő, világoskék gombot, hogy kimé hessünk, mert valahogy kissé fülledt Itt a levegő. « — Árulja, el, mit akar? — kérdezte csodálkozva az igazgató. — Pofonegyszerű az egész. Én a „Brown és Társai“ cég képviselője va gyök, azé a cégé, amelynek a számláját ön már harmadik hónapja sehogy sem akarja kiegyenlíteni. Folyton azt állította, hogy a felszerelésünk rosszul működik. Mi persze sejtettük, hogy ez nem igaz, most pedig ön megerősítette a gyanúnkat. Egyúttal éltem az alkalommal, hogy előleget vegyek fel öntő! a légkondicionáló berendezésre, amely szintén a mi gyártmányunk. Ismerje el, uram, itt valóban kissé fülledt a le vegő -... GELLÉRT GYÖRGY fordítása SHHHHHHi ■■■■■■i MARK VILENSZKIJ
