Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-06 / 1. szám

Az Amicus még alig gördült ki a Nyugatiból, amikor a ma­gyar vámtiszt fölrezzentett gon­dolataimból: — Mit hoz Budapestről? — Színházi élményeket. — Mutatom a táskám, amely tele van fényképekkel, műsorfüze­tekkel, jegyzetekkel, húsz szín­házi előadás, sok-sok próba, ci­garettafüstbe burkolózó beszél­getés és vita tárgyi emlékeivel. S mint az ablak előtt eliram- ló táj, bennem is fölvillannak az élmények, szivszorító szín­házi jelenetek. Forgatom a Ma­gyar Kulturális Minisztérium meghívóját: „Két hétre... a magyar színházi élet jobb, ala­posabb megismerése érdeké­ben.“ Rendezgetem az élmény-mo­zaikot. Négy-öt gépelt oldalon, húsz előadásról? Ezen a re­ménytelenül kevés helyen le­hetséges-e legalább jellemzőnek vélt tendenciákat fölmutatni? Kíséreljük meg. A magyarországi színházi élet az erőteljes átalakulás évadjait éli. Lépést, szemléletet, eszkö­zöket vált. Igyekszik tartalmá­ban és formáiban sokrétű, szo­cialista színházzá válni. Olyan­ná, amely marxista eszmei és esztétikai alapállásból tátja és láttatja összekuszálódott, fejlő­dő és ellentmondásokkal teli világunkat, s benne a helyét, célját kereső, megtalálni vélő embert, örömeivel, félelmeivel egyaránt. Talbottnénak az egyébként szirupos szöveggel megédesített Orfeusz alászáll-ban van egy ma is bennem lüktető mondata: „egy ilyen világban, melyben sokáig elélnek együtt gyűlölet­ben az emberek, egy olyan vi­lágban, melyben, ami szörnyű­ség, az többnyire igaz'. S mint­egy példaként furij Trifonov Csere című kisregényéből ké­szült színművében a haszonleső felesége villan elém, aki férje haldokló anyját is eszköznek tekinti a valamivel tágasabb la­kás kiügyeskedése, kicsikarása érdekében. És sorjáznak előttem napjaink megannyi szépszavú, jópofa és kaján negatív figurái. A korszerűsödést, a nagyobb szellemi pezsgést célzó és sok szenzációt, vitát, igenlést, ké­telkedést egyaránt kiváltó szer­kezeti, valamint személyi válto­zások — néhány szolnoki, ka­posvári, kecskeméti színész és rendező elszerződése Budapest­re, a Nemzeti Színház felfrissí­tése, a Népszínház megalaku­lása — egyik körvonalazódó eredménye, hogy megszaporo­dott az olyan szellemi közössé­gek száma, amelyek túl akar­nak lépni a rutinelőadások, a jól megcsinált darabok eléggé bejárt, s mindenképpen körül­határolt területén, ennél jóval többet, mást akarnak. A jelek szerint az érvágást kiheverték az említett vidéki színházak is, hiszen az elmúlt évadban több figyelemre méltó előadással je­lentkeztek. Megújul, korszerűsö­dik a Nemzeti, s az újabb ve­zetőcserék után talán a Nép­színház társulata is elmozdul a holtpontról. A szellemi pezsgés egyik jele új színpadok megalakulása. Mindez, persze nem mentes a szélsőségektől. Például az új­donsült Astoria Bárszínházban minden hétfőn tizenegykor 180 forintos helyárért látni lehet Hernádi Gyula új, polgárpuk­kasztó darabját, a Mata Harit, fancsó Miklós rendezésében görögtűzzel, ledér lányokkal. Az új színpadok közül úgy vé­lem, elsősorban a Játékszín megalakulására érdemes igazá­ból odafigyelni. Részlet Griricz Mátyás igazgató nyilatkozatá­ból: ,Jiincs állandó társulatunk, csupán kisszámú vezető és ki­szolgáló apparátusunk. Célunk felkutatni mindazokat az ere­deti, érdekes színházi törekvé­seket, amely a hagyományos keretek között nem vagy csak nehezen valósíthatók meg. Nyi­tott színház a Játékszín. Nem áll szándékomban innen bármi­lyen irányzatot, műfajt kiszorí­tani. Bárki jöhet, aki újat akar, s akinek elgondolása figyelem­re méltó. Semmi korlát, semmi előítélet.“ A Játékszín idei év­adja igazolja az igazgató sza­vait. A szellemi felpezsdítés to­vábbi hatásos eszköze neves külföldi rendezők magyarorszá­gi meghívása. Harag György nagyhatású győri Vihar vendég rendezéséről a bemutató után már beszámoltunk. Az előadás most a budapesti művészeti he­tek során két estén a Vígszín­házban aratott ritkán tapasztalt sikert. Jurij Ljubimov a Bűn és bűnhödéssei kavart vihart és szakmai vitát, az idei évad elején pedig szolnoki vendég­rendezése gyűrűzteti tovább az elismerést és a vita hullámait. Trifonov kisregényének és Ljubimov színpadi átdolgozásá­ilyen magaslatokig és mélysé­gekig. Vampilov Vádkacsavadá- szata Budapesten csaknem tel­jesen moralizálóvá sikeredett, hiányzik a cselekmény többsí- kúsága, líraisága, a dialógu­sok polifóniája. Az idei évad másik nagyha­tású előadását a Játékszínben játsszák. Slawomír Mrozek Emigránsokja minden skatulyá­zó szándék ellenére nem ab­szurd darab, szerzője egy lét­forma abszurditását mutatja föl. Időben, földrajzi előfordu­lás szempontjából sem határol­ja körül két emigráns figura — XX és AA — zsákutcába tor­kolló életútját. AA lecsúszott értelmiségi, aki demagógiával, anarchista jegyekkel vegyes szabadságeszményeket hirdet egy pincében XX-nek. ö vi­szont pénzét a remélt hazauta­zásra kuporgatja. AA felismeri, hogy XX minden gondolatát, cselekedetét egy célnak ren­deli alá: annyi pénzt akar gyűj­teni, hogy hazatérve mindenki­nél különb családi házat épít­hessen, ahol idillikus boldog­ságban élhet rá várakozó fele­ségével és gyermekeivel. XX mindezért minden megalázko­dásra, hazugságra hajlamos, AA szerint tehát egy nyárspolgári eszmény rabszolgája. AA lelki szadistaként hergeli XX-et. Sze­rinte ez az embertípus a cél érdekében mindent elvisel, nem képes lázadni. Téved. XX vé­gül is kirobban, összetépi a ku­Harsányi Gábor és Dózsa László az Egerek és emberekben HUB IBM KÉT HÉT MAGYARORSZÁGI SZÍNHÁZAKBAN nak középpontjában Vityka áll, aki mindent elért és mindent elvesztett. Elkábítják haszonle­ső feleségének mézes mázos szavai: elügyeskedi legjobb ba­rátjától a zsíros állást, protek­ciókkal éviekéi előre, szerez meg tárgyakat, embereket, vé­gül halálosan beteg anyját rá­szedi a lakáscserére. (Felesége hideg logikája: a mama ideköl­tözik, rövidesen meghal, s így ez a nagyobb lakás teljes egé­szében a mienk lesz.) A ren­dező attól a pillanattól pergeti vissza az epizódokat, amikor Vityka felocsúdik. Rádöbben, hogy nemcsak a lakást cserél­ték ki, hanem ő maga is kicse­rélődött: a haszonlesés minden érzelmét, emberszeretetét ki­ölte, érzelemvilága sivár lett. Ljubimov David Borovszkij dísz- -letei között nem analizál, nem keresi a lélektani motívumokat, hanem sok-sok epikus epizód­dal jellemez és érvel értel­münkhöz és érzelmeinkhez szói. A háttérben — ellenpontozás­ként — műkorcsolyázást közve­tít a tévé, föl-fölerősödik a hang, megelevenedik a külön­böző figurákat bemutató, a ma­gasabb pontszámért küzdő, vi- gyorgó, a jégen megbicsakló páros. A színpad teljes széles­ségében szemben ülnek velünk a szereplők. Nem egymással, hanem a nézőkkel, a nézőkhöz beszélnek. Két óra hosszat, szü­net nélkül pereg a történet, s nem válik egy pillanatra sem unalmassá, mert tele van vi­zuális ötletekkel, ljubimovi ki­emelkedésekkel, korunkra jel­lemző víziókkal. S aztán jön a döbbenetes zárókép. A szerep­lők szürkésfehér, átalakuló mű­anyaggal borítják be önmagu­kat, víz csöpög rájuk, s Ljubi­mov ránk bízza a megfejtést: sirassuk-e saját gyarlóságain­kat, avagy borítsunk fátylat az egészre, vagy netán meleg­ágyat (fóliát] látunk, amelyben az ügyeskedők, haszonlesők szaporodnak? Sajnos Oleg Jefremov, a má­sik szovjet vendégrendező a Vígszínházban nem jutott el porgatott pénzt, s ezzel a haza­téréssel kecsegtető vékonyka reményfonalat is. De értelmet­lenné válik AA élete is, hiszen megdőlt az a teóriája, hogy az ilyen figura örökre rabja ma­rad kiagyalt vagy ráerőszakolt eszményeinek. Mindketten vesztettek — egy életet. A megrázó és lebilincselő előadás Avar István és Garas Dezső játéka, valamint Székely Gábor invenciózus rendezésének az eredménye. A Játékszín másik nagy sikerű előadása, Steinbeck Egerek és emberekjének felújítása Szász Péter rendezésében, a „film- gyári csapat“, elsősorban Har­sány i Gábor (George) és Dózsa László (Lennie) kimagasló ala­kításában. Zsámbéki Gábor Moliére Az úrhatnám polgárának színrevi- telével is mai — pontosabban napjainkban is — föllelhető emberi gyarlóságokat, — rongyrázás, kivagyiság, min­denáron többnek látszani, mint ami valójában vagyok — Bánsági Ildikó és Szilágyi Tibor Csuk* István Deficitjének egyik jelenetében (Iklády László felvételei) pellengérez ki szellemesen, moralizálás nélkül, mégis el­gondolkoztató erkölcsi tanul­sággal. A csillogó, tudása leg­javát nyújtó szereplőgárdából a Jourdaint alakító Kállai Fe renc, valamint a grófot játszó Major Tamás játéka felejthetet­len élményt nyújt. A sikeres bemutatók között a helye Csurka István tíz évvel ezelőtt írott, de színpadra csak néhány hete jutott De/icifjének, amely két házaspár tragikomi­kus, groteszk, amolyan „csur- kásan“ ábrázolt története Hor- vaí István őtletgazdag, jól per­gő rendezésében. A sort az elmúlt évadban be­mutatott, de ma is telt háza­kat vonzó darabok egészítik ki: Arnold Wesker Konyhája, a Nemzetiben Örkény István Pisti a vérzivatarban című műve a Pesti Színházban és Csurka Házmester sirat ója a Vígszín­házban. Néhány bemutató viszont meglehetősen vegyes benyo­mást keltett bennem. A már említett Orfeusz alászállt Rutt- kai Éva és Lukács Sándor ala­kítása miatt érdemes megnézni, Illyés Gyula Dániel az övéi kö­zött című színművében a dra­maturgiai szempontból nem hi­bátlan, de nemes veretű szöveg jóval színvonalasabb a rende­zésnél. S hogy teljes legyen a kép: láttam gyengébb előadásokat is. Az Énekek énekét és a Ház- szentelőt a Thália Színházban, a Búcsúzás júniusban című megzenésített Vampilov-művet Kecskeméten. Két hétig néztem azt a tük­röt, amelyet a magyar színhá­zak tettek elém: lám, ilyen a világunk, s ilyenek vagyunk benne, mi, halandók. Nem min­dig derűs, sőt néha szívbemar- koló ez a kép, de sok ezer né­zővel én is úgy éreztem, hogy szembenézve a világ dolgaival, örömeivel és gondjaival, mintha biztatást kaptam volna. Pisti, továbbá a Konyha Péterje, Vityka, Steinbeck Georg-ja, XX és AA, Ampilov Zilovja nyúj­totta a kezét, legyen a világ bennünk, körülöttünk, a mi tet­teink által is örömtelibb. S vol­taképpen ez a színház — és főleg a szocialista színház — küldetése: erkölcsi erőt nyúj-- tani életünkhöz, társadalmi cél­jaink valóra váltásához. Ezt a kisugárzást éreztem az említett sikeres előadásokban is. Sugal­mazza a „változtasd meg élted“ költői parancsszavának teljesí­tését. ... s a körforgás nem áll meg, újabb elgondolások, vallo­mások kapnak színpadi formát; felszállás előtt megvettem a Pesti Műsort, amely már új be­mutatókat hirdetett: Bulgakov Mester és Margaritáját a Thá- liában, Camus Az igazak-ját Pé­csett, A három nővért a Ma­dáchiban. S újra meg újra meg­próbálkozunk színészek, ren­dezők, nézők, hogy száműzzük mindazt, ami fáj, ami nehéz ál­mot, riadtságot okoz, hogy egy kicsivel ismét emberibben, bol­dogabban éljünk. SZILVASSY JÓZSEF 198*. I. 8. •* ÚJ SZÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom