Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-10 / 6. szám
118t. II. 18. SZÍN A RfiZSAUGETEK fllATT ni A térkép tanulmányozáséval kezdtem a riportutat. Bevallom, nem túlságosan eredeti munkamódszer, talán már Marco Polo is alkalmazta. Körzővel lemértem bizonyos távolságokat. Például a Bratislava és az északi országhatár közötti távot. Talán 200—300 kilométerre van a lak- ‘ helyemtől az a pont, amely fölött a TU 154-es gép átrepülte a csehszlovák—lengyel határt. Utána még jó két órát repültünk Moszkváig 950 km/óra sebességgel. Innen még legalább tíz óra hosszat kellett volna repülni, hogy a Szovjetunió másik végébe, mondjuk Vlagyivosztokba érjek. Csakhogy én nem akartam átrepülni az Uralon és Szibérián. Csak Moszkva „szomszédságába“, a körülbelül 1300 kilométernyire fekvő do- nyeci szénmedencébe szándékoztam utazni. A térkép tanulmányozása azonban mindenképpen elegendő volt ahhoz, hogy közel két hétre — az utazás időtartamára — más léptékű távolság-rendszer alkalmazására kényszerüljek. Visszatértem után újból megszoktam, hogy nálunk 150 kilométer is 'jelentős távolság. Megszoktam, de -*• mint minden nagy élmény után — azóta azért máshogy látom a világot. Volt egyszer egy város a végeláthatatlan ukrajnai sztyeppén. Azaz hogy a valóságban ez nem is volt igazi város, csak éppen sok ember lakta, így az egy évszázaddal ezelőtti térképeken városiként tüntették fel. A neve: Juzovika. Mondom, sok volt itt az ember és kevés a kenyér. A bányászok és kohászok városa volt, nevét, John James Juz angol vállalkozóról kapta. Ö alapította meg 111 évvel ezelőtt az első vaskohászati gyárat, s így ez a város keltezésének időpontja. Bányásztelep volt Ju- zovka, Sztarij Oszkoltól délre terült el. V. Vereszajev író, aki üzemorvosként dolgozott a bányavállalatnál, így jellemezte: „Unalmas fészek ez a város és elszomorító. Az aknatornyok ormótlanok, a munkások kunyhói nyomorúságosak, emberhez méltatlanok. Fekete itt a föld és szén- színűek az utak. Az egész bányatelepen nincs egyetlen fa, egy bokor, nincs Itt egy tiszta vizű patak és tó sincs. Sivár táj errefelé a sztyeppe. Megbüntette azt az > embert a sors, akit a Földnek erre a pontjára száműzött.“ Réges-régen, 1913-ban rótta papírra ezeket a sorokat az orvos író. Két világháború múlt el azóta, mindA nők a vára* textilgyárában is munkaalkalmat találnak (Archív felvételek) A széndarabot tartó bányász szobra a város egyik parkjában kettő letarolta ezt a tájat. És 1917- ben a forradalom tisztítótüze is végigsepert ezen a vidéken, hogy megcáfolja Vereszajev borúlátó megállapításait. VIRÄGZÖ IPARVAROS l ■ i | Mit talál a ma ide érkező látogató? Fákkal, rózsákkal teleültetett széles utcákat, jó levegőt, a Kal- miusz folyó tiszta vizét. Virágzó iparvárost, ahol a bányászok, kohá- * szók, gépgyári dolgozók, könnyűipari üzemek dolgozói élik mindennapi életüket. Dolgoznak, mert van hol, pihennek, szórakoznak. Lehetőség van ez utóbbira is, hiszen a milliós városnak számos színháza, mozija van. Lehet itt élni — és nem is rosz- szul. Sapasnyikov Jefimovics, a donyec- ki esti hírlap főszerkesztője és néhány munkatársa baráti beszélgetés közben tényeket sorakoztatott fel a mai donyeckiek életéről, a város nyújtotta lehetőségekről. A Vecsernij Donyeck egyébként a Szovetszkij Donbasz Kiadóvállalat egyik kiadványa. Egy a vállalat által kiadott 153 sajtótermék közül. Csupán egy éjszaka 4,5 millió példányszámban hagyja el napilap az itteni nyomdát, az 5,5 millió lakosú donyecki terület minden falujába eljuttatva a legfrissebb híreket, tudósításokat. A donyecki terület az ország legnagyobb, legjelentősebb szénmedencéi közé tartozik. Huszonhárom aknájából naponta átlagosan 70—80 ezer tonna kőszén kerül a felszínre. Az ország széntermelésének körülbelül a 34 százalékát adja ez a terület, az itteni bányászok tehát joggal híresek. De nem csupán a bányászok, a kohászok, a gépgyáriak és a többi ágazat termékei is hirdetik az itt dolgozók hírnevét az országban és —, alig észleli, hogy tulajdonképpen bányászvárosban van. A várost körülvevő hatalmas meddőhányók azonban kétségkívül a bányák jelenlétére utalnak. A meddőhányók számát viszont a jövőben már nem akarják gyarapítani. Ha szükséges tesz, a várostól 30—40 kilométernyire szállítják majd el a már nem használható anyagokat, kőzetet. Az elszállítás feltételeit most teremtik meg. Még egy módja van annak, hogy ne szaporítsák a meddőhányók számát, de ez részben még a jövő zenéje. Egy osztályozóberendezéssel a föld alatt az országhatáron túl egyaránt. Három nagy gépipari üzemén kívül jelentős könnyűipara is van a városnak. Amint a helybeliek mondják; „Szükség volt a könnyűipar kiépítésére, hogy a nehéziparban dolgozó férfiak feleségeinek is megfelelő munkalehetőséget tudjunk biztosítani.“ A lányok, íasszonyok többsége így az élelmiszeriparban, a textiliparban és más könnyűipari vállalatokban dolgozik. Sokan találnak munkaalkalomra az itteni játékgyárban is, amely Európában az egyik legnagyobb. Az egykor unalmasnak, sivárnak nevezett fészekből ma a világ 73 országába vándorolnak a különböző termékek. S a város gyártmányai nem csupán a külföldi országokba, hanem az űrbe is eljutnak. Hogy miképpen? Ügy, hogy az itteni acélgyár kiváló minőségű lemezeiből készül a szovjet űrhajók burkolata. A kohászati üzemek termékeinek zöme a szovjet gépkocsigyárakban kérdi további feldolgozásra. A DONBASSZ szénkombAjn SZÜLŐHELYE A város — mint már többször is szóltunk róla — elsősorban a szénkitermelés központjaként ismert. Az, hogy a szénbányászat ezen a vidéken is rohamosan fejlődik, s évről évre több szenet tudnak a felszínre juttatni, elsősorban a gépesítésnek köszönhető. A városban működik a bányamentő főiskola is, amelynek hallgatói, tudományos munkatársai már sok hasznos dolgot fejlesztettek ki a szénipar számára. Többek között itt készült el 1942-ben az első szénkombájn, amely Donbassz néven vált is- " mértté. Ha valaki a város utcáit járja — a több mint 2200 közül valamelyiket elválasztható a szén és a nem kívánatos kőzet, s ez utóbbi a föld alatt hagyható. MUNKAERŐHIÁNY Mikor megtudtam, hogy a város ipari vállalatai még 23 000 dolgozót tudnának alkalmazni, pontosabban ennyire lenne szükségük, egy kicsi! meghökkentem. Ahogy a helybeliek mondják, ez még a második világ háború következménye. Hétszáz napig kínlódott a város — akkor még Sztálinónak nevezték — a megszállók kínzásaitól. Leghidegebb, legmagasabb pontján létesítettek a fasiszták koncentrációs tábort. Az ide zárt emberek a puskatusok ütésein kívül szenvedtek hótól, esőtől, széltől... Az áldozatok emlékét öröktűz és emlékmű őrzi. Több mint 200 000 ember lelte halálát a fasiszták gyilkos golyói által, 70 ezernél többen a bányák mélyén nyugosznak. A háború utáni fejlődésről már szóltunk, arról is, milyen a jelene. A szerkesztőségi beszélgetésen azt is elmondták, hogy a közel 360 négyzetkilométernyi területet elfoglaló várost tovább fejlesztik, gazdagítják. Lehetőség van metró építésére is, s szerintük ezt a lehetőséget meg kell ragadniuk, hiszen a városból a metró építéséhez szükséges szakemberek sem hiányoznak. A bányaépítőik erre kiválóan alkalmasak. Hogy létre jön-e a metró? Ha szükség lesz rá, minden bizonnyal — és rövid idő alatt. A donyecki emberek bebizonyították, hogy újjá lehet építeni egy várost. Ahogyan helytálltak a Nagy Honvédő Háború harcaiban, ugyanúgy helytállnak a békés építőmunka frontján Is. Következik: Egy „kisvárosban“ ■OHMMMH A ?o N £ 09 'S x o 09 >. C 0 Q N 09 1 X MO IM X 09 S 00 1 N >o h X MO U s M OB S3 N C/3 «0 J ► o N j3 *s o 00 09 N C
