Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-10 / 6. szám
1980. II. 10. Semmi nem vet rosszabb fényt az iparilag fejlett nyugati országok gazdaságára, mint egykori gyarmataik nyomora és gazdasági elmaradottsága. A Föld népeit sohasem választotta el egymástól a gazdasági egyenlőtlenség olyan mély szakadéké, mint ma. A világ több mint négymillióni lakosának csaknem háromnegyed része Ázsia, Afrika és Latin- Amerika fejlődő országaiban él. De az élelmiszertermelésnek alig több Egy főre jutó bruttó nemzeti termék (USA-dollárban) Egy főre jutó napi élelmiszerfogyasztás (kalória) Átlagos életkor Irni-olvasni tudók aránya E számok emberi tragédiák százmillióit takarják. Alfred Sauvy, a kiváló francia demográfus, kiszámította, hogy a világon évente elhunyt 46 millió ember közül körülbelül 5 millióan éheznek vagy krónikus alultápláltság következtében vesztik életüket, és ezek zöme a fejlődő országok lakosa. Az Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában született embernek az európainál vagy észak- amerikainál tízszer több esélye van arra, hogy járványos betegségnek essék áldozatul, vagy ötéves kora előtt haljon meg. S az újszülöttek négyötöde a gazdasági szempontból elmaradott országokban lát napvilágot. Az el nem kötelezett országok állam- és kormányfőinek VI., havannai konferenciáján (1979 szeptemberében) behatóan elemezték, hogy mi az oka csaknem hárommilliárd ember ilyen ínséges helyzetének, s megállapították, hogy a fiatal államok gazdasági talpraállásának fő akadálya az imperializmus. A gazdaság globális újrafelosztása még a gyarmati hódítások idején kezdődött el, majd a nyugati ipari forradalom után az egyenlőtlen gazdasági fejlődés következtében erőteljesen fokozódott. Az évtizedekig, sőt évszázadokig tartó politikai és gazdasági elnyomás lényegében törvényesített rablás volt. Kenneth Kaun- da, Zambia elnöke a havannai konferencián kereken kijelentette, hogy a fejlődő országok nyomorát konzerválják a köztük és a nyugati országok közt fennálló egyenlőtlen gazdasági kapcsolatok. A szakadék egyre mélyül A gyarmati rendszer felszámolása önmagában nem sokat javított a népek életének minőségén a felszabadult országokban. Brazíliában például — a legfejlettebb latin-amerikai országban — a gyermekek 83 százaléka nem kap elegendő táplálékot. Machado, egykori brazil egészségügyi miniszter körülbelül egy éve közölte ezt a megrendítő adatot. Pedig Brazília több mint 150 éve, 1822-ben vívta ki a függetlenséget. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népei természetesen nem csekély erőfeszítéseket tettek, hogy kiszabaduljanak az évszázados elmaradottság béklyójából. Sokan közülük jelentős sikereket értek el a mezőgazdasági termelésben és az iparban. Néhány olajtermelő ország még túl is szárnyalta a nyugati államokat az egy főre jutó bruttó nemzeti termékek nagysága tekintetében. A várakozások ellenére mégis az a helyzet, hogy a fejlett és a fejlődő országok közti gazdasági kontraszt egészében véve nem hogy nem csökkent, hanem még kirívóbb lett. Tegyük ehhez még hozzá a „har madik világ“ fokozódó pénzügyi függését. Mint az el nem kötelezett országok állam- és kormányfőinek havannai konferenciáján megállapították, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai államok külső adóssága alig öt év alatt — 1973-tól 1978-ig — 110 milliárd dollárról 300 milliárd dől tárra nőtt. mint egyharmada, az ipari termelésnek pedig csak 10 százaléka jut rájuk. Az alábbi statisztikai adatok alapján összehasonlítást végezhetünk, hogy milyen az élet az iparilag fejlett tőkésországokban és miként alakul a fejlődő országokban. . Fejlett Fejlődő tőkésországok országok 3000 500 3000 fölOtt 75 év 95 százalék 2000 55 év alatt 80 százalék alatt szeg, amely a fejlett tőkésországok bruttó nemzeti jövedelméhez képest jelentéktelen, krónikus vérszegénységre ítéli a fejlődő országok gazdaságát, megfosztja őket a legelemibb beruházásoktól. A monopóliumok kezükben tartják a világ áruforgalmát, következésképpen döntő befolyással vannak az árképzésre. Ez a befolyás egyirányú. Ha például az 1970-es árszintet 100- nak vesszük, kiderül, hogy 1978-ra a fejlődő országok által importált áruk ára 268-ra, az általuk exportált áruk ára (az olajár kivételével) pedig csak 220-ra emelkedett. Mit jelent ez a gyakorlatban? — Némelyik latin-amerikai urszágban a gyermekek több mint 80 százaléka nem kap elegendő táplálékot. Képünkön: egy brazíliai kisleány (CSTK-felv.) Elkerülte tehát a haladás az egykori gyarmatokat. Vagy talán csak megkésett, és a közeljövő szebb távlatokkal kecsegteti őket? Herman Kahn és Anthony Wiener amerikai futurológusok 1967-ben kiszámították, hogy az Egyesült Államok 1965-ös gazdaság, szintjének eléréséhez Indiának 117 évre, Brazíliának 130 évre, Nigériának 139 évre, Indonéziának 593 évre van szüksége. A bajok gyökerei A „gazdag Észak" és a „szegény Dél“ nyugaton fölöttébb fölkapott elmélete szerint a fejlődő országok gazdasági elmaradottságának oka természeti és éghajlati viszonyaikban, a könnyen kiaknázható erőforrásokban, végül az őslakosság pszichofizio- lógiai és kulturális sajátosságaiban keresendő. Ez a lényegében fajgyű lölő, bár formájában tetszetős elmélet egyszerre több célt követ. Elsősorban, hogy a fennálló helyzetet természetesnek és elkerülhetetlennek tüntesse föl, s hogy elleplezze a fejlődő országok gazdasági kizsákmányolásának kiáltó tényeit. Elleplezni való pedig igencsak akad. Az európai közgazdászok egy csoportjánál«, az úgynevezett Tibergen- jelentés szerzőinek becslése szerint évente 50—100 milliárd dollárt „szivattyúznak át“ a fejlődő országokból a kapitalista államokba. Ez az ösz- szeg sok komponensből tevődik ösz- sze, a legfőbb forrás azonban a nem egyenlő értékű árucsere. Ez az ösztette fel a kérdést az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciájának ötödik ülésszakán (1979 májusában) Ecuador képviselője. „1965-ben Ecuador egy darab traktorért, amelyet iparilag fejlett országban gyártották, 30 tonna banán árával fizetett, ma viszont ugyanezt a traktort csak úgy tudja megvenni, ha 90 tonna banánt ad el a fejében“ — adta meg kérdésére a vállasat. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) adatai szerint a multinacionális monopóliumok ellenőrzik az ázsiai, afrikai es latin-amerikai országok nyersanyag- exportjának 80 százalékát. A 12 legfontosabb nyersanyagfajtáért (az olaj nélkül) a fejlődő országoknak évente átlagosan 30 milliárd dollárt fizetnek, s ugyanezekért az árukért a fogyasztóktól körülbelül 200 milliárd dollárt kapnak. A monopóliumoknak ez a spe kuilációja nagy kárt okoz mind a nyersanyagtermelő országoknak, mind a nyugati fogyasztók tömegeinek. Az alternatíva Az egykori gyarmati népeknek az a tragédiája, hogy a külföldi monopoltőke a függés tényezőjévé változtatta elmaradottságukat. Kialakult egy bűvös kör, amely destabilizálja a világgazdaságot: „függőség—elmaradottság—függőség“. Ha az ipari termelés átlagos évi növekedési üteme, amely ma 5 százalék, nem változik, a fejlődő országok a belátható jövőben gyakorlatilag nem tudnak kiszabadulni ebből a bűvös körből. A bonyolult problémát csak úgy tudnánk megoldani, ha a fejlődő országok ipari termelésének átlagos évi növekedése legalább 10 százalékos lenne. De a kapitalista világrendszer égisze alatt a fejlődő országok túlnyomó többsége számára ez az ütem nyilvánvalóan elérhetetlen, annál is inkább, mert a Nyugat multinacionális monopóliumai igyekeznek konzerválni gazdasági és tudományos-technikai függésüket. Hiszen a multinacionális monopóliumok a „függőség— elmaradottság—függőség“ bűvös körében a szupermagas profit aranybányáját aknázzák ki. Jogos egy másik kérdés is: egyáltalán lehetséges-e a gazdaságilag elmaradott országok gyorsított fejlődése? Erre a kérdésre választ, adnak a Mongol Népköztársaság, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, Kuba gazdasági tapasztalatai. Ezek az országok a szemünk láttára egykori elmaradott és függő országokból fejlett ipari államokká vádnak. Nézzük például a Mongol Népköz- társaságot. Az egykori nomád birkapásztorok országában, amelyben nem volt vasút, gépkocsi-fuvarozás, villany, az ipari termelés adja, ma a nemzeti jövedelemnek átlag egyhar- madát. Mongóliában az előző ötéves tervidőszak (1971—1975) folyamán 38,4 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, 44,5 százalékkal pedig a társadalmi össztermék. 1960-hoz képest négyszeresére nőtt az ipar bruttó termelése. Mongólia szocialista állam. Gazdasági eredményei elválaszthatatlanok az egész szocialista közösség gazdasági fejlődésétől. Ezzel szemben a „harmadik világ“ országainak túlnyomó többsége még csak most keresi a fejlődés útját, és egyelőre a „piac gazdaság“ szférájában van. Azt jelenti-e ez, hogy el van zárva előttük a gazdasági haladás útja? Természetesen nincs elzárva előttük, de csak egy feltétellel: a nemzetközi gazdasági kapcsolatok gyakorlatában meg kell szüntetni a diszkrimináció és az egyenlőtlenség minden formáját. Az új gazdasági kapcsolatoknak az igazságosság, a kölcsönös előnyök elvein, a nagy és kis országok, a fejlett és fejlődő országok érdekeinek tiszteletben tartásán kell alapulniuk. Ellenkező esetben elkerülhetetlenül tovább éleződnek a kapcsolatok egy felől a nyersanyagtermelő országok, másfelől a fejlett ipari országok között. Ez pedig csak újabb válsághelyzeteket idézhet elő, amilyen az „energiaválság“ is. Amikor Nyugaton az átlagfogyasztó egyre drágább árat fizet a benzinért, vagy a kávéért, többnyire nem tudja, hogy az áremelkedés fő hasznát a közvetítő monopóliumok vágják zsebre. Ezeknek a monopóliumoknak az érdekeit sajnos gyakran azonosítják az iparilag fejlett országok nemzeti érdekeivel. Pedig ez az érdek a valóságban ellentétes. Hiszen nem véletlen, hogy a jól ismert Exxon, Gulf, Shell és a többi társaság éppen akkor könyveli el a legnagyobb profitot (1974-ben, 1979-ben), amikor az „energiaválság súlyosbodik, a gépkocsi-tulajdonosokra pedig különösen nehéz napok várnak. Jousé de Castro, a neves brazil tudós és közéleti személyiség évekkel ezelőtt így írt: „... a világméretű nyomor két részre osztotta az emberiséget — olyan emberekre, akik éheznek, és olyanokra, akik nem alszanak. Az előbbiek, a szegény országok lakosai, úgy vélekednek, hogy nyomorukat súlyosbítja az ipari nagy hatalmak gazdasági igája. De a világ gazdag térségeiben olyan emberek élnek, akik nem alszanak azért, mert nem hagyja nyugton őket az a gondolat, hogy a kisemmizett népek egy szer felkelnek, s mert furdalja őket a lelkiismeret“. Lényegében egyetértek Jousé de Castróval, de a pontosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a fejlődő országok nyomorúságos helyzetéért korántsem a fejlett államok lakossága a felelős. A felelősök a hatalmas pénzügyi-ipari konglomerátumok, ezek falják fel mind a fejlődő országok, mind az iparilag fejlett tőkés országok népeinek javait. A fejlett és a fejlődő országok dolgozóinak érdekei tehát végeredményben nem ellentétesek, hanem találkoznak az egész emberiség társadalmi haladásának útján. EDVARD ARAL-OGLI professzor (Demográfiai és ökológiai prognózisok című könyve nyomán]
