Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-06 / 1. szám

ß ltán illusztrációja tatlan betegségben szenved, s ezzel még másokat is megmételyezzek, hogy azok mind hozzám hasonlítsa­nak, anélkül, hogy védekezni tudná nak? Egy metamorfózis csíráit szórtam szét, amelyért talán én magam va­gyok a felelős? Vagy talán nem is átváltozásról van szó, s hasonmásai­mat valahonnan előrángatták, hogy velük a társadalmi élet ezt vagy azt a kitaszítottját helyettesítsék? De miért ignorálnak? Ja, persze: ők nem is sejtik, hogy én voltam az ő őstí­pusuk, amolyan ősi forma, amely mintájára ők létrejöttek, ezenkívül számuk úgy megsokszorozódott, hogy a kezdeti ámulat már réges-rég el- műit, s ők megszokták {az én), a sa­ját pillantásukat. Két hónapon keresztül megfigyelé­seket végeztem, de nem vettem ész­re, hogy a lakosság száma megnőtt volna: a közlekedési eszközök nem lettek zsúfoltabbak, sem a mulatóhe­lyek, sem pedig az üzletek, de még a színházak és mozik sem. E negatív tapasztalat ellenére elha­tároztam, hogy még egyszer szom­szédom elébe állok, s megkérdem, mi a véleménye a jelenségről: tud-e rá magyarázatot. Szolgálat után meg­vártam hát a lakása előtt, de ő csak hebegett, vonogatta a vállát, bizony­talanságát sűrű karmozdulatokkal leplezvén, mint a foglyul ejtett ver­gődő madár, ijedten és ijesztően, míg csak szabadon nem engedtem, s ő sietve tovasurrant, ö sem tudott sem­mit, én se tudtam semmit, valószínű­leg nem tudta, hogy én nem tudok semmit; még a tudatlanságunk is megegyezett. Egyetlenegyszer megkockáztattam még, hogy individuálfiziognómiai sze­mélyek kiléte felől érdeklődjem: egy mulatóhelyen, ahol valamennyi asz­tal foglalt volt, s mindegyik mellett én ültem. Egy üres hely után kutatva megállapítottam, hogy hátul, a sarok­ban ül egy egyetlen nem-én, egyedül, egy abrosszal borított üres asztalnál. Igazán várhattam volna, s leülhettem volna valamelyik önmagamhoz, hiszen már rég felfedeztem: a hasonlóság nem korlátozódik csupán a külsőre, gondolataim, elképzeléseim sugároz­tak felém valamennyi itt ülő énem­ből. Éppen ezért beszélgetésbe sem elegyedek velük. Mert ha az ember mindenkivel mindenben egyetért, már jó előre sejti, mire gondol az a má­sik {aki lényegében nem is másik), minden kérdésre előre ismer feleletet, egyetlenegy jelentéktelen kivételtől eltekintve: s ez az őskor, a dátum, s — amennyiben az ember háttal az ablaknak áll — az időjárás. Már leüléskor észrevettem, hogy valami szokatlan történt. A légkör hirtelen megváltozott, s körültekint­vén rájöttem, én magam oikoztam e nagy izgalmat: minden szem felém fordult, s rögtön elkanyarodott, kép­másaim lesütötték szemüket vagy szemüveg mögé rejtették, egyesek a plafonra emelték vagy sértődötten le­zárták. A velem szemben ülő idege­sen játszott a terítékkel. Hogy a tár­salgást megkezdjem az őskorról, a dátumról, az időjárásról kérdeztem, de többnyire csak egyszótagos fele­leteket kaptam. Tovább már nem tud­tam türtőztetni magam, megkértem, magyarázza meg, hová lettek azok az emberek, akik hozzám nem hason­lítanak. Egy pillanatig zavartan mért vé­gig, szeme szivárványszínben játszott, pupillái kitágultak, miközben a villát és a kést szorosan egymás mellé rakta. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna, pincérnőként álltam mellette,- eléje rakva a számlát: Ön fizetni akart, igaz, uram?! Néhány pénzérmét nyújtott át nekem, némán felállt, s elutasítóan hátat fordítva igyekezett a kijárat felé. Miután a csapóajtó mö­gött eltűnt, fiatal önmagam egy cso­portja törtetett befelé, s mivelhogy az én asztalom üres lett, a szomszédos székeket is odacipelve, köszönés nél­kül mellém telepedtek. Kőrbeadogat- ták az étlapot, az őskorról, a dátum­ról és az időjárásról beszélgettek, s közben úgy tettek, mintha nem tud­nák pontosan, hogy november 19-e, szerda van, tizenkét óra negyvenöt, s kinn irgalmatlan napsütés. URBAN KLARA fordítása * 1929-ben született NDK-beli elbe szélű dőt, berket? dja szörnyön, én-lábán, pkó jóról, dókáról, íllényéről, 5ről, nya szórja, dja róka. il hamarjában, mjén láttam, lát mondok, et mondok, t rőt róka, fióka, oda-é? - :ölyök-móka. a lepke, i mind szerette, d tisztásra, I várta. Igyfa-gallyon, 5, rácsapjon, gyanútlan, 3 surran, légi zsarnok - 5karmok. yermek, vermek, ereg, rog, eleg, isorogva ótosba, nem fér, ellenfél. 5v, három, ilgyágon, Sta a róka. igyágra, lárra, lóit menten, emetetlen. It a holló rá a golyhó. akap, foga villan, holló lélek el-kiilián. Kérdem én:- Van-e a rókánál okosabb? Ravasz róka? - Okos róka! Gonosz róka? - Igaz róka! / S száll a piros szanaszéjjel, száll a forró déli széllel, leng a réten, leng a marton, gabonában, árokparton, lobog sziken és mocsáron, lebeg erdőn, libeg lápon, legelőn és udvaron, homokon és parlagon. Izzik a holdviolában, ég a piros mécsvirágban, réti iszalagban kormol, lobogtatja minden kosbor. Felkúszik a sóska szárán, lebeg a lednek indáján, felszökik a füzikében, gyöngyikének üstökében, kockásliliomban hódol, turbónliliomban bókol, baltacimban riadót harsog, s karcsú füvek veszik körül: égre lengő könnyű kardok. S hull a piros, hull a sárga pipacsba és gabonába, pipacsban a piros lángol, pipacs lobog - nem akárhol: élettermő dús határban, kenyéradó gabonában. Bizony mondom: ez is jelfény, kalászok közt tüzes jelvény, újkenyér hava betelvén újkenyér hava betelvén piros pecsét a föld mellén. Ha leszáll az est a nyáron, opált gyújt a láthatáron: egy szín néki nem elég, nem jó, ha csak kék az ég, kölyök még, hát úgy akarja, vörös legyen az ég alja, s legyen följeb narancssárga, s zöld legyen a kupolája. Később csak piros az ég, de nem gyilkos lángban ég, hanem csak a mennység játszik színeinkkel mindig, váltig: este mindet fölszippantja, s virradatkor visszaadja. Hull az alkony, hull az este, mély tenger az éjjel teste, már a színek mind kihúnytak, mindenek éjbe simultak, anyagtalan tömegével mindent old a korom-éjjel. Csak ez a sötét oldat van, csak a korom, oldhatatlan. Oldhatatlan? Nem egészen! Vörös gyúl az ében égen, ég alatt gyúl, fölszivórog, erdők égnek - fák, virágok! Szörnyű pír ez, halál pírja. Ki az, aki égre Írja?! Erdőtűz, rőt kannibál, minden élőt fölzabái, föl a sárgát, föl a zöldet, fölfalná az eget-földet, egyre tágul a pofája, önmagát is fölzabálja. S mikor eljön az új reggel, harmattal és új színekkel: ami sötét volt, lesz tarka, ég mit elcsent, visszaadja, s ami lángolt, az korom ma, elevenek üszke-romja. Eltelt egy hét, kettő-három, s élet sarjadt a halálon, zápor hullt a kormos fára, minden szál üszök-virágra, s pernye alól friss zöld támadt, friss nedv járta át a fákat, rügyet táplált a faágon, levelet a bokorágon. Nos, ilyen az opál alma, szín a húsa, szín a hamva, hull az első záporokkal, hull az éji harmatokkal, s ott muzsikál füben-fában, tündököl minden virágban, hull tavasszal, zuhog nyáron, s télről télre csak őt várom. POOR JfiZSEF Ha lehunynám szememet, tudom, képzeletemben megjelenne egy csákány. Az a csákány, amelyik ott van nekitámasztva a falnak a szeneskamrában. Látszatra közön­séges szerszám. Egyenes, erős nyél, rajta az öreg rozsdás vasfej, miből kiderül, hogy nincs gyakran hasz­nálatban. Vén. Sok időt megért, olyan, mint egy százéves néne. Bölcs, hallgatag és csodákra ké­pes. Ma délután, hogy rokonaim csöppségei fölborzolták idegeimet s kihoztak sodromból, bosszút akartam állni rajtuk, így szóltam hozzájuk: — Van nekem egy halam, be­szélni is tud. — Kikacagtak. Pi­rosán, egészségesen sikongtak, a földre rogytak, s fuldokolva nevet­tek. — Beszélő halam van — ismé­teltem meg, hátha rosszul értettek. Bár ne mondtam volna. Kiáltoz­tak, heherésztek, handabandáztak, nyerítettek, nyelvüket öltötték rám. Tudtukra akartam adni, hogy nekem van valamim, ami nékik nem lehet. Egy csodálatos halam. Látni akartam, hogy elszomorítom őket, akartam, hogy kérjenek, kö­nyörögjenek. Eszük ágába se volt. Mintha átláttak volna a szitán. Egyszer csak hozzám jön az egyik csemete, s megkérdezi: — Igazi beszélő halad van? Komolyan bólintottam. — És teljesíti három kívánsá­godat? Ez eszembe se ötlött. Milyen szép ez ettől a gyerektől. Gyorsan bólintottam. Az emberpalánta szemében ki­gyulladt egy fény, mintha titkos sugárzás ért volna, megértettem valamit. Megsimítottam fejét, kis mosolyra húzta száját, szeme előtt már látta a halat, beszélt vele, s szíve eltelt örömmel. Leforrázottan álltam, s bámul­tunk egymásra. Most mit mondjak, mit tegyek. — Ez nagyon szép — szólt, és leült a díványra. Képzeletében várták a kalandok. Utóbb még én vagyok az irigy. Leráznám ma­gamról a gondolatokat, ha úgy akarnám. De a játék komolyabb. Tudom, a kisfiú találkozni fog a beszélő hallal. Számtalanszor. Bi­zonyára a javára válik. Annál két­ségesebb az én találkozásom a csákánnyal. Kinek mondhatnám: van egy beszélő csákányom. Mert beszélő hal van a mesében, no de beszélő csákány? Éppen egy fel­nőttnek van beszélő csákánya? Jönne a szerszám. — Jó napot, csákány vagyok — mondaná. — Jó napot, ember vagyok — hangzana a válasz. — Ha te vagy az ember, gyere velem, vágjunk fagyökeret. Ha nem láttam volna a csákány álét, nem érezném a vas hidegét, az a fa már nem állna. Olyan közönséges vagyok, mint az a csákány ott a szeneskamrá­ban. Hiszen tudatomnál fogva ké­pes vagyok gondolkodni, s lém, elindítottam egy csákány beszé­dét, ami szürke és unalmas, nem tudom pergetni a beszédet, mert elakadtam önnöm kérésében. Jönne a szerszám. — Jó napot, csákány vagyok. — Jó napot, ember vagyok — köszönteném én is. — Mi az, hogy ember — kér- tő csákány. Így igazán nem. Az a csákány, amelyik tudatomat pillanatnyilag hatalmában tartja, nem ilyen el­mélkedő. Sokkal egyszerűbb, csak csákány. Beismerem, nem jelle­mezhető így: beszélő csákány. Nézzük a csodatevéseit. Most tö­röm a fejemet, hogy mit is kíván­jak. Nem vágyok a király legki­sebb lánya után. Nem kérek szép házat, mert azt magam fogom fel­építeni, nem kívánhatok egy autót, mert jelenleg nincs rá szükségem, nem kívánhatom, hogy engedjék szét a hadseregeket, mert újabb embereket soroznának be, nem kí­vánhatom, hogy szűnjön meg a rá­kos megbetegedés, mert azt csak az ember győzheti le, s minél ké­sőbb, annál nagyobb vétkéül. Nem kérhetem, hogy szűnjön meg az éhség, mert az ember szeret enni, szereti az ízeket, illatokat, de nem kérhetem a csákánytól, hogy az éhségben szenvedőknek eledelt szolgáljon ... mert, lesütöm sze­memet, ez csak egy szemfényvesz­tő csákány. Mikor észrevettem a sarokban, feltámasztott bennem valami vá­gyat, ami aztán cselekvésre ösztö­kélt. Kézbe vettem, s töprengtem, milyen munkába kezdjek. Egy szerszám. A nyele ugyan­csak feltöri a bőrét a kezdőnek. A kérges tenyérnek csiszolópapír- ja. December volt, köd szállt az udvaron, az emberek inkább oda­benn tartózkodtak. De izipaim bi­zseregtek a munkára. Kimentem a kertbe, találtam egy halom vályog­téglát. Tenyerembe köptem, s kezdtem szétverni. Bár a munkát helyettem elintézte volna az idő, a fagy, a hó, az eső: a tégla szét- mállott volna a tavaszi ásásig. De három hónapja, hogy nem végez­tem kétkezi munkát. Lódítottam karjaimat, a csá­kány lecsapott, koppant a fagyott földtégla. Felemeltem karjaimat, lesújtottam karjaimmal. Csattant a csákány, kavicsot ért, testem fel­melegedett, leheletem párája fe­hérlett. Mikor befejeztem a mun­kát, a szél űzni kezdte a ködöt. Ablakok képződtek, a fehér szín­ben megjelént egy kopasz diófa, majd egy madárijesztő. Egyszer csak fellibbent a függöny a fekete szántásról. Nem tudom, mi indított meg, de kifutottam a kert végébe a megszántott földhöz. Megbabo­názva néztem a mély, fekete ba­rázdákat. Megfordultam, s odébb téli salátát láttam, szép zöld szí­nű salátát. Ahogy ballagtam befe­lé, friss tejeskukorica szagot érez­tem, nevető sárga napraforgókat láttam, hangos madárzsivajt hal­lottam, s szívemben valami meleg­séget éreztem. Letöröltem a csákányról a port, s beállítottam a helyére. Megke­restem anyámat, beszéltettem őt a szántásról, a vetésről, vetéstől a betakarításig, a föld titkairól, megismétlődő csodáiról, mert ez volt az, ami nem hagyott ma nyu­godni, s tehet róla a vétkes, a csákány! m 1-jesr .

Next

/
Oldalképek
Tartalom