Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-03 / 5. szám
Y' 198«. II. 3. Damaszkusz, 1988 M indig van egy rossz szavunk az időjárásra. Ha meleg van azért... de különösen a telet szidjuk, amikor a szél a havat az arcunkba vágja. Képzeletünkben ilyenkor megjelenik a messszi dél, ahol mindig süt a nap, és mindig kék az ég. Kérem, higgyék el, csak a prospektusok tudnak háromszáz napos jő időt és napfényt összelefetyelni. A tél arrafelé is tél, ahol pálmafák nőnek akác módra. S ahol lovak helyett tevékkel találkozhat az ember. Szóval, a télnek Damasz- kuszban is foga van. Olykor havazik, de inkább megállíthatatlanul és bőrig hatolóan zuhog a téli eső. Mit tehet ilyenkor az ember? A múzeumokba menekül és a múlttal ismerkedik. Előbb Damaszkuszban, aztán később — mert alkalma adódik rá — a helyszínen is ... Az első ábécé A damaszkuszi múzeumban nehéz megtalálni azt a többszörös üvegfallal védett apró agyagtáblát, amit a kul- túrhistória úgy tart számon, mint a vi lág első ékírásos ábécéjét. Akinek kenyere az írás és ezért különös hálát érez az ugariti harminc betű megalkotója iránt, az mégis megkeresi. Elődeink időtlen idők óta megpróbálták kőbe vésni, papírra vetni gondolataikat, üzeneteiket. Sokféle módszert találtak ki a csomójelektől a kagylófüzéreken át a hieroglifákig. Ezek az írások azonban túlságosan bonyolultak voltak. Mintha csak vigyáztak volna arra: nehogy néhány kiváltságos írástudó mellett más is elsajátíthassa használatukat. Nem tudom, miért Ugaritban és miért éppen az i. e. második évezred derekán, de ebben a hajdan gazdag tengerparti kereskedővárosban alakult ki az a harminc betűből álló ábécé, amelyet sokan a mai írás legközvetlenebb ősének tekintenek., Éppen ötven éve bukkantak a romvárosra; Lataikiától tizenöt kilométerrel északra van egy kis falu. Ras Szamrának hívják. Mint végig a tengerparton, itt is termékeny a föld. Meg is művelik, évezredek óta. És, mint említettem, éppen ötven esztendeje egy földműves ekéje kövekbe akadl. A barátait hívta segítségül. Először magú* ástak, aztán jelentették, és tudósok jöttek. Azóta szinte megszakítás nélkül folyik a feltárás. így került a felszínre Ugarit, a kánaániták híres városa s ennek a hajdanvolt metropolisnak a királyi palotájában egy könyvtár is, sokezer agyagtáblával, közte a híres ábécével. Miről mesélnek ezek az ősi agyagtáblák? Például arról, hogy Nikamadu király, az ország egyik fejedelme élénk kereskedelmet folytatott a kor ismert birodalmaival és hol többet, hol kevesebbet lavírozott a kor két hódító nagyhatalma: Egyiptom és a hetita birodalom közt. Ez a király feleségét Egyiptomból hozta. Ma úgy mondanánk, hogy politikai házasságot kötött. Tudunk két testvéréről is, akik megpróbálták megfosztani a hatalomtól, de a pártütés balul sikerült, és ciprusi száműzésbe küldték őket. Persze, ezek csak epizódok és csupán egy korszakból. Amikor végigjárjuk a romvárost, kísérőink egy mély gödörhöz vezetnek és mutatják, hogy egymás fölött négy település romjai helyezkednek el. Négy különböző korszakból. De csak a legfelsőt, az ábé- cés Ugaritot tudják feltárni. Ennek a legfelsőbb szintnek nemcsak a történelmébe adnak bepillantást az agyagtáblák. Az ugariti ábécé segítségével írásba foglalták, pontosabban, lemásolták a ikánaáni mítoszokat és legendákat, mégpedig a babilonival rokon helyi köznyelven. A mondák főhőse a viharisten, Baál, aki legyőzte az istenek atyját, Élt, s az istenek új csoportját juttatta hatalomra. Ősi reflex vagy aranyszabály? Abu Gasszán már az ötödik üzlet előtt állítja meg a kocsit. Mit akar venni? Nem cigarettázik, szóval gyufa sem kell neki. Narancsot már vásároltunk, akkor hát mi hiányzik még arra a néhány órás útra, amíg Palmyrába érünk? — Néhány palack víz — mondja. — Hiszen végül is a sivatagba megyünk. ősi reflex vagy aranyszabály? Tény, addig nem hajlandó útra kelni, amíg a csomagtartóba be nem raktározunk néhány üveg palackozott forrásvizet. Akkor indulhatunk. Mert víz útközben valóban nincs. Víz csak Palmyrában van. Azért is telepedett meg itt az ember már évezredekkel ezelőtt. A várost akkor úgy hívták, hogy Tadmor és úgy becézték, hogy a sivatag királynője. Valóban, az is lehetett. A kereskedők már az ókorban is, dacolva a veszéllyel és az időjárással, kilométerek ezreit tették meg, hogy eljuttassák az akkori világ leggazdagabb országaiba Távol-Kelet kincseit, a selymet, a drágaköveket és a különböző fűszereket. Ezek a karavánutak áthaladtak a városokon is, ahol a kereskedők megpihentek, felfrissítették készleteiket, lefizették a kötelező adót, és cserében gondoskodtak védelmükről. Természetesen minden ilyen város, így Palmyra polgárai is dúsgazdagok voltak. Palmyra időszámításunk első három századában volt igazi világváros. A történészek szerint ebben két fontos ok játszott közre. Az egyik az volt, hogy Petra városa a nabateusok birodalmának elfoglalásával elvesztette jelentőségét. A másik oka pedig — bármilyen furcsán hangzik is — a teve megszelídítése. A kereskedők korábban szamarakra pakolták áruikat, a szamaraknak sok vízre volt szükségük, így aztán el kellett kerülni a sivatagi utakat. A teve nemcsak gyorsabb, nemcsak több terhet képes cipelni, mint a szamár, hanem kevesebb vízre is van szüksége. Szóval, Palmyra, ahol arameus nyelven beszélő sémiták éltek — egyre nagyobb város lett. Nemcsak gazdag, hanem erős is. I. e. 64-ben a római légiók már mélyen behatoltak a mai Szíria területére. De ők sem tudták elfoglalni Palmyrát. Mint ahogy ma mondanánk: csak a harmadik században éleződött ki a helyzet a két hatalom közt. Galienus császár idejében Palmyra királynője — akiről azt mondták, hogy százszor szebb volt, mint Kleopátra — összevonta a Róma- ellenes erőket és nemcsak a szír és arab provinciák ura lett, hanem jókora darabot hasított ki a római impérium- ból, Közép-Ázsia és Egyiptom területén is. Aurelianus császár személyesen vezette a büntető hadjáratot és 272 őszén három csatában megverte Zeno- bia királynő seregeit. Arany láncokra verve vitték Palmyra úrnőjét Rómába. A várost pedig kifosztották és felperzselték. Ma ezt a romjaiban is fenséges várost láthatja a látogató. Palmyra most egy nagy szabadtéri múzeum, ahol turisták bolyonganak a szentélyek és agorák, a sírtemplomok és hajdani lakóházak kőtemetőjében, amit hajdan tizenkét kilométer hosszú fal vett körül s ahol egy arameus asszony az ókorban megpróbált világpolitikát csinálni és csinált is, amíg a római légiók el nem tiporták becsvágyát, hatalmát s vele együtt azt a nagyon gazdag várost is, amely egyik fontos állomása volt az ókor híres selyemút- jának. Bástyák és páholyok Ha az ember Szíriában és a történelmi időkben jár, iépten-nyomon ősi népek emlékeibe botlik, néha egymás he- gyén-hátán. Olyan ez az ország, mintha egyszerre lenne óriási szabadtéri múzeum és történelmi képes atlasz. Mindez akkor jut eszembe, amikor Da- maszkusztól délre a Haurán-földre kanyarodik az utunk. Furcsa, vulkanikus kúpokkal megtűzdelt, vad sziklás hegyvidék ez, ahol minden talpalatnyi termőföldért szívósan meg kell küzdeni és mégis azt mondják róla, hogy valaha Szíria éléskamrája volt. Az volt a római korban is, de akkor úgy hívták, hogy Arabia Provincia. Az előbb azt említettem, hogy az ember néha egymás hegyén hátán találja az ókori és a későbbi idők emlékeit Szíriában. Ugaritban mindez a föld alatt maradt. Oszrában, a Haurán-föld központjában római diadalív alatt sétálhatunk a rómaiak építette úton, a második században emelt, páratlanul nagyszerű színházhoz, ahol ma is lehet még előadásokat tartani. De mielőtt magába a színházba bejutunk, át kell menni azon a citadellán, amit az arabok raktak hozzá a római korból fennmaradt épülethez — védvén a várost, a keresztes lovagok szüntelen támadása elől. Bástyák és páholyok, kultúra és hadművészet, és mindez több történelmi dimenzióban. Mindehhez hadd rakjak hozzá még egy dimenziót: a Haurán-föld ma a drúzok hazája. Ez tulajdonképpen egy olyan mohamedán szekta, amely még a X. században keletkezett s hívei a fatimida dinasztiához tartozó Hakim kalifát isteni inkarnációnak tekintették. A drúzok 1012-ben menekültek Egyiptomból a libanoni hegyekbe. Egy részük aztán a XVI—XVII. században vándorolt erre a tájra, s bár állandó harcra kényszerültek a nomád beduinokkal, akik saját földjüknek tekintették a vidéket, és hihetetlen kemény munkával tudták csak legyőzni a természetet, mégis gyökeret vertek s ma több mint száz, furcsa, fekete kövekben épített faluban élnek. Ennek a szabadságát nagyon szerető, harcias szektának a hívei természetesen azonnal megmondják, hogy ők drúzok. Ezt sem szégyellni, sem titkolni nem kell. De mindjárt hozzáteszik azt is, hogy szír drúzok, mert tudatosan vallják, hogy Szíria a hazájuk és ez különösen megkapó egy olyan környezetben, ahová az évezredek során annyi nép sodródott, eltűnő és feltűnő birodalmak alattvalói, akiknek leszármazottjai ma is élnek, és ma is tudják, hogy ők arameusok, vagy drúzok, de ez az ősi hovatartozás cseppet sem zavarja bennük azt, amit szír nemzeti tudatnak nevezhetnénk. A legfiatalabb romváros Van egy egészen fiatal, történelmi léptékkel alig mérhető romváros Szíriában. Ez is háború következtében pusztult el, de ez a háború túl közeli, így túlságosan fájdalmas. Kuneitráról van szó, arról a településről, «amely még tizenkét esztendővel ezelőtt a Golan-fennsík fővárosa volt. A Golant ma inkább politikai fogalomként ismeri a világ. Tulajdonképpen nem nagy terület, mindössze 1700 négyzetkilométer. Rendkívül termékeny föld. Ezen a csöppnyi területen élt Szíria lakosságának két százaléka — egészen 1967 júniusáig, amikor az izraeli csapatok elfoglalták Kuneitrát. Mindössze tízen maradtak a korábban 37 ezer lakosú városban. Köztük egy idős nénike is. Pár évvel ezelőtt, amikor a lerombolt várost az izraeliek már visszaadták, találkoztam vele. Vi- dad Naszif, így hívták az öregasszonyt, szemtanúként számolt be a város pusztulásáról: — Az izraelieknek tizenegy bulldózerük volt itt, Kuneitrában. De amikor megtudták, hogy el kell hagyniuk a várost, erősítést kértek. Aztán a bulldózerekkel sorra lerombolták a házakat. A háború alatt alig néhány épület sérült meg. Most értelmetlenül romba döntöttek mindent. Talán megérem még, hogy egyszer újrakezdődik az élet Kuneitrában. Az öregasszonyt idén már nem találtam meg. Meghalt anélkül, hogy megérte volna a város újjászületését. Kuneitra ugyanis ma éppen úgy romokban hever, mint három éve. És nem is hiszem, hogy elkezdhetnék addig az újjáépítést, amíg a város feletti izraeli nehézfegyverek csövei merednek Kuneitrára. A város neve: Forradalom A téli történelmi kalandozás Szíriában az Eufrátesz-gátnál ér véget. Az úticél egy város, amely fiatalabb, mint az iskolásgyerekek Szíriában. Mindösz- sze négy öt éves. A neve: A1 Szaura, azaz Forradalom. Mit lehetne elmondani az Eufrátesz- gátról? Minden adatát annyiszor elismételték már. Hát szóval, hatvan méter magas, négy és fél kilométer széles, mögötte a tó, tizenkét milliárd köbméter vizet foglal magában. A gátnál elhelyezett turbinák adják az ország villanyáramának 90 százalékát. A gáthoz csatlakozó öntözőrendszer pedig 200 ezer hektárnyi földhöz juttatja el az életet adó vizet. A gát tetejéről messze láthat az ember. Nézheti az óriási víztengert, amely megtörte a sivatag hatalmát. És láthatja visszavonulni a sivatagot. Az emberi munka kényszeríti rá, az emberi munka, amely termőföldet varázsol a tájra. És munkát, ennivalót ad annak a népnek, amely történelme során any- nyi hódítót látott és oly sok pusztulást ért meg ... Most itt is tél van. Zuhog az eső. De azt mondják, szükség van rá. örülnek neki, mert a télre mindig tavasz jön — az időjárásban, meg az életben is ... ÚNODY GYÖRGY Kuneitra (A szerző felvételei) 1 * i
