Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-06 / 1. szám
E lőször megdöbbentem. Bámulatos hasonlóság! Már messziről feltűnt. Közelebbről meg szinte hihetetlennek tetszett. Lelassítottam lépteimet, a másik alak, aki oly megtévesztően hasonlított rám, mintha mindkettőnk fizimiskáját egy és ugyanaz a zseniális maszkmester alkotta volna, szintén azt tette, amit én. Egymásra nevettünk meglepetten, s könnyed fejbiccentéssel üdvözöltük egymást: Már éppen továbbindultam, amikor barátságosan megszólított: — — Nyilván én vagyok az ön alteregója — mondta bocsánatkérően, majd megemelte kalapját, s én ugyanazt tettem. Udvariassága védekezésbe kény- szerített: — Nem, nem, biztosan én vagyok hasonmása önnek — erős- ködtem, kalapunkat mindketten könyökben behajtott kézzel a halántékunknál tartottuk, s még mielőtt elváltunk volna, néhány közhellyel ajándékoztuk meg egymást a természet játékairól meg más egyébről. Csak miután befordult a sarkon, amint azt gyorsan visszapillantva megállapítottam, eszméltem rá, úgy álltunk ott, mint az ikrek, s csak ekkor hökkentem meg igazán: a szinte szinkronban végrehajtott szimmetrikus gesztusaink (ahogy a kalapot lebegtettük, ahogy halántékunknál tartottuk, s ahogyan biccentettünk) tükör előtti próbára emlékeztettek. Mintha a hasonmásság nem csupán fiziognómiai, de pszichikai is lenne, ami végzetül a test valamennyi mozdulatát meghatározza. Aztán egyszerűen elfeledtem a találkozást. Egydiéttel később, pontosan hét óra harminckor, amikor a postás csöngetett és én ajtót nyitottam, ismét eszembe jutott. Két ujjút a sapkájához emelve előrehajolt a folyosóról kiszűrődő fényben, s a kék postás sapka alatt tagadhatatlanul saját vonásaimra ismertem. Egyetlen szemölcstől eltekintve, ami az én államról hiányzik, haja teljesen hasonló volt az enyémhez, vagy az enyém az övéhez, mint a múltkori esetnél. Zavartan átvettem az ajánlott levelet, aláírtam az elismervényt, s figyelmesen követtem a fekete lakkellenzőhöz ismét hanyagul emelt ujjakat, én is így szoktam, s becsuktam az ajtót. Ha a véletlenek gyakran ismétlődnek, elvesztik derűs, kötetlen voltukat, törvényszerűvé válnak. Vajon hol maradt az előző kézbesítő, elfelejtettem megérdeklődni: talán egy másik körzetbe helyezték, vagy tán nyugdíjba ment (amit viszont kétlek, hisz aligha volt több ötvenévesnél). Ez az új postás viszont semmi jelét sem mutatta annak, hogy a feltűnő hasonlóságunk meglepte volna, s épp e kö zönyös magatartás nyugtalanított inkább, mint maga a hasonlóság. Lehetetlen, hogy ne vette volna észre! Belső feszültség, ideges várakozás lett úrrá rajtam, lestem, mikor bukkanok ismét egy dublőzömre. A villamosban útközben keresztülfurakod- tam az egész kocsin, az első perontól a hátsóig, mindenütt sajátos tükörképemet kutattam. Eredménytelenül. Mégis, röviddel azután, hogy egy reggel becsuktam magam mögött a lakást, a szemben levőből saját magam hasonmása lépett ki, s jó reggelt kívánva lefelé indult a lépcsőn. Megragadtam a férfi karját, s a szomszédom felől érdeklődtem. — Az ön szomszédja most én vagyok — mondta, s amikor kételkedő fejcsóválásomat észrevette, még egyszer nyomatékosan megismételte. Hová költözött az elődje, igyekeztem megtudni, hisz bútorszállító kocsit egyáltalán nem láttam errefelé, s azt se tudom felfogni, hogy az ember csaknem tízévi jószomszédi viszony után ilyen hirtelen, búcsú nélkül elhagyja a házat. Oj szomszédom, gondosságomtól meghatva, magába szállt, s közölte: ő sem tud semmit, a lakást bútorostul vette bérbe, most pedig bocsánatot kér, de munkába kell sietnie. Ügyesen kirántotta karját uj- jaim szorításából, letrappolt a lépcsőn, bizonytalanul hintázva, valószínűleg úgy, ahogy én rohanok hasonló helyzetben. Nos, eddig hát három hasonmásom van, s nagyon remélem, hogy több már nem is lesz. De alig tettem néhány lépést szomszédomat követve az utcán, hogy napi munkámat elkezdhessem, olyasvalami történt, ami arra késztetett, hogy visszaforduljak, még egyszer felmásszak a lépcsőn, s Günter Kunért* a konyhában egy snapszot igyák: az imént egy női hasonmásomba ütköztem. Megdöbbenten bámultam rá, míg ő, nyilván tévedést sejtvén, saját mosolyommal viszonozta látszólagos ámulatomat, csábítóan és hívogatóan, hogy már szinte önmagam csábítójának hittem magam; zavaromban még a számat is eltátottam, akaratlanul válaszolva képmásom mosolyára: a nárciszok álma lidércnyomássá vált bennem. Késve érkeztem a hivatalba. Hogy a főnökömnél kimentsem magam, egyenest az előszobájába nyitottam. A titkárnője nem ült az írógépnél, beszéd hallatszott a főnöki szoba résre nyitott, párnázott ajtaján keresztül. Kíváncsi lévén, először erősen hegyeztem a fülemet, aztán bekukkantok a nyíláson, s íme — én ülök a székben, s diktálok a saját hangomon. Hátradőltem a székben, abbahagytam a diktálást, s intéssel jeleztem magamnak, hogy „később, később“. Rogyadozó térddel visszavonultam, <1 a férfi vécébe bezárkózva törtem a fejem, mi is történhetett, mit is jelentsen személyem ámulatos meg- négyszereződése. No és: büszke légy ea, hogy éppen engem választottak ki (de milyen végcéllal?), vagy tán essek kétségbe, mint aki gyógyíthaKONCSOL LÁSZLÓ Szürkül már a kerti hó, szürke színű szél süvít, szürke felhőt űz a szél, szürke zápor sistereg. Virul fenn a csodafa, pára mossa üstökét, csodapára mossa azt, Csodazápor öntözi, Nap kibontja szirmait, Nap hervasztja szirmait, szórja szerte mind a szél, s gyümölcsét Nap neveli, tavaszi zápor eteti. Opál alma csüng a fán, korai napfény érleli, telihold is érleli, csillagos ég érleli, minden elem érleli, óriássá növeli. Mikor déli szél süvit, s langyos zápor sustorog, s hóban zápor sistereg - villám sújt a csodafához, szétvágja az opál almát, szétolvad az opál a tűzben, szétfröcsög a csodaalma, minden sejtje messze száll, minden színe szétszitál, szín a színtől különválik, szín a színnel összeáll. Tenger sárga pötty a parton: martilapu bontja szirmát. Nap kinyitja - nem szakajtóm, Hold bezárja - álmodik hát. Álma langyos déli szellő, lassan úszó könnyű felhő, könnyű zápor, könnyű lepke, társnak fűszál, selyem, lenge. Barna fák közt barna ösvény, tört sugár tű-ujja int, s ahogy int, az ösvény mentén elhullajt egy kankalint. Csermelypartra gólyahírt szór. Messze: sürgős kakukkhír szól. Hull a sárga, hull a bíbor - méheszárnyon sárga hímpor, s hull a vörös, hull a sárga, vörösbegy száll csupasz ágra, vörös lesz a pirók háta, gólya csőre, vércse lába. Egyszer vörös, máskor véres. Jaj, ki tudja, milyen vér ez? Vércse vére vagy a másé? Nagy madáré? Kis madáré? Mert a tavasz nemcsak játék: fénye mögött les az árnyék. Kicsi madár, kismadár. . .! Sárga mellen rőt halál. Fölszakad az éj telt teste, föl a Nap szikéje nyeste, születik a tavaszhajnal madárdallal, madárjajjal, magzatvlzzel: gyöngyharmattal, anyavérrel: rőt égaljjal, fürdővízzel: lágy esővel, éggel, kéken derengővei. Hull a hűvös felhőmorzsa, opál zöldjét földbe mossa, föld a zöldet visszaadja, fűben-fában fölmutatja. Mutatni a pázsit kezdi, barna hant kezd színesedni, barna gyep kezd zöldesedni, elevenné ékesedni. Fölszivárog a föld nyirka, s tenger cserjerügy kinyílva, zöld a csipke, a rekettye, zöld a som, a málnacserje, zsenge lélek sarja az, zsenge élet karja az, vessző hegyén, csúcslevélben ágaskodik a tavasz, nőni akar a tavasz. Tovább kúszik a föld nedve, s penge a tölgyág fényesedve, gallyait nedv izmosltja, rügyeit mind fölpattintja, s könnyű zöld ül minden gallyon, hogy madárnak otthont adjon, nekünk dús oxigént adjon, fának C02-t adjon, így tör fel a zöld a fába, így lesz zöld a koronája. Egy fa: zöld lomb-robbanás; erdő: omló zöld parázs, lét kohója, mély, anyás. Ámde nemcsak zöld az erdő, nemcsak zöld a gyönge rét, kék hullámot hajt a szellő, égi szint a zöldbe szét. Szeszláng lebben, kék a fű közt, s szétszalad a fák alatt - májvirág a tüdőfűhöz - könnyű égszln áradat. Ibolya lep erdőt, kertet, illatosabb, mint a méz. Csillagvirág - égi szerzet - öshonára visszanéz. Meténg, ínfű, borzas repkény, veronika, gyöngyike: mágikus láng, csupa jelfény, égieknek földije. Kökörcsin ‘nagy, mély lilája minden szirmát égre tárja, s égre mondja énekét imbolyogva, mórikálva. Alomittas ének ez, mámorító ének ez, álmairól dudorászik ez a virágénekes. Hangja-nincsen hangon fújja, illattalan illatozza, mint a táncos, tánccal mondja, csak színével sóhajozza, szétvetett szirmaival kiáltja, hogy jő lenne lábra kelni s leányhangon énekelni, hogy jő lenne szárnyra kelni s madárhangon énekelni, fuvolahangon énekelni dalt a szirom-kibomlásról, dalt a virág-boldogságról, dalt a virág-árvaságról, dalt a korai hervadásrál, dalt a szörnyű elmúlásról. S hull a piros, hull a földre, hull a mind-mind mélyebb zöldbe, emitt suttog, amott ordit, s mindent hamvaiba fordít. Meg a piros zsongva szólal, derengő muzsikaszóval, súgva a vicsorgó kezdi, hunyorban kezd jelentkezni, elegyesen más színekkel, barnával és egyebekkel, társakra vágyó földszinnel, élni vágyó gyökérszinnel. Árvacsalán dudorászik napkeléstől napnyugvásig. Keltike-kórus pírja harsog, s ott ágál egy tavaszi lednek: üde piros mesterdalnok. Nő a kórus, továbbterjed, mind több piros énekelget, karnagyuk a szinadó Nap, pálcája a napsugár szinnyitónak, szincsukónak. Be az első napsugár int, s kezd a kürtös bérei rózsa; fújja fönt a tüzes kármint, s felel lent a szellőrózsa. Kórust le a végsugár int, s elnémul a szellőrózsa; kioltja a tüzes kármint, s néma fönn a bérei rózsa. Hát a piros hogyan terjed? Hogyan le| Hajnalmadi gólya hord hull a harl hull a zsez hull a kékt kövirigó rő keresztcsőr hordja mar / Hadd mo mit egy ti Nem mesé mesénél is Volt egy e rókalyukbe egyiküknél tetszett m Elcsatangr csalta cse Így jutott ahol ádáz Holló ült hogy ha Jön a .rőt holló balji s ott van kölyök-hól Menekül amerre a föl-fölbuki szédeleg támolyog s kalimpr bekúszik hol a hol nem gyöt Eltelt azt s ült a h fölcseperi s elősom Fölsandit föl az éjs gondolt^ mintegy * Könnyű [ benne, s Rőt pajti M
