Új Szó, 1980. november (33. évfolyam, 259-283. szám)
1980-11-21 / 276. szám, péntek
A három testőr SZOVJET MUSICAL BEMUTATÓJA AZ ÜJ SZÍNPADON Sokszor és sokféle formában dolgozták már föl Dumas híres regényét, A három testőrt. Egyik legutóbbi változata agy szovjet musical, melyet a Kijevi Állami Operettszínház mutatott be elsőként néhány évvel ezelőtt. A szerzők — Mark Rozovszkij (librettó), Jurij Rja- sencev (dalszöveg), Makszim Dunajeuszkij (zene) — arra törekedtek, hogy modern zenés alkotás szülessen. Ha céljukat teljesen nem is érték el (bizonyos romantikus-operettes elemek érvényesülnek munkájukban), de egy magasabb mérce szerint is: A három testőrjük sikeres, hangulatos és a szín- revitel szempontjából pedig hálás alkotás. Középpontjába a gyémántfüggők körüli bonyodalmakat emelték a szerzők, nem feledkezve meg persze a kalandról, romantikáról, barátságról sem, és van benne szerelem és intrika, bátor tett és gyávaság, humor úgyszintén. Makszim Dunajevszkij, a neves zeneszerző, Iszak Dunajevszkij fia,a családi hagyományokhoz és a szovjet operettiskola stílusához méltó zenét komponált. A partitúra egész sor nagyszerű számot tartalmaz, melyek nemcsak a librettóhoz és a dalszövegekhez illeszkednek jól, hanem az eredeti műhöz is, ugyanakkor jellegzetesen szovjet a hangvételük, dallamviláguk, ötletes és magával ragadó ez ’a zene — emelkedettségével, romantikájával, lendületével, optimizmusával és finom humorával. A musicalt most az Űj Színpad társulata mutatta be Peter J. Oravec rendezésében, Első- soriján neki köszönhető, hogy valóban modern zenés-szórakoztató színházi előadást láttunk. Sajátos módon kezelte az alapanyagot, szerencsésen szorította háttérbe a romantikus-operettes elemeket, helyesen vezette az előadást egy derűsebb, oldottabb szférába, enyhe iróniával szemlélve a hősöket, rengeteg saját ötlettel fűszerezve az egészet. Különösen figyelemre méltó munkát végzett a szólistákkal, akikből új színeket tudott elővarázsolni. Részletesen kidolgozott a négy testőr alakja, teljesítményük meglepően kiegyensúlyozott, jói kiegészítik egymást; a mozgásra, gesztusokra is ügyelő rendezés, az alapos munka eredménye a többi figurán is szemmel látható, ugyanúgy a táncosokon és a statisz^érián. Nem lehet nem említeni a vívőjeleneteket, melyek ugyanolyan gondosan voltak kimunkálva, mint az egész előadás. A cselekmény szála nem veszett el, volt íve, feszültsége, ritmusa ennek a bemutatónak. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a rendező szorosan együttdolgozott a koreográfussal, Jozef Sabovöíkkal és Tomáš Berk képzőművésszel, aki egyszerű díszleteket tervezett (kissé csökkentve is a produkció vizuális hatását), de nagy előnye, hogy ügyesen alkalmazható a lendület fokozása során is. Annál színesebbek, látványosabbak voltak a Judita Kováčová által tervezett jelmezek és az elismerés hangján szólhatunk Zdenék Maeháček karnagy teljesítményéről is. A szereplők közül első helyen kell kiemelnünk Uušan Jariábek (Athos), Karol Cálik (Port hős), Miskovics László (Aramis) és Jozef Benedik (d'Artagnan) alakítását; meggyőző, lelkes játékuk magával ragadta a közönséget. A legnagyobb feladata Jozef Benedik- nek volt; a fiatal színész ismét igazolta tehetségét, sokoldalú fölkészültségét. A többi szerepekben Gizella Veclová, Olga Gallová, Gréta Svercelová, Božena Polónyiová, Ivo Heller, Jaroslav Rózsival, Juraj Roman- čik, Anton fíaláž, Zolo Lenskf/ és František Hudek nyújtottak színovaalas teljesítményt. A három testőr szovjet musical változatában nem csupán hálás, hanem igényes és ösztönző feladatra lelt az Űj Színpad társulata. Az előadás, mely a bratislavai színház ének- együttesének és a Kijevi Állami Operettszínháznak a baráti együttműködése nyomán jött létre, méltó hozzájárulás a szovjet kultúra napjaihoz. A közismert és vonzó téma, valamint a sikeres bemutató alapján feltételezhetjük, hogy A három testőr iránt nagy lesz az érdeklődés, főként a fiatalok körében, hiszen mindenekelőtt nekik készült ez a musical. —agA Verhovinu köHofe Hetven évvel ezelőtt született Sáfáry László, a csehszlovákiai magyar forradalmi avantgardis- ta költészet egyik úttörő lírikusa. Szülőföldje, a két világháború közti Csehszlovákia legnyomorúságosabb vidéke, a Munkácstól és Ungvártól északra nyúló hegyvidék, a Ver- hovina nyújtotta számára a legfontosabb költői élményeket. S bár 1928-tól kezdve a budapesti egyetemen tanul, a szünidőt mindig ezen a vidéken tölti, s kevés nagyvárosi témájú költeményében is itteni emlékei tűnnek fel, jellemző ellentétekben. Pesten 1933-tól kezdve Simon Andorral együtt szerkeszti az avantgardista Kórus című folyóiratot, majd a Független Szemle munkatársa. 1941-ben szerzi meg tanári diplomáját, de a kővetkező évben már kivezénylik a szovjet frontra, s ott 1943 elején a horthysta hadsereg pusztulásával együtt ő is eltűnik. Sorsát szinte előre megjósolta Hé, hegyoldalak című versében: „En t&lán még harcban égek el, de az ő gyermekeik boldog és szabad világra születneka. Sáfáry költeményeit barátja, Sándor László gyűjtötte össze s látta el szakszerű előszóval (Korforduló, Budapest 1969), Fennmaradt verseit három csoportba sorolta: Lendület (első kötete), Verhovina (második kötete), Kötetben meg nem jelent költemények. Első verseskötetében főként expresszionista kísérletezést látunk. Költeményeiben nincsenek strófák, de minden mondata más-más gondolatot idéz, mint például a címadó költeményben: „Csalfán a földre görbített ég / nem állja útamat. / Nincs lábad, / ha visszarántanak dohos mesék. / Az égen is madár száll, t s az ég se mozdulatlan. / Ráncigálják roppant csillagok." Első verseit a magyarországi Simon Andoréhoz szokták hasonlítani, akinek számos költeményét közölte a losonci A Mi Lapunk is, de Sáfáry második kötetében már túljut Kassák és Simon Andor követésén, s eredeti hangú forradalmi avant- gardistává válik. Igaz, Fábry Zoltán a Korunkban közölt ismertetésében (Lírikusok Szlo- venszkón, 1935) ezt sem tartotta elegendőnek, de líráját egészében pozitívan értékelte: ..A tájélmény primérsége a Az ókori freskóktól kezdve... A Jereváni Népművészeti Múzeumban több mint négyezer páratlan kiállítási tárgyat — népművészeti alkotást gyűjtöttek egybe. Vannak itt a hellenisztikus korszakból származó, ókori freskók, középkori hacs- karok (a kereszt jelével ellátott kövek), amelyeket utánoz- hatatlanul finom vésések díszítenek, ezüstből való modern filigránmunkák, háztartási tárgyak és még sok egyéb. Az örmény ezermesterek munkáiban a nép történelme, eredeti és ősi kultúrája tükröződik vissza. — Feladatunk nemcsak az, hogy kiállításokat rendezzünk — mondja a múzeum igazgatója, Ovanesz Sarambejan, az örmény SZSZK érdemes művésze. — Számunkra az a legfontosabb, hogy új művészeket találjunk és nyerjünk meg munkatársnak: fazekasokat, kővár csókát, kő -és fafaragókat, primitív festőket. Múzeumunk rendszeresen tudományos expedíciókat szervez a köztársaság különböző körzeteibe, és munkatársaink onnan nemcsak régi használati tárgyakat, ékszereket hoznak, hanem szerződéseket is, amelyekben az autodidakta művészek vállalják, hogy együttműködnek velünk. Az örmény népi iparművészet kollekcióit csupán a legutóbbi tíz év alatt nagy sikerrel állították ki az NSZK-ban, Hollandiában, Dániában és Izlandon, Portugáliában és Magyarországon. Az ősi mesterségek, a régi művészet újjászületése és felvirágzása — annak eredménye, hogy az állam szüntelenül gondoskodik az örmény nép kultúrájának fejlődéséről. Ma már nem is olyan könnyű megmondani, pontosan hány műkedvelő mester és népi ének- és táncegyüttes működik örmény- országban társadalmi alapon. Minden városban és faluban, sok gyárban és iskolában van ilyen. Igen találóan és sokat- mondóan állapította meg Va- garsak Szarkiszjan, a híres festőművész: „Az örményeknek sok évszázadon keresztül nem volt joguk arra, hogy szülőföldjükön fejlesszék nemzeti kultúrájukat, és most mindenütt — legyen az család vagy munka- kollektíva, iskola vagy főiskola — érződik az embereknek az az őszinte törekvése, hogy legalább valamit tegyenek népük kultúrájának fejlesztése és gazdagítása érdekében“. G. Gy. verhovinai nyomorvalóságból olyan leheletszerű finomságokat csal elő, hogy ez — tisztaságában — felér az öklös lázadással és szuronyokat tördel ... A verhovinai lázadó nyomorult senki mindenkinél tisztább kezű védőt kapott: költőtI Ez a vers, ez a simogató ölelés, ez az óvás a maga világgá párázó igazságtudatában — él és hat...“ — írja a Rejtett ösvény című forradalmi költeménnyel kapcsolatban. De az Árverés végén, a csikó homlokán felragyogó csillag sem jelent „idillé szépülést“, hanem Sáfáry jellegzetes lírai ellentéteit példázza. A szociális, balladikus vers egyike legszebb költeményeinek. Sáfáry számos költeményében — hasonlóan, mint Ivan Olbracht epikájában — a kárpátukrajnai lázadók, forradalmárok sorsáról szól (Rejtett ösvény, Bimbó kinyílik/. Legjobb verseiben a tájélményt valóban szociális élménnyé fokozza. Balladikus költeményekben énekel az ukrán és a magyar szegényparasztok, tutajo- sok, favágók súlyos, gondterhes életéről. Lírikus verseiben pedig nemes humanizmus, mély demokratizmus és izzó, fiatalos erotika nyilatkozik meg. Igaz, szerelmes verseinek többsége kevésbé sikerült alkotás. A legtöbb költeményében expresszionista képeket, főnévi igeneveket találunk. Leíró költészetében erős hegyvidéki tájélmény, verhovinai tájélmény, s ezzel kapcsolatos sajátságos költői (regionális) öntudat található, mint például a Vihar címűben. Találóan állapítja meg róla a Kortársban közölt visszaemlékezésében Takáts Gyula: „Alapjait rakta le egy olyan felelősséggel telített lírának, amelyben távlatot és feleletet keresett az akkor oly élese különválasztó határok között, a behívók, erődépítések és a gazdasági s szellemi szegénység éveiben, az 1919 és 1935 közötti beregi, máramarosi hegyek zugában.“ S ez több mint lírai szociográfia. Líra a felsőtiszai tutajosokról, akik nem úsztathatnak fát a Tiszán és a félholdas, vaddisznó csordától rettegő Vaszilokról, akiknek „puliszkás álmot küldtek a hegyek“. Mindez kerete és valósága egy költészetnek, amely olyan üde és tiszta, mint a kárpáti levegő és folyó. CSANDA SÁNDOR A döntőbe jutott gimnazisták közül a rozsnyóiak szerepeltek a legsikeresebben. Ä harmadik helyet szerezték meg. (Gyökeres György felvétele} Méltó Fábry-napokat Minden kihegyezett állításban van valami túlzás. Talán csak azért, hogy jobban kifejezze az igazságot. A véletlen úgy hozta, hogy együtt utaztam Kassára (Košice) a IX. Fábry napok két elő adójával és néhány tollforgató kollégámmal. Ugyanarról beszélgettünk, vitáztunk, mint másnap a tudományos ülésszakon: költészetünk, prózánk jelenlegi helyzetét elemeztük, irányzatokat, kísérleteket próbáltunk nyomon követni, mérlegeltük a fejlődés lehetőségeit, a tehetség és az intellektus szerepét. Csuda hamar elfogyott az út. Két nap múlva visszafelé, úgy éreztem, ez a beszélgetés alaposabb és érdekesebb volt, mint az idei Fábry-napok rendezvénysorozata. Kezdjük a Harmadvirágzás elnevezésű országos irodalmi vetélkedő döntőjével, mert arról több jót is el lehet mondani. A kerületi versenyek kapcsán már szóltunk a CSEMADOK KB dicséretes kezdeinéneyzéséről. Arról, hogy a korszerű népművelés eszközeivel igyekszik pótolni azt, amit a tantervek elmulasztanak, megpróbálja nem didaktikus eszközökkel népszerűsíteni irodalmunk, kultúránk értékeit. Nem eredménytelenül. Több mint félezren vettek részt ezen a szellemi vetélkedőn s a döntőbe jutott huszonhét versenyző igazolta, hogy rendszeresebb olvasással meg lehet ismerni, sőt szeretni irodalmunkat. Azért, mert bizonyos fámákkal ellentétben igenis vannak számottevő értékei, tudatunkat formáló dilemmáinkban eligazító művei. A versenyzőktől néhány jelenlevő és a döntő során olykor fintorgó íróval ellentétben nem aprólékos, tudományos értekezést vártunk, hanem azt, hogy számot adjanak irodalmunk élményszerű ismeretéről, melynek alapján szét tudják választani az ocsut a búzától. A döntőbe jutott versenyzők lényegében megfeleltek ezeknek az elvárásoknak. A győztes vizkeletiek (Cierny Brod) vagy a második helyen végzett párkánynánai (Stúro- vo-Nána) munkásnők például viszonylag egyszerű szavakkal, de lényegretörően válaszoltak. Érződött .hogy nem magoltak, hanem olvasással fedezték föl irodalmunk értékeit, s jól tájékozottak kulturális életünkről is. Nem közhely, hogy ennek a versenynek nem voltak vesztesei, hiszen okos, talpraesett válaszokat adtak a rozsnyói (Rožňava), a nagymegyeri (Čalovo), a zselízi (Želiezovce), a nagykaposi (Veiké Kapušany) diákok, az ipolyhídvégi (Ipeľské Predmostie) pedagógusok és a jókai (Jelka) munkásnők is. Mindannyian azt igazolták, hogy a szellemi vetélkedő elérte legfontosabb célját, mert olyan érdeklődőket toborzott, akik megszerették irodalmunkat és még nagyobb kedvet kaptak a rendszeres olvasásra. Példájukkal lehet érvelni: mennyivel szélesebb olvasótábora lenne irodalmunknak, ha a különböző típusú iskolákban végre megoldanák a rendszeres oktatását. Addig, de azután is szükség lesz ezekre a szellemi vetélkedőkre. Okulni kell azonban az idei vetélkedő néhány hibájából. A jövőben például jobban kell népszerűsíteni a versenyt s a kérdések összeállításánál is összehangoltabb és - átgondoltabb munkára van szükség. De mindezzel együtt: kétévenként meg kellene rendezni a kultúránkat, irodalmunkat népszerűsítő vetélkedőt. Nagy az érdeklődés iránta és az ilyen rendezvénnyel — mint már említettük — szép eredményeket lehet elérni. Nem tudom, hogy áll össze évről évre a Fábry-napok műsora. de éveken át volt egy olyan sanda gyanúm, hogy azt hívják meg, akinek éppen ideje van és kész egy előadása. Utólag persze kiderül, hogy minden meghívottnak azért mégsiucs ideje, s ezért évről évre foghíjas a műsor. Ugyanúgy, mint az idén. Az utóbbi időben sokat javult a CSEMADOK KB országos ren dezvényeinek színvonala. Ezeken a hasábokon is dicsérően szóltunk például a Dunamenti Tavasz, a Jókai-napok vagy más rendezvények jó megszervezéséről. Csak valahogy a Fábry- napok tartalmát és formáját nem sikerül kialakítani s tapasztalataim szerint e téren nincs meg a kellő együttműködés a CSEMADOK központi és járási szervei között. A Fábry-napok koncepciója az első évek bizonytalansága után kialakulófélben van. Az látszik életrevaló javaslatnak, hogy évről évre Fábry szellemében, a változni és változtatni elv szerint értékeljük kulturális életünk egy-egy területét. Tavaly például a publicisztikánkról. két éve kisprózánk helyzetéről volt szó, az idén irodalmunk és a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok kérdésköre került volna napirendre — ha minden előadó megérkezett volna. Érdekes volt Koncsol László és Tözsér Árpád előadása, g»... dolkodásra és vitára is késztető, tartalmasnak minősíthetők a hozzászólások is, ám a korábbi évekhez képest nagyobb számú hallgatóság mégis némi hiányérzettel távozott, hiszen az egésznaposra tervezett tudományos tanácskozásnak délben végeszakadt. Nem tudom, ki a hibás, az előadók, vagy a szervezők, ezt nekik kell eldönteni, mi viszont újra hagsúlyoz- zuk: itt az ideje, hogy a Fáb- ry-napokra meghirdetett program végre meg is valósuljon. Aztán az író-olvasó találkozók. A Szlovák Könyvnagykereskedelmi Vállalat szinte bűnös mulasztásai. Panaszkodunk, panaszkodnak, hogy nem fogy elég a hazai magyar könyvekből. Bizony nem, s ebben a könyvierjesztés is ludas. Két hónappal ezelőtt a CSEMADOK kassai városi bizottsága több száz könyvet rendelt az idei Fábry-napokon részt vevő írók, kritikusok műveiből. Egy sem érkezett meg, pedig volt érdeklődés, aránylag sokan akartak hazai magyar könyveket venni. És senki sem tudta megmondani. hogy az említett vállalat milyen határidőt szab meg és — tart be. Szándékosan inkább csak a problémákról szóltam. Azért, mert jövőre kisebb jubileumhoz érkezünk. Úgy készítsük elő a X. Fábry-napokat, hogy ez a rendezvény végre méltó legyen névadójához. SZILVASSY JÓZSEF 1980 xi. C"
