Új Szó, 1980. november (33. évfolyam, 259-283. szám)

1980-11-28 / 282. szám, péntek

Közelebb a Bulgakov-titokhoz A MAJAKOVSZKIJ SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKÁRÓL Galéria született A híres-nevezetes Bulgakov- titok máig sincs igazán meg­fejtve. Az író fő műve, A Mes­ter és Margarita, halála után több mint húsz esztendővel le­hetett csak világirodalmi meg­lepetés, s bár két darabját, a Fehér karácsony-1 és A Turbin család napjai-t 1926 óta telt házakkal játszották, több mű­vét a siker tetőfokán vették le a műsorról, illetve, be sem mu­tatták. A Turbin család nap­jai, amelyet a két háború kö­zött vidéki színházak nem ját­szottak, csupán a moszkvai Művész Színház, Sztálin ked­venc darabja volt. Tizenötször látta, s mindig elragadtatással szólt róla s Mihail Bulgakov- ról, akiinek, végül Is, Sztálin- komplexusa tett. Sztálin ugyan- . Is egyik 1929-ben írt levelében egy elfogult írói támadással szemben megvédte az említett darabot, de ugyanott védelem nélkül hagyta Bulgakovot, ami­kor egy másik darabjáról így fogalmazott: „A Menekülés ar­ra tesz kísérletet, hogy szá­nalmat, sőt talán egyenesem ro- konszenvet keltsen a szovjet­ellenes emigráns társaság egyes rétegei iránt, következés­képpen azzal kísérletezik, hogy igazolja, vagy félig-meddig iga­zolja a fehérgárdista ügyet.“ Ezért — ami egyébként még Inkább titokzatossá teszi a Bul­gakov körüli eseményeket —, az 1926—1928:ban írott Menekülés csak harminc évvel később, Bulgakov 1954-es második író- kongresszusi rehabilitációja után került bemutatásra. Bul­gakov híres, 1930-ban Sztálin­hoz írt levelében így fogal­maz: „Ha elemzem azt az al­bumot, amelybe a rólam szóló újságkivágásokat ragasztottam: 301 cikket találok a szovjet sajtóból. Ezek közül 3 dicsérő, 298 pedig ellenséges szidalma­zó.“ Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy ennyien té­vedtek volna Bulgakov meg­ítélésében. De hadd folytassuk tovább a Sztálinhoz írott le­véllel, melyben Bulgakov egyiic kritikusát idézi: „ ... a Szovjet­unióban élő minden szatirikus merényletet követ el a szovjet rend ellen“. És Bulgakov — aki 1916-ban orvosi diplomát szerzett, 1921-től 1924-ig újság- íróskodott, aztán egy csapásra az irodalmi élet középpontjába jutott, mígnem fönt említett, Sztálinhoz írt levele után föl­veszik seigédrendezőnek a Mű­vész Színházba, ahol 1940-ben bekövetkező haláláig dolgozik — szatirikus író volt, aki az etikumot és az esztétikumot meghökkentő vakmerőséggel kutatta, a kisember és a ha­talom, a művész és a hata­lom viszonyának problémavilá­gából közelítve kora politikai és társadalmi változásaihoz. Töprengéseit a groteszk, a pa­rabola és a társadalomkrltlka hatja át oly tragikus élesség­gel, amely könyörtelen^ igaz­sággal metsz. Sokaknak nem tetszett ez _az élesség, ez-ert nem kerülhettek színpadra e darabok, ami ismét a Bulgakov körüli fámának kedvezett, így hát nem véletlen, hogy Bulga­kovot mindenütt megelőzte és megelőzi híre és művészi sor­sa, megelőzi a titokzatosság, ezért természetesnek minősít­hető az is, hogy a Maja­kovszkij Színház vendégszerep­lése alkalmából a bratislavai Hviezdoslav Színházban zsúfo­lásig megtelt a nézőtér. Némi túlzással: állni is csak egymás lábán lehetett. De megérte áll­ni. Ami A. B. Dzstgarhanjan művelt Hludov fehérgárdista vezérkari tiszt szerepében, an-- nek a gyilkos, parancsot me­chanikusan teljesítő, cinikus, kegyetlen katonalogikával élet­halál fölött döntő figura alak­jában, az már-már lélegzetel­állító volt. Nyilván azért — tűnjék bármily furcsának —, mert a fent elsoroltak ellenére ez a színész nem farkast, vér­szomjas hiénát, hanem em­bert, önmaga rigolyáiban és fantazmagóriáiban, önmaga lá- tomásos lelkiismeretében ful­dokló parancsnok-embert ala­kított, aki az első felvonásban (Bulgakov nyolc álomban írta meg színművét, amelyet a ren­dező, V. D. Taraszenko két részre osztott) maga a kiszol­gált és kiszolgáló hatalom, második felvonásban pedig a kisemmizett senki, aki meghal­ni sem tud, s az emigrációban azért száll hajóra, hogy két társával hazatérve kettős elég­tételt nyerjen: a nagy orosz hazát, és a kiérdemelt halált. Bulgakov nem mentette fel őt, mint ahogy a többi emigránst sem, csupán azt jelezte, hogy a hazatudat a baljós életű, bű­nös emberben is lényegi tudat. A Menekülés, amely a legna­gyobb szovjet Bulgakov-szakér- tő, Vénjamin Kaverin szerint „szatirikus tragédia“, persze, nemcsak Hludov meneküléséről szól. Az első álom Észak-Tau- riszban játszódik, 1920 októbe­rében, a második, a harmadik és a negyedik álom november elején, a Krímben, ahonnan a fehérgárdistáknak menekül­niük kell a Bugyonnij-lovas- hadsereg elől, s e menekülés­ben egymást vádolják a vere­ségért, egymást hallgatják ki, aljasítják a földig, sőt, Hludov még Krapilint, a fehérlovassá­gi vezérőrnagy küldöncét is lámpavasra kötteti. Ha a ren­dezéssel szemben kifogásolni való akadhat, akkor éppen az a háromszor exponált akasztás­jelenet, amely túlexponáltságá- val gyengítette e motívum drá­mai erejét. Persze, a második felvonás Konstantinápolyban és Párizsban játszódó négy álom­jelenete is fölerősíthette volna önnön (ízenétét, ha a drama­turg, A. A. Goncsarov nem ra­gaszkodik ennyire Bulgakov valamennyi sorához. Ugyanez a nvújtottság volt erezhető a má-iodik színházi esten is. ame­lyen azonban már nem volt oly figyelmet lekötőeui feszes a darab szerkezete, ahol a but- gakovi párbeszédek feszül tség- teremtó ívet Aíyikolai Leszkov múlt század? orosz prózaíró anekdotjzáló, lélektani árnyalá­sokat mellőző szelleme váltotta föl. A rendező, S. 1. jasin, a I.eszkov főművének tartott Kis­városi Lady Macbeth et vitte színpadra, melyet a kisregény­ből A. A. Goncsarov dramati­zált. A legutóbb 1979 ben ma­gyarul megjelent kisregény ol­vasva jobb, izgalmasabb. Per­sze, ebben az esetben nem a kisregényt, hanem az előadást kell értékelnünk, amelyben Ka- tyerina Lvovna, egy jómódú vi­déki kereskedő neje, kedvesé­nek. Szergejnek segítségével megöli férjét és annak roko­nait, majd a száműzetésben, miután a lélektelen, pénzéhes Szergej elhagyja, a Volgába öli magát. Dióhéjban ennyi a tör­ténet, amely a több mint há­romórás, kultiválí. előadásban nem volt oly lenyűgöző, mint a Bulgakov darab. Nem .is le­hetett, hiszen eleve más az alapanyag — Leszkov anekdo- tikus folyamatra, Bulgakov drá­mai helyzetekre épít —, s má­sok a rendezői megoldások is. Taraszenko a polgárháború Oroszországát sötét tónusokkal, a lélektani árnyalatokat kidom­borító színészvezetéssel és ki­váló korjellemzéssel ábrázolta, míg Jasin a bűn és bűnhődés drámáját néha mechanikus ren­dezői megoldásokkal darabolta fel. A történetet kommentáló kart pedig helyenként erőlte­tett koreográfiával mozgatta. S bár a díszletek itt is hasz­nosan szolgálták az előadást, a színészek közül senki nem nyújtott olyan bravúros telje­sítményt, mint Dzsigarhanjan Hludov szerepében, ö volt az, aki hozzásegített bennünket ah­hoz, hogy jobban megismerjük a mai szovjet színház hagyo­mányfeltáró munkálkodásának lényegét, és, persze, hogy kö­zelebb kerüljünk Bulgakovhoz is, ahhoz az alkotóhoz, akinek Menekülés című darabja az idei bratislavai színházi elő­adások közül talán a legérde­kesebb, a legizgalmasabb volt. Nemcsak azért, mert megis­merhettünk egy jól dolgozó moszkvai epikus színházat, de azért is, mert közelebb kerül­tünk a titokzatossághoz. S a titokzatosság ez esetben nem csupán Bulgakovot jelenti. A színházat is. A színházat, amely nem létezhet titokzatosság nél­kül. SZIGETI LÄSZLÖ Amikor néhány esztendővel ezelőtt fölkerestem Szabó Gyű láné Haltenberger Kingát abban <i lasona (Lučenec) házban, melyben nagy festőművészünk 1955-tól élt és alkotott, meg csak vendéglátóm képzeletében volt meg a galéria, no n»eg sok papíron, kérelmek, ígéretek, kellőképpen nem tisztázott ter­vek formájában. Ma már a való­ságban is létezik, 1980. szep­tember 20 án nyílt meg Nógrádi Galéria néven. Igazgatója Szabó Gyuláné lett. Az ő szíves kísé­retében megtekintjük a nem túl nagy, nem túl levegős, de szé­pen kialakított, egymásba nyíló fehér termeket, bennük — isko­lás lányok, fiúk társaságában — Gandt László tárlatának anyagát, egy külön teremben pedig, amelyet Szabó Gyuláról neveztek el, a művész híres Lu sonct madonnáiét, a Vihar a fe her házak jeleit, a Séta a Liget­ben című képeket egyebek kö zött. Klőttük állva érzi az eni tier igazán, mily nagyszerű, hogy megvalósult Szabó Gyulá- né álma. Tulajdonképpen a fér- jfi halála után született ez az álom, hogy aztán esztendőkön keresztül egy pillanatig se hagyja őt nyugton. Megkérjük, ha lehet, fogadjon bennünket a lakásán is, folytassuk ott a be szélgetésíiuket. nem titkolván: elsősorban azért, hogy újra megcsodálhassuk a jeles házban látható Szabó Gyula-alkotáso­kat. Itt, a képek sokszínű, mély világának sugárzásában még a szavak is másképpen hangza­nak — Közvetlenül Szabó Gyula temetése után kimentem a kert­be, leültem és arra gondoltam, miért éljek ezután. És mit csi­nálok ennyi-képpel <’ Annak ide­jén Gyulával beszélgettünk ar­ról, hogy szívesen ajándékozna belőlük Losonc városának, de félt, hogy tönkremennének Meg a szerénysége is akadályozta terve megvalósításában. Közben különféle iratok, leve­lek, képeslapok kerülnek az asztalra. Mennyi rendszerezés­re, közlésre váró érdekes-érté­kes anyagi — Gondoltam, megpróbálom én. összesen százharmincnyolc olajfestményt, akvarellt, grafi­kát ajanlottam fel a városnak, egyúttal hozzájárulásképpen a galéria létrehozásához. Kezdet­től fogva hangsúlyoztam, hogy nemcsak Szabó Gyuláról van szó, hanem sok olyan elfelejtett fel nem fedezett vagy fel nem karolt képzőművészről is, akik valamiképpen ehhez a városhoz, ehhez a tájhoz kötődtek vagy kötődnek. Ajánlatomat, illetve javaslatomat elfogadták — a kulturális minisztérium is. Tá­mogatta az SZLKP Központi Bi­zottsága, személyesen Jozef Le­nért elvtárs, aki nagyra értéke­li Szabó Gyula művészetét, nem­zetiségi művészként az egész szlovákiai képzőművészetben betöltött szerepét. A galériára azért is szükség van, mondotta, mert olyan területen születne, mely nemzetiségi terület és messze a környéken nincs ilyen jellegű intézmény. Én magam ideiglenes állásban, a beszter­cebányai múzeum alkámazottja- ként két év alatt összeírtam Szabó Gyula műveit, majd a fü­leki járási múzeinban én voltam az egyszemélyes galéria-osz­tály. Ez volt galériánk magva. Az épület, melyben helyet ka­pott, a 18. századból származik, egykor a járásbíróság működött benne, majd családok lakták, később a földmérő hivatalé lett; a háború alatt bombatalálat érte. Ma a múzeumé, mely a földszinti helyiségeket foglalja el. Az épület fölújítását, a ga­léria kialakítását a műemlékvé­dő hivatal kerületi központjá­nak anyagi hozzájárulásával és szakmai irányításával végezték el. — Hittem a tervemben, még­sem hittem 1980. szeptember 20-ig, hogy valóra válik. Amikor januárban megkaptam a^jnb ta­nácsának döntését hogy meg­lesz a képtár, egy pillanatig örültem, be akartam keretezni a papírt. De akkor tudatosítottam, hogy most jön csak a neheze. A megnyitásig sok munka várt ránk. És nemcsak erről volt szó. A gyermeket nem elég világra hozni, fel is kell nevelni. Ha nyolc évig tartott a vajúdás, meddig fog tartani az a munka, mellyel tekintélyt vívhatunk ki a szakma körében, mellyel el­érhetjük, hogy a közönség sze­resse galériánkat. Az első kiállítást, melyen « már említett Szabó Gyula — képeken kívül nógrádi művé­szek — Gyurkovits Ferenc, Ge ró Gusztáv, Bácskái Béla, Karéi Sup. Cseh Lajos és Hubacsek Zsigmond — sok alkotása szere­pelt, 2400 an tekintették meg. Szabó Gyuláné és Milan Králik szakelőadó külön szívélyesség­gel fogadták az első vendége­ket. Egyébként keltőjükön kívül még egy adminisztratív munka­erő dolgozik itt, félállásban. An­nak a programnak a megváló sításához, melyet az igazgatónő vázol föl a jövőbe tekintve, bi­zony több emberre lesz szükség. — Elsődleges feladatunk Szabó Gyula életművének a föltárása, bemutatása kisebb kiállítások keretében is, kor­szakok, témák, technikák sze­rint csoportosítva. Szeretnénk továbbá bemutatni azokat a művészeket, akik itt születtek, itt éltek, akik ide jártak fes­teni vagy valamilyen közük volt Losonchoz. Megmenteni kallódó alkotásaikat. Egész sor ilyen művész van: Chriszt Vil­mos, Molnár László, Rudnay Gyula, Janko Aiexy, Miloš Ba­zovský, akit őszinte barátság fűzött Szabó Gyulához, Kubá- nyi Lajos, Eduárd Antal, Fi­scher Ernő, Vayszada Károly, és akikről már volt szó. Aztán be kell hoznunk Losoncra egy tágabb képzőművészeti világot, Szlovákia többi területéről, Csehországból és, ha lehet, a baráti szocialista országokból, természetesen figyelembe véve, hogy Losoncon eddig ilyesmi nem volt. Vagyis okosan kell közelednünk a közönséghez. Már most jó kapcsolatunk vau a Szlovák Nemzeti Galériával, álveszünk tőlük kiállításokat. Szeretnénk továbbá országos méretű akvareli triennálét ren­dezni, az elsőt jövőre tervez­zük. A múzeummal közös ud­varon kőtárat hozunk létre, ahol többek között emléktáb­lákat, sírköveket állítanánk ki, a temetőben több száz évesek is vannak, meg keli őket men­tenünk. A terület szoborkiállí­tások rendezésére is alkalmas lesz. Szeretnénk aztán segítsé­get nyújtani — kisebb-nagyobb előadásokkal is — az iskolá­soknak, pedagógusoknak a mű­vészeti nevelésben. A járási pártbizottság pozitívan érté­kelte eddigi munkánkat, s megvan a remény arra, hogy a mostani szerényebb kerelek bővülni fognak. A Nógrádi Galéria járási in­tézmény, saját állományát egyelőre 210 kép alkotja, igaz, ebben már az a 138 Szabó Gyula-mű is benne van, me­lyet Szabó Gyuláné ajánlott föl a városnak. A plakátok, katalógusok, képaláírások — mivelhogy vegyes lakosságú járás székhelyén van a galé­ria — helyesen két nyelven, szlovákul és magyarul jelen­nek meg, nem így az épület homlokzatán az intézmény ne­ve. Itt természetesen a Novo­hradská galéria névvel ösz- szefüggésben fölvetődik egy másik lényeges kérdés is: miért nem Szabó Gyuláról ne­vezték el ezt a képtárat? Mint ahogyan — nagyon helyesen, tisztelettudásról, a művészek és művészi értékek őszinte meg­becsüléséről is tanúságot téve — több galériát, csak Szlová­kiában ás, egy-egy jeles képző­művészről, Bazovskýról, Fullá- ról, Majerníkról, Bohuňról, má­sokról. Hiányolnám még az emléktáblát a házról, meg azt is, hogy nincs Szabó Gyula ut­ca Losoncon, de nem akarok ünneprontó lenni, és végül is: utólag is megoldható kérdések ezek. A galéria megszületett, léte­zik, ünnepi esemény volt a megnyitása, és ünnepi esemény lesz bizonyára minden rendez­vénye, melyet a közönségért hoznak létre a mindennapok­ban végzett lelkes, hozzáértő munkával. Valóban sok fel­adat vár a Nógrádi Galériára, nemcsak az értékek megismer­tetésében, hanem az elismerte­tésében is. BODNÁR gyula „AZ ÉN SZÍVEM TERÁD VÁRAKOZIK" Két-három hete is van már, hogy kedvemre való vasárnap délutáni műsor után kutatva, a Csehszlovák Rádió magyar adásának hullám­hosszán állapodott meg készülékem kereső­gombja. Egyszer már hallott dallamokra, nép­dalszövegekre véltem ismerni, s valóban ,,me'- net közben“ megbizonyosodtam róla, hogy a szerkesztőség a Kolonyi lagzi ,című népzenei összeállítást sugározza — immár másodszor. Bár műsorismétlésre bukkantam, a keresőgom­bot nem csavartam odébb, sőt: örültem, mert az összeállítás, amely egyszerre tartalmazott riportot és megemlékezést Putz fiúdról, a Zobor vidéki népdalok lelkes kutatójáról, s egyaránt elhangzott benne {a szerkesztőt, Papp Sándort dicsérő változatos montázsformában) néprajzi kommentár, de főleg népdal és megint csak népdal, már annak idején, az első hallgatáskor is megragadott színességével, mozgalmasságá­val, a szövegek tiszta költőiségével s a zenei formák változatos szépségével, amely azóta is fogva tart, olyannyira, hogy hetek óta dallam­töredékek zsonganak bennem a „háromágú, idres-bodros levelű diófáról", az emberi élet mély lelki élményéről: a szerelemről, a párvá­lasztás és a házasság népi rítusáról. S vissza­visszatér bennem a rádióhallgatás közben seb­tében papírra vetett szöveg is, amely a vágya­kozás tiszta-szép jelképi nyelvén szól vissza hozzánk — de majdani utódainkhoz is — a múltból: „Rozmaringnak kétféle szokása, / té- len-nyáron zöld annak az ága. / Leszakítom, kóróvé változik / az én szívem terád várakozik" De felcsendülnek a jókedv megnyilvánulásai is, a csúfolódó szövegek, víg kurjantások, me­lyek az érzelmeknek egy újabb tartományát villantották elénk. Igazi színes szőttes volt ez a műsor, mind gondolati, mind érzelmi, mind műfaji tekintetben; összeállítója, Ág Tibor, ma­gabiztosan igazította el a hallgatót a felgyűj- tött-feldolgozott néprajzi anyagban. Néprajzi hagyományainkkal könyv alakban (Ág Tibor: Édesanyám rózsafája; Vétessék ki szóló szívem) és sajtóbeli közlésekben, például, a Hét népzenei sorozatában, az utóbbi időkben egyre gyakrabban találkozhat az érdeklődő. Sok — közkinccsé még nem tett — értéket rejt a CSEMADOK KB archívuma is. S itt me­rül fel a kérdés: nem lehetne e néma szöve­geket az eddigi gyakorlatnál sokkalta sűrűbben és rendszeresebben megszólaltatni? Hiszen a kottát nem mindenki ismeri; arról nem is szól­va, hogy azok a sajátosságok, melyek a népi énekesek előadásimódját jellemzik, csak a han­gos, tehát a rádiós formák révén juthatnak el a népzene iránt érdeklődőkhöz, akiknek tábora, úgy vélem, tájainkon is növekvőben van. Nép­dalgyűjtésünk három évtized alatt szép ered­ményeket ért el: válogatni, újabb népzenei blok­kokat összeállítani volna hát miből. Szívesen hallgatnék a Kolonyi lagzihoz hasonló színes, szórakoztatva nevelő níüsort a martosi lakoda­lomról, összeállítást gömöri pásztor- és betyár­dalokból, csallóközi bakternótákból s más táj­egységeink egyéb HT&íajt képivselő népzené­jéből is. Rádiónk e műsorával is úgy gondolom, bizonyította: képes lenne a folytatásra, daloló tájaink sorra vételére, rendszeres megszólalta­tására. S mivel általa, mint ezt a Kolonyi lagzi sikere igazolja, a közösség gazdagodna, zár­hatom e személyes tűnődést többes számú kí­vánsággal is: várjuk a folytatást! ZALABAI ZSIGMOND

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom