Új Szó, 1980. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1980-09-29 / 230. szám, hétfő

Valahányszor a megélhetés gondjai, félelmei és megaláztatásai fullasztottak, valahányszor ma­gamra maradtam, jólesett belefelejtkezni egy vers­sor mély zengésébe, egy metafora megdöbbentő szépségébe, vagy elmerülni a regényhösök meg- dicsöüít szenvedéseibe. VAS ISTVÁN MÁR MEGVÁSÁROLHATÓ DÁVID TEREZ: 1FJŰSÁGBOL ELÉGTELEN; IDŐZÍTETT BOL­DOGSÁG, Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1980. Ara: 24.— ko­rona. A Madách Könyvkiadó törté­netében az egyik legnagyobb vállalkozás a Csehszlovákiai Magyar írók sorozat, amelyben a kiadó több mint húsz kötet révén mutatja be a csehszlová­kiai magyar irodalom fejlődé­sét, nagykorúsodását. Eddig Szabó Béla, Egri Viktor, Rácz Olivér, Duba Gyula, Ordódy Katalin és a szlovenszkói ma­gyar novellairodalomról képet nyújtó, Turczel Lajos válogatta Szlovenszkói vásár című kötet látott napvilágot a sorozatban. Most az 1906-ban Görgény- szentimrén született Dávid Te­réz 1970-ben írt Ifjúságból elég­telen és az 1973-ban először megjelent Időzített boldogság című regénye került kötetbe. Dávid Teréz Ungváron érettsé­gizik, majd Bratislavába költö­zik. Az itteni Munkásakadé- máián mutatja be 1936-ban há­borúellenes egyfelvonásosát, a Fekete rózsát. A háború után színművekkel jelentkezik. A Dódit és a Lidércfényt (ezt szlovákul is) 1958-ban, a Vidor családo't 1961-ben, Az asszony és a Halált 1963-ban, az Időzí­tett boldogságot 1972-ben, a Bölcs Johannát 1975-ben mutat­ták be, ez utóbbit cseh nyel­ven is Brnóban. Prózai művei: Kísértetek múzeuma (elbeszé­lések* 1964), Kásahegy (regény, 1866), Ifjúságból elégtelen (re­gény, 1970), A feneketlen láda kincsei (ifjúsági regény, 1972), Időzített boldogság (regény, 1973), Látomások (elbeszélé­sek, 1974), Lidércfény (váloga­tott színművek, 1976). Dávid Teréz számos irodalmi díj tu­lajdonosa. A most újra megje­lenő két regénye első megjele­nésének idején nagy sikert aratott. Nagy sikert aratott azért, mert olyan problémához nyúlt, melyet igen sok fiatal ember magáénak érzett. Az If­júságból elégtelen tizenhét éves Boriskája számos ke­Lehunyja kék szemét az ég... (Gyökeres György felvétele) LAPSZÉL Könyv mint gyógyír? Boccaccio őrizte meg azt a történetet is, amely szerint Daniénak, miután betévedt az egyik fűszers^ám-kereskedésbe, átnyújtottak „egy korábban már beígért könyvecskét, mely a tudósok körében nagy hírnévnek örvendett, de ő még nem vette kézbe soha. Hir- lelenében nem tudta, hová tegye; hát csak úgy a bolt hosszú asz­talának dőlt neki, maga elé tette a könyvet, és a legnagyobb mo­hósággal kezdte lapozgatni", s mire ráalkonyodott, már el is ol­vasta, ahogy mondani szokás: az első betűtől az utolsóig, miköz­ben mégcsak észre sem vette — lévén odakint egy helybeli ün­nepség — az utcán tomboló sokaságot. E kis epizód idézésével — Boccacciotól eltérően — most nem azt akarom bizonyítani, hogy a Commoedia szerzője milyen „nagy odaadással viseltetett kedv­telései iránt“. Az eset számomra inkább a színhelye miatt érde­kes. Hiszen feltehetően az olvasó is felfigyelt rá, hogy Dan­iénak egy fűszerszám-kereskedésben nyomták kezébe a keresett könyvecskét. Vagyis a gyógyfűárus, gyógyszerész üzletében. Orvosságként, gyógyírként? Meglehetősen banális és olcsó fordulat lenne, ha most azt ír•* nám, hogy igen. Ám ha valami elcsépelt, attól még lehet igaz is. S a szóba hozott tény mindenképpen megenged ilyen következte­tést is. Mi több, a középkori Itáliában az írókat és a művészeket a gyógyszerészek és orvosok céhe fogadta be a tagjai közé. (Egyéb­ként ez a meglehetősen prózai magyarázata annak is, hogy üzle­teikben könyvet is lehetett kapni.) ö, boldog ország! Noha, még mielőtt sietve visszasírnánk a régi szép időket, illik tudnunk azt is, hogy mindez csak azért lehetett így, mert egyedül ez a céh nem követelt szakképzettséget bizonyító vizsgát a jelentkezőktől, míg a másik értelmiségi társulás, a jogászoké és a jegyzőké a tagfelvételt bizony vizsgához kötötte. Mindennek ellenére azért jó lenne hinni, hogy az előbb meg­kockáztatott feltevésben azért lehet némi igazság, ha mégoly köz­helyes is. TÖTH LÁSZLÓ serű csalódáson megy keresz­tül, számtalan szomorú tapasz­talatot szerez. Mindez azonban nem töri meg, sőt ellenkezőleg: erői megfesztíésére készteti. Az eredmény nem is maradhat el. Az Időzített boldogság félig Bori történetének folytatása, de az ő során kívül egy másik fiatal emberpár hányattatásait is bemutatja. A kötet viszony­lag magas, 5500 összpéldány- számban jelent meg, ebből 3300 a Szépirodalmi Könyvkiadó ré­Jan P&trtk JAN PETRÍK: ROBIN STOLKA SZORONGATTATÁSA, Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1980. Ära: 20.— korona. „Az igazgató odalépett Ro- binhoz, s kezét összekulcsol­ta a hasán. — Az a szomorú feladat hárul rám — mondta Seriff —, hogy a tantestület javaslata alapján igazgatói megrovásban részesítsem. De figyelmeztetem: ha a tanév vé­géig újabb fegyelemsértést kö­vet el, azonnali hatállyal ki­zárjuk az iskolából. Megértet­te? — Igen, igazgató úr.“ Ro­bin Stolkát tehát nem csapják ki az iskolából, megússza, bol­dogan viszi haza az igazgatói megrovást, sőt a pofont is, amelyet ráadásként megszol­gált. Robin a kamaszkor nagy­szerű képviselője, vonzza min­den, ami groteszk és fonák, ott kezdődik neki a nevettető, ahol a felnőtt „gipszember“ botránkozni kezd. Egy aggály­talan, derűs életkor túlsó hatá­rán él. Aztán elkezdődnek szá­mára a derűsen serdülő fiata­lok mélyebb, kényesebb prob­lémái, feltárul előtte az élet meg kell mutatnia, van-e ereje, hogy a világgal és önmagával megbirkózzék. Ennek izgalmas történetét mondja el Jan Pet­iik könyve színesen, élethűen s úgy, hogy kevés szóval és egyszerű eszközökkel is érez­tesse a drámai pillanatokat, amelyekben hősünk derekasan helytáll. A kötetet Czagány Iván ültette át cseh nyelvről magyarra. BERECK JÓZSEF, író Legutóbbi olvasmányaim kö­zött két kedvelt amerikai íróm, Saul Bellow és Bemard Mala- mud két új könyve: a Napjaid gyümölcse című kisregény, il­letve A beszélő ló című elbe­széléskötet is szerepelt. A vé­letlen folytán mindkét íróval a hatvanas évek másik felében, katonáskodásom idején — tu­lajdonképpen cseh nyelven — ismerkedtem meg. Mindkettő­jükkel frissen megjelent nagy­hírű regényeik: a Herzog, illet­ve A mesteremberek okán. Azó­ta ikercsillagként virítanak iro­dalmi érdeklődésem egén. S ezt az érdeklődést az egyiküknek (Bellow) odaítélt irodalmi No- bel-díj azóta csak tovább fokoz­ta. Lehet, éppen ez volt az oka annak, hogy említett két új könyvük nem nyerte el a tetszé­semet. Kétségkívül mestermun­ka mindkettő, de .. . semmi több. Nem lennék azonban igazságos, ha elhallgatnám: Bellow és Ma* lamud még így, egy kissé hal­ványabban is jó JAKAB ÍSTVÄISI, nyelvész Pásztor Emilnek A tizenötö dik aradi vértanú című köny­vét igen nagy érdeklődéssel vettem kézbe két okból is. Egyrészt arra voltam kíván­csi, hogy a szerző — akit nyelvésznek ismerek, s akinek a véleményét mindig megszív­lelendőnek tartottam —, ha már a történészek „háza tájára“ té­vedt, mit tud kezdeni a szokat­lan szakterületen. Másrészt a vértanú Kazinczy Lajosnak, Ka­zinczy Ferenc író és nyelvújí­tó fiának a sorsára voltam kí­váncsi. Általában tizenhárom vérta­nút emlegetünk Araddal kap­csolatban, noha tizenöt magas rangú honvédtisztet végeztetett ki Haynau, csakhogy nem egy­szerre. Elsőnek a cseh szárma­zású Ormai (Auffenberg) Nor­bert ezredest akasztatta fel (1849. augusztus 22-én) hirte­len haragjában, október 6-án következett az ismert tizenhá­rom kivégzése, s október 25-én Kazinczy Lajos ezredesé. A széphalmi születésű Kazin­czy Lajos életét és pályáját eleveníti meg a könyv az olva­só előtt olyan erővel, hogy bár tudományos munkát tart a ke­zében, egy pillanatig sem lan­kad a figyelme. A szerző a ma­ga könnyed stílusú szövegét úgy ötvözi a dokumentumok jól megválasztott szövegével, hogy az olvasónak fel sem tűnik: ko­moly történeti munkát olvas, hiszen a „nehézkes“ régi szö­vegek nem untatják, hanem tartalmuknál fogva még csak fokozzák érdeklődését, i A vértanú Kazinczy sorsa szorosan összeforrott a szabad­ságharc eseményeivel, így az olvasó — a hős nyomon kísé­résével — egyben a forrada­lom és szabadságharc esemé­nyeit és problémáit is megis­meri, sőt — a szerző ügyes ve­zetésével — mindezek elemző­jévé is válik. Kényes, sokat vitatott kérdé­seket is boncolgat a mű: Kos­suth és Görgei viszonyát, továb­bá, helyes volt-e Komárom várá­nak bevétele után a még osztrák kézen lévő főváros (Buda) fel­szabadítására sietni, vagy ül­dözni kellett volna az osztrá­kokat a Lajtán túlra. Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban felsora­koztatja többek véleményét pro és contra, s mindebből nyil­vánvalóvá válik, hogy a Bécs felé való üldözésről akkor pil­lanatnyilag, előkészítés nélkül szó sem lehetett több okból. Pásztor Emil könyvét némi­leg megnyugodva teszi le az olvasó. Nem a változtathatat- lanba való belenyugvás ez, ha­nem a dialektikus vizsgálódás alapján annak a felismerése, hogy egy ilyen nagy esemény­nek tragédiába fúlását elemez­ve, nem juthatunk olyan, a helyzetet leegyszerűsítő követ­keztetésre, hogy ha ekkor és ekkor másképp lépünk, győz­hettünk volna. Csak az összes körülményt nem ismerő, számí­tásba nem vevő kortársaknak vagy későbbi elemzőknek ala­kulhatott ki ez a véleményük. Akik a helyzetet jól ismerték, azok más véleményen voltak (köztük Klapka is). Ha a sike­resebbnek ígérkező megoldás (Buda visszafoglalása) Világos­hoz vezetett, vajon milyen tra­gédiát tartogatott volna a má­sik „lehetőség“? De kiszűrhe­tők a könyvből a veszteség ko­moly okai is, többek között az elégtelen szervezőmunka, gyen­ge politikai vezetés stb. Adósságot törlesztett Pásztor Emil azzal, hogy megismertette velünk ennek a méltatlanul el­feledett vértanúnak az életét, de ennél sokkal többet tett: korrajzával, figyelemreméltó ér­tékelésével gyarapította a for­radalom és a szabadságharc szakirodaimát. (Kossuth Könyv­kiadó — Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1979./ OZOGÄNY ERNŐ, a TV műszaki odásvezetője A Madách Könyvkiadó új könyvei Szlovenszkói Vásár, Csehszlo­vákiai magyar elbeszélők 1918 —1938; Kövesdi Károly: Romvá­rosi beszélgetés; Fábry Zoltán: Összegyűjtött írásai I.; Szom- bathy Viktor: Száll a rege vár­ról várra; Tóth László: Ákom- bákom; Vincent Šikula: Mus­kátli; Ľubomír Feldek: Virradat a ceruza körül; Vladimír Mi­náč: Összefüggések; Ladislav Ballek: A segéd; Jana Šrámko- vá: A fehér hajszalagos lány; Hermann Kant: Futásod véget ér; Ignácz Rózsa: Hazájából kirekesztve; Rudolf ChmeF: Két irodalom kapcsolatai; Margita Figuli: Három gesztenyepej; Vaszili) Suksin: Jöttem, hogy szabadságot hozzak. Ha most bevallom, hogy leg­utóbbi olvasmányom egy sza­kácskönyv volt, az olvasó bi­zonyára felkapja a fejét: mi­csoda idétlen vicc ez, hamaro­san azt is megérjük, hogy a te­lefonkönyv, vagy a vasúti me­netrend lép olvasmányaink so­rába I A felborzolt kedélyeket megnyugtatandó elárulom, hogy nemcsak ételrecepteket tartal­mazó szakácskönyvről van szó. A kiadó az előszóban irodalmi jelzővel illeti, ami jobb híján azt hivatott kifejezni, hogy Ma­gyar Elek Az ínyencmester sza­kácskönyve című vaskos, hat­száz oldalas munkája (Minerva, 1978.) komoly kultúrtörténeti és irodalmi vonatkozásokat is tartalmazó alkotás. Hogy meny­nyire természetes ez a párosí­tás, mi sem bizonyítja jobban, hogy a kultúrtörténet egyik nem jelentéktelen része a a gasztronómia kialakulása, fejlődése, művészi tökélyre emelése. Arról nem is szólva, hogy a világirodalom legna­gyobbjai között is sokan sze­relmesei voltak a konyhaművé­szetnek. Magyar Elek talán az egyetlen író, aki a szakácsmű­vészetet nemzetközileg is elis­mert színvonalon űzte, „főfog­lalkozásából“ kifolyólag nem­csak az' ételkülönlegességek el­készítési módját közli olvasói­val, de azok történetét, a hoz­zájuk fűződő különféle hiedel­meket és szokásokat is. E köny­ve több százezer példányszám­ban fogyott el orosz, német és cseh nyelven is, a frankfurti „szakács-olimpián“ ezüstérmet nyert. Természetesen a kötet első­sorban szakácskönyv, mely az egyszerű, könnyen elkészíthető ételektől a legfurfangosabb leg- ínycsiklandósabb különleges­ségekig sokszáz receptet tartal­maz, rendkívül élvezetes „körí­téssel“: megismerteti az olvasót az egyes fűszerek olykor de- tektívregénybe illő történetével, az ókori görög, római, kínai királyok és császárok udvará­nak étkezési szokásaival, a kö­zépkor, a reneszánsz és az új­kor főzési kultúrájával és tála­lási szokásaival. Bemutatja az európai nemzetek konyhaművé­szetének kialakulását Rómától Stockholmig, Párizstól Moszk­váig, ezenkívül megismertet a gasztronómia irodalmi vonat­kozásaival. A Londoni Ritzbe és Royalba csakúgy elkalauzol, mint a pesti és budai kiskocs­mákba. És ezen a ponton válik a könyv rendkívül érdekes ol­vasmánnyá, hiszen mindenki eiőtt világos, hogy egykor a kávéházban gyülekezett az írók színe-java, s hogy a magyar konyha olyan kiváló hódítókkal büszkélkedhet, mint Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond, kik ezt a rajongást műveik egész sorában bizonyí­tották. Ajánlom azok figyelmébe is ezt a rendkívül színes és egye­dülálló olvasmányt, akik nem főzni akarnak, csupán megis­merkedni az európai kultúrtör ténet e sajátos ágával. ti szó 1980. IX. 29.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom