Új Szó, 1980. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1980-09-26 / 228. szám, péntek

AZ INDULÁS EVEI FÄBRY ZOLTÁN ÉLETMŰVÉNEK ELSŐ KÖTETE Talán furcsáilható megálla­pítás: ki kézbe veszi ezt a kö­tetet, izgalmas felfedező útra kanyarodik. Miért is — így az ellenvetés —, hiszen a hazai magyar irodalom e messzire és mélyre fényt vetítő fároszának több mint fél évszázados mun­kásságáról — életében és az­óta is — kötetek sora fest mo­zaikokból zárt egységgé össze­álló Képet? Mi újra, még isme­retlenre találhat a szónak, a gondolatnak ebben a kincses­tárában az, aki figyelő, értő szemmel megjárta immár a hozzá vezető utat? A válaszadásnál, csak pe- remszerűen, de elkerülhetetle­nül érintenem kell egy fájó és többnyire elég szemérmesen elhallgatott tényt. Csupán ar­ról vannak cáfolhatatlan számszerű adataink, hogy hány Fábry-mű jelent meg és milyen összpéldányszámban. Viszont arról nincsenek és nem is le­hetnek, hogy vajon hányán is akadnak köztünk, akik való­ban megjárták ezt az utat és tüzetesen ismerik ezt a művet, amelyre joggal lehetünk büsz­kék. Tudom, támadható tétel, s mégis megkockáztatom ki­mondását: viszonylag vajmi ke­vesen. Persze, tévedés ne es­sék. ebben az esetben önmagá­ban már a Fábry-mű jellege, irodalomközpontúsága is érthe­tően és törvényszerűen szűkí­ti a „befogadók“ körét, és dő­reség lenne valamiféle túlzott igényeket támasztani. Csakhogy tanúja voltam már olyan kötet­len vitáknak, amelyeknek résztvevőitől elvárható lett vol­na — hivatásuknál, képzettsé­güknél, műveltségi szintjüknél fogva — a tárgy ismerete. Már­pedig sokszor pöröjcsapásként értek a villanásnyi jelzések — a hozsannának, s akadt úgy is, az elmarasztaló szónak „fe­dezete“ csak ismeretfoszlány volt. Ennél is megdöbbentőbb tényeket sorakoztatott fel Bod- % nár Gyulának, a Vasárnapi Új Szó ez év június 1-i számában megjelent, Nem elég büszkél­kedni című írása, amely tudat- felrázó szándékkal adta érté­sünkre — Fábry Zoltán élete és főleg műve ismertetésének még sok a fehér foltja, a „ter­ra incognitája“ a csehszlová­kiai magyar tanulóifjúság, mi több tanítóságunk (értelmisé­günk) körében, s néni kevés­bé irodalmi oktatásunk tantér- veiben. Szóval, vannak még sokan, akik elindulhatnának és illene Is elindulniuk ezen a számukra még járatlan, ki nem taposott úton. Elsősorban nekik jelent­heti Fábry Zoltán Összegyűjtött írásait hat-nyolc kötetre terve­zett első kötete (Madách Könyv- és Lapkiadó, 1980) a felfedezés minden izgalmát. Viszont e tekintetben nem ma­rad üresen azoknak tarsolya sem, akik jól ismerik az eddin megjelent Fabry-müveket. En­nek két oka van. Egyrészt, s ez a lényegesebb, ezúttal első ízben vehetnek kézbe olyan gyűjteményes kiadást, amely az írások megjelenésének idő­rendjében, összefogottan érzé­kelteti majd alkotójuk fejlődé­si ívét. Másrészt pedig — ez nyilván főként az 1920— 1925-ös indulási évek anyagát felsorakoztató első kötet jel­lemzője —, olyan írásokkal is megismerkedhetnek, amelyeket maga a szerző sem sorolt be későbbi válogatásaiba, sőt akad köztük olyan is t Bécsi halál- tánc-ének: 1921), amelyre a kötet összeállítója kéziratban bukkant rá az író hagyatéká­ban, s amely mind ez ideig — utólag nehéz megállapítani miért — nyomtatásban nem je­lent meg. jórészük ugyan nap­hoz, eseményhez kötődő, avagy egyéb oknál fogva maradandó értéknek nem minősíthető, rö- videbb lélegzetű írás, de elvi­tathatatlan, hogy teljesebbé te­szi a Fábry-képet és panora- matikusabbá a róla alkotott véleményt. Ebben az első kötetben ösz- szesen mintegy százharminc írása szerepel, javarészt ki­sebb újságírói műfaj, a hír­fejtől a tárcáig, továbbá iro­dalomkritikák és néhány ta­nulmány is. Leggyérebb az 1920—1921-es évek termése, csak 13 darab, s a legtöbb — szamszerint 45 — írás 1925- ben látott nyomdafestéket. Ezeknek a publicisztikai alko­tásoknak mintegy ötödé jelent meg a szerző későbbi váloga­tásaiban, többnyire az 1971-ben kiadott Vigyázó szemmel kötet ben. Mit fedezhetünk iel ezen az első írói pályaszakaszon? Egy­részt olyan vonásokat, emberi és írói magatartás-formákat, amelyek később fokozatosan eltűntek, vagy alapvető minő­ségi átalakuláson mentek át. Értem ezalatt mindenekelőtt az indulás éveiben, a szerző zsengébb alkotásaiban itt-ott még jelentkező pacifizmust, egyes történelmi tények hord erejének szem elől tévesztését, vagy éppenséggel téves értéke­lését. (Mellesleg: helyeselem az összeállító eljárását, hogy a kötetből eleve kiszűrt egy­két olyan írást, amelynek té­vedéseit később maga a szer­ző és egész életműve helyes­bítette.) S értein ez alatt - az egyes írásokban megnyilvánu­ló, idealista színezetű, túlzot­tan borúsnak, vagy utólag el- rajzoltnak bizonyuló életszem­léletet is. Ide sorolom továbbá azt, hogy ekkor még nem ala­kult és nem is alakulhatott ki teljes egészében és gazdagsá­gában, szigorában és fordula­tosságában az a formanyel­ve, amely a későbbiekben — miután mentesült az expresz- szioniznuis formabontó túlzá­BESZtDES ARC Az Ifjú Gárdából már csak egy rideg éjszakai ■ képsorra emlékszem, az Usakov tenger­nagyot és a Hajókkal a bás­tyák ellent is olyan régen lát­tam, hogy aligha tudnám meg­idézni a Fekete-tenger hősé­nek, a fekete-tengeri orosz flotta megalapítójának alakját e két egybetartozó film nyo­mán, és amikor először izgul­tam végig az Egy igaz embert. még mindig abban a korban voltam, amikor nem nagyon ér­dekli az embert, ki a rendező, az operatőr, kik a szereplők, csak cselekmény legyen, hőse leguen a Hímnek és guőzelmes igazsága. Wogy Szergej Bondarcsuk vott Valko, Tyihon Prokofiev, Cvozgyev, azt csak jóval ké­sőbb tudtam meg, amikor Bon­darcsuk neve már számomra is olyan művészt jelentett, aki magasan kiemelkedik az átlag­ból, akire érdemes odafigyelni. Akire oda kell figyelni. Első. sorban az arcára. És arcában is a szemére. Abban néztem én végig a felejthetetlen Emberi sorsot, abban volt látható-érez­hető a háború által bizonyta­lanná, tragikussá tett emberi sors, a háború minden rossza. Abban a szemben mely a bo­rostás arcból nézett ki, és ame­lyen keresztül az is jól meg­figyelhető volt, hogy a színész nem játssza, hanem éli a sze­repét. Minden pillanatban: ahogy harcol, ahogy iszik a koncentrációs táborban — az életéért, ahogy viszi a kenye­ret, ahogy szökik, bújik a ga­bonaföldön, ahogy halott baj­társához nyúl, ahogy megtudja, hogy fia, szerettei mind halot­tak, és" a háza is elpusztult, ahogy a kisgyerekre talál, aki viszont a szüleit vesztette el. Nemcsak a főszereplője volt ennek az 1959-ben készült vi­lágsikert aratott filmnek Szer­gej Bondarcsuk, hanem a for­gatókönyvirója és rendezője is. És Bondarcsuk nemcsak kato­na ebben a filmben, és még egy sor más szovjet, külföldi és koprodukcióban készült alko­tásban. A katonában jelen van mindig az ember is, az érző és gondolkodó ember. Elég az ar­cát, a tekintetét figyelni. So­hasem csüggedő, sohasem le­mondó. Ezt sugallja többek között A hazáért harcoltak a Waterloo és az Oscar-díjas Há­ború és béke is. A most hatvanéves -Bondar­csuk huszonnyolc évesen alakí­totta első filmszerevét. A há­ború akadályozta meg abban, hogy gyermekkori álmát ko­rábban váltsa valóra. Az a há­ború, amelyet megélt és átélt és amely ellen bék°irffthen is harcol. Mert nem tehet másként. — bor. saitól és letisztultabban gon­dolati, esztétikai arculatára al­kalmazta kifejező módjának ér­tékeit — ismételhetetlen, egye­di jellemzőjévé, sajátosságává vált. S végül, ez az első kötet — érthetően és törvényszerű­en — tanúsága annak, hogy Fábry ekkor még inkább csak keresi műfaját, noha életének ebben a szakaszában is mind gyakrabban és izmosabban sze­repel az, amiben később csú­csokat ostromol: az irodalom- kritika, az irodalmi tanulmány, a harcos publicisztika. Az előbb mondottakhoz kí­vánkozó tényrögzítés: szüksé­ges, hasznos és tanulságos megismerkedni azzal is, ami tartalmi és formai szempont­ból vitatható, mert segítsé­günkre van abban, hogy Fábryt hús-vér emberként, az irodalmi önkifejezésért, és ezzel dialek­tikus egységben a cáfolhatat­lan általánosításért keményen bírókra kelő, az igazságért, a szépért megszenvedő, politikus szemléletű művében tovább élő esztétaként, közíróként ismer­jük meg és tiszteljük, s ne fé­lig volt legendává dermesszük. Ennek az első pályaszakasz­nak gazdagon vannak olyan vo­násai, amelyek megtalálhatók Fábry későbbi műveiben is — véges végig. A magatartását meghatározó, egész életre szó­ló egyik tapasztalata az első világháború, amelynek véres forgatagába szinte gyerekfej­jel sodródott. De ugyanakkor, már a húszas évek első felé­ben eszmél a fasizmus veszé: lyére is. A naptár még csak 1924-et mutat és Fábry már akkor döbbenetes erővel lázit nemcsak a spanyol fasiszta diktátor. Primo de Rivera, ha­nem a még csak az alkalmára váró további „grand diktátor“ — Hitler ellen is. Tehát már ezekben az években elindul igazi műfaja, az antifasizmus akkor még szűk ösvényén, jel­lemző továbbá írásainak mély szociális töltete, emberköz pontúsága, az Ady-mű iránti — távolról sem csupán esztétikai — vonzódása, a polgári álde­mokrácia áldatlan kisebbségi viszonyai között magyarság- féltése, elválaszthatatlan egy­ségben a humánum, a népek barátsága óvásával. S egy má­sik oldalról: már ezekben az években bajnoka a gondolat és a forma egységének. Elejétől fogva tudja, vallja, hirdeti — az- irodalomban még a legne­mesebb gondolat is pusztába kiáltott szó adekvát forma hí­ján, de tisztában van azzal is: a gondolatot nélkülöző forma nem egyéb szózsonglőrködés- nél. S bár nem tévedhetetlen — mindig a lényeg feltárására törekvő, igényes kritikus. Kritériumaiban sohasem megal­kuvó — nem az adott történel­mi, irodalmi, személyi körül­ményeket — „dekázza", hanem többre, erkölcs-politikai igaz­mondásra és esztétikai teljes­ségre törekszik, a mában a holnap életképes csíráit kutat­ja, feltárja, igazgyöngyként felmutatja és merészen, a jövő­be tekint. A béke, a humánum, a társadalmi haladás mellett elkötelezett emberként, új ös­vényeket vágó olyan íróként mutatkozik be már az érés folyamatának ezeknek az első éveiben is. akinek tehetségét rangját hazai magyar irodai munkban, az egyetemes magyar irodalomban és — sajnos — egyelőre el nem ismerten, az európai irodalomban is, fénye­sen igazolják a következő év tizedek. Ezéri vesszük, vehetjük örömmel a kezünkbe ezt a kö­tetei és nem kisebb izgalom­mal várhatjuk a következőket is. S ezért mondhatunk köszö­netét az új, értékes tettért kia­dónknak, s nem különben Fo­nod Zoltánnak a gondos, körül tekintő, jószemű és biztos érzé­kű összeállításáért, vele együtt pedig F. Kováts Piroskának a pontos, tömör, szinte kifogás­talanul tájékoztató jegyzete­kért. Fontos igényt kielégítő a kötetet kiegészítő bibliográ­fia is. Az író élete és életműve jobb megismertetését szolgál­hatta volna viszont egy rövid Fábry-életraiz. Ez esetleg zár­hatná az Összegyűjtött írások utolsó kötetét. GALY IVAN Ä hetvenes évek művészete Jegyzetek a velencei biennáléróf Ez év június elején nyitotta meg kapuit és a napokban (szeptember 28-án) zárul a ve­lencei biennálé. A világ legré­gebbi és ma is a legnagyobb méretű nemzetközi képzőművé­szeti seregszemléjét először 1895-ben rendezték meg. A bemutató színhelyén, Ve­lence közel kétszáz éves, egzo­tikus fákkal díszített parkjá­ban a kiállító országok önálló pavilonnal rendelkeznek, illetve külön-külön mutatják be nem­zeti művészetünk kiemelkedő alkotásait. Az immár 85 éves mostani, sorrendben 39. bemu­tatón 33 ország vett részt. A régi pavilontulajdonosok mel­lett ez idén új kiállítók: Auszt­rália, Argentína, Kolumbia, Pe­ru és Kína is ízelítőt adott az ország művészetéből. A világ mai művészetét föl­vonultató tárlatot a rendezőség minden alkalommal egy-egy meghatározott koncepció jegyé­ben szervezi meg. Az 1980-as bemutató koncepcióját abban határozta meg, hogy a közpon­ti pavilon mondanivalója „kör­vonalazza a hetvenes évek nem­zetközi művészetének analitikus és kritikai feltárását“. A részt vevő országok saját nemzeti pavilonjaikban teljes önállóság­gal rendelkeztek. Hazai sajá­tosságaiknak megfelelően, tet­szésük szerinti értelmezéssel kapcsolódhattak (és kapcso­lódtak) a biennálé központi té­májához. A bemutatót nem kritikus­ként és nem is a képzőművé­szetek szakembereként, hanem csupán kíváncsi nézőként jár­tam végig. E nagyhírű nemzet­közi rendezvényről sokat hal­lottam és olvastam. A bienná- lét „élőben“ azonban most lát­tam először. És most jártam életemben először Velencében is Természetes, és úgy vélem, érthető, hogy előbb a várost, „Adria királynőjét“ és a világ­hírű műemlékeket, a korai az érett és a kései reneszánsz szebbnél szebb alkotásait szem­léltem meg. Órákig időztem a Szent Márk téren, amelynek — Petrarca nagyon találó jellemzése sze­rint — „nincsen párja az egész földön“. Megcsodáltam a Szent Márk-templomot, ezt a „dúsan díszített ékszerdobozt“, a Doge- palotát, az egykori fejedelmek lakhelyét és az egykori állam- hatalom központját, valamint Velence egyik legjelentősebb műemlékét, az 1338 és 1443 kö­zött épült Frari templomot. Jár­tam a fényképekről jól ismert Óra-torony és a 911-ben épült 98 méter magas Campanele te­tején, a Sóhajok hídján, a Rial- tó hídon és sok más helyen. Végignéztem a Velence festé­szetét- bemutató Galleria deli’ Accademia gyűjteményét. Kö­zelebbről és eredetiben láttam számos világhírű olasz művész (Bellini, Tintoretto, Giorgione, Lotto Veronese, Carriera, Tizia- no és mások) elragadóan szép alkotásait. A nemzetközi bien*. náléra tarsolyomban már gaz­dag művészi élménnyel mentem és akarva, akaratlanul is viszo­nyítottam, szembesítettem egy­mással a múltat és a jelent. A biennálén a múlt nagy mű­vészetéhez, az érett és a kései reneszánsz egy-egy kiemelkedő alkotásához viszonyítva is lát­tam igazi élményt nyújtó alko­tásokat. A 33 ország által be­mutatott sok száz mű a képző­művészetek szinte valamennyi irányzatát képviselte. Számos alkotás, ha más-más kifejező- eszközökkel közelítette is meg a nézőt, sokat mondott, mű­vészi élményt jelentett. Számomra valódi élményt — és kellemes meglepetést — a társadalomkritikai mondaniva­lót tartalmazó alkotások sze­reztek. A tárlat megtekintése előtt gondolni sem mertem ar­ra, hogy Nyugaton élő mai al­kotók olyan reálisan nézik az életet és olyan kristálytisztán, szenvedélyesen és közérthető formanyelven tudnak vallani az életről, a valóságról, a társada­lomról, a ma emberét foglal­koztató problémákról, mint például a negyvenéves Gál, a mai belga művészet kiemelke­dő egyénisége. A belga karika- túrista monumentálisán min* denttudó. Elkötelezett, féktelen, lenyűgöző. A Vietnamról, a Francóról, az Iránról és a Car- terről tolmácsolt kritikai véle­ménye telitalálat. De sok más alkotó műve is megragadó és mozgósító erejű. Újszerű művé­szi eszközökkel beszél és tol­mácsol nagyszerű gondolato­kat. Megállásra és hosszas szemlélődésre késztetett a len­gyel Abakanowicz, a francia Margerie, az angol Pope, a finn Kujasalo és a norvég Rose egy- egy alkotása. Érdekesnek tűnt a bemutatott mai japán és a mai kínai művészet is. A bien­nálé azért hagyott mégis hiány­érzetet, mert összhatásánál fog­va kissé bágyadtnak és — sok­színűsége ellenére is — egysí­kúnak tűnt. Elsősorban talán azért mert többnyire a képző­művészet régi stílusait elevení­tette fel és juttatta a néző eszébe. A világ mai művészetének sem a hetvenes évek eleje, sem a nyolcavanas évek vége nem jelent korszakhatárt. A tíz év termésére korlátozott anyag — kevés kivételtől eltekintve — sem irányzatokról, sem al­kotókról nem adott, (nem ad­hatott), átfogó, minden tekin­tetben kielégítő képet. Valamennyi ország pavilonját bejártam. A legtovább azonban a csehszlovák és a magyar pa­vilonban időztem. A bemutatott művek szervesen kapcsolódtak a biennálé központi gondolatá­hoz és bepillantást nyújtottak a hetvenes évek csehszlovák, illetve magyar képzőművésze­tébe. A nemzeti pavilonokon kívül, de a nemzetközi biennálé programjában és vele párhuza­mosan Velencében az említett időpontban még öt más kiállí­tást is rendeztek. Bemutatták August Strindberg néhány ki­emelkedő alkotását, a párizsi születésű, de jelenleg Rómában élő és ízig-vérig olasz művész, a hetvenkét éves Balthus műveit, egy 1974 óta Bordeaux-i Kortárs- művészeti Központ névvel mű­ködő fiatal művészcsoport mun­káit, Mario de Luigi, a közel­múltban elhunyt velencei festő expresszionista képeit, vala­mint a prágai múzeumok mo­dern gyűjteményének néhány darabját. A „fiókrendezvények“ közül elsősorban a prágai múzeumok anyagát néztem meg nagy kí­váncsisággal. Nemcsak a bemu­tatott művek érdekeltek, hanem az is érdekelt, hogy milyen a prágai anyag velencei közön­ségsikere. Csehszlovákia, illetve Prága itt is méltóan képviseltette ma­gát. A kiállításon 20. századi — többnyire francia orientációjú — csehszlovák mesterek képe­it, szobrait állították ki, vala­mint Picasso, Brague és Dera­in néhány — a művészek ku­bista korszakát jellemző — je­lentős művét. A felvonultatott csehszlovák képzőművészek kö­zül kiemelkedett František Kup- ka. A velencei tárlat a modern művészet egyik nagyszabású csehszlovák mesterének szinte teljes életművével megismertet­te a nemzetközi biennálé kö­zönségét. A prágai múzeumok anyaga nagy érdeklődést vál­tott ki és megnyerte a nézők tetszését. Húsz napol töltöttem Olasz­országban. Ebből ötöt Velencé­ben. Csodálatosan szép építé­szeti és képzőművészeti alkotá­sokat láttam, de egyben láttam és tapasztaltam a mai olasz társadalom kiáltó és vádló tár­sadalmi ellentéteit is. A kapita­lista piacon (és mindenütt ahol vásároltam) turistaként is ki­szolgáltatottnak és becsapott­nak éreztem magamat. Az Olaszországban szerzett sok-sok felemelő látvónyt és nemes érzést kissé ma is beár­nyékolja bennem Olaszország negatív jelensége ... Nem ér­tem és megmagyarázni se tud­nám, hogy ez a természeti adottságai, műemlékei és utol­érhetetlen képzőművészeti al­kotásai révén olyan elragadóan szép és gazdag ország, hogyan termelhette magából ki a fa­sizmust és a terrorizmust? BALÁZS BÉLA

Next

/
Oldalképek
Tartalom