Új Szó, 1980. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1980-07-15 / 165. szám, kedd

Devianciák — tükörben

Sikerek és bukások Kazincbarcikán

A Budapesti HURKA Színpad előadása az általános iskola tornatermében zajlik. A játéktért sötét lepellel takart mandiner veszi körül, mögötte ülnek a nézők. Fénypásztázós, aztán sötétség, majd a reflektorok a mandinert világítják meg, amelyről időközben lehullt a lepel. Rádöbbenünk, hogy a mandiner — tükör, önmagunkat látjuk benne. Fölöttünk pedig a látszok állnak. Mereven a széniünkbe néznek és kérdeznek. Dilemmáinkról, szerelmeinkről, hazugságainkról, megalkuvásainkról, a barátságról és a gyávaság ról, életemről, életedről.

Jellemzőnek érzem ezt a hatásos jelenetet az egész V. ifj. Horváth István Országos Színjátszó Fesztiválra, amelyen a legjobb magyarországi amatőr színjátszóegyüttesek szerepeltek. Deviáns, tehát a társadalmi normáktól többfelé és többféléiképpen eltérő emberek, helyzetek sorjáztak előttünk, sok féle színvonalon és más-más möfájban. önvizsgálatra és állásfoglalásra késztettek s olykor kényszerítettek. Tükröt tartottak elénk: lám, ilyenek vagyunk, így élünk itt és most.

Küzdjük az áttekintéshez szükséges néhány adattal. A (kétévenként megrendezésre kerülő fesztiválra az elmúlt évadban mintegy 150 csoport nevezett be. Közülük több zsűrizés és állítólag nem kevés vita ulán jutott el Kazincbarcikára a legjobbnak vélt 12 együttes. A választó bizottság ebben az évben csak amatőr színjátszókat hívott meg, amatőr színházakat neim. Ez a döntés nyilvánvalóan csökkentette a rendezvény színvonalát. Viszont egy súlycsoportban levő együttesek versenghettek, ugyanis az amszterdami világfesztivált is sikerrel megjárt Stúdió K, a Zalaegerszegi Reflex Színpad vagy a pécsi együttes és még két-három csoport lényegében már a profizálódás küszöbén áll, tehát más körülmények között és más színvonalon dől gozik.

Ha az együttesek müsorvá- lasztását vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy teljesen háttérbe szorultak a szerkesztett műsorok. Az együttesek vagy regényeket dramatizálnak vagy pedig színműveket mutatnak be, kellően meghúzva. Láthattuk Szilágyi István Kő hull apadó kútba, Le Clé- zió: Terra Amata, Branimír See- panovic Földbe némult száj, című regényének dramatizáció- ját Weöres Sándor Psyché- jét, valamint Csehov Leánykérés című egyfelvonásosát, Peter Shaffer Equuus át és fosé Tri- ana drámáját, a Gyilkosok éjszakáját.

Az értékelésen és a különböző magánbeszélgetések során sok szó esett ezekről a drama- tizációkról. Több együttes ugyanis már a munkának ebben a szakaszában zsákutcába Ikerült. A tatabányaiak nem tudták színpadra átvinni Szilágyi István remekművének szövevényes lélektani motívumait, a spirálszerűen visszatérő jelenetek sajátos légkörét. Az egyébként kitűnő színészek nem tudtak mit kezdeni ezzel a gyenge dramatizációval és az előadás, bizony, megbukott. Ugyanilyen sorsra jutott a KISZ Központi Együttese is. Útvesztőbe kerültek a győriek is — méghozzá a nem átgondolt húzások miatt. Shaffer színművében ugyanis nem csupán a fiú lelki bajai tárulnak ki, hanem a pszichológus dilemmái is. Minél inkább közelebb kerülünk a fiú betegségének kiváltó okaihoz, vagyis meggyógyulásához, annál inkább mélyül az őt gyógyító pszichológus tragédiája, amely felbomlóban levő házaséletéből fakad. A győriek a pszichológus dilemmáinak motívumait több helyen kihúzták.

A záró jelenetet, a fiú meggyógyulását és a pszichológus összeroppanását viszont változatlanul hagyták s így felemás, sokszor kusza szöveget hallhattunk.

É

rdekes dramtizációt és előadást láthattunk a Szegedi Medicus Színpadtól. Ök a mai jugoszláv próza egyik

legnagyobb tehetségének, Bra- niirnír Scepanovicnak egyik kisregényét adták elő. A szoeio- pszichológiai vonulathoz tartozó történet arról szól, hogy egy férfi kórházban kapott iratok alapján a vonaton döbben rá: rákja van. Leugrik hát, az erdőn át, hazafelé tart, ott akar meghalni. Véletlenül két vadász észreveszi őt és üldözőbe veszi. A halálos beteg férfi me- nfiktíl ismeretlen üldözői elől, akiknek semmi okuk sincs az üldözésre s ebből adódóan a férfinak sem a menekülésre. Csupán az emberben rejlő gonoszság, s az ugyancsak mind- annyiunkban meglevő ösztönös üldözési és menekülési reflex robbantja ki ezt a fájdalmasan groteszk szituációt. A szegediek két szereplővel adták elő a történetet. Az egyik volt az üldözött, a másik az üldöző s tulajdonképpen két belső monológot adott elő. A tornateremben össze vissza lerakott székeken ülő nézők között mozoglak. Érdekes megoldás —és mégsem kerekedett belőle színházi előadás. Zavart az akció jelenidejűsége és a történet műltidejűsége. Bármennyire is közel voltak a színészeik, nem tudtak kommunikációs kapcsolatot teremteni a nézővel, mert a két monológ nem emelkedett drámává, a játék nem tudta a regény társadalmi és lélektani mélységeit fölmutatni. A záróké p viszont megdöbbentően jól sikerült és a rendező leleményességét dicséri. A rendező ugyanis jő szemmel a tornateremben levő bordásfalhoz szervezte ezt a jelenetet. Az üldözött ide csavarodik föl, miután halálos találat érte. Arcát éles reflektor világítja meg s a bordásfalon függő ember az értelmetlenül szenvedő és meghalt ember szimbólumává emelkedik.

Az érdekes kísérletek kategóriájába sorolható a Budapesti Intermezzo Együttes A rászedett kádi és a Debreceni Munkás- színpad Rodmiáda című produkciója. A budapestiek Gluck 17Gl-ben írt operáját comme- dia deli’ arte elemek fölhasználásával alkalmazták színpadra A debreceniek nehezen meghatározható műfajjal, a panto- tnin és a balett között elhelyezkedő drámai tánccal léptek színre. Az előbbi csoport az egyszemélyes és a hatalmi zsarnokság, valamint a tömegek kérdéskörét, az utóbbi a művész és a társadalom sokfele kapcsolatát vizsgálja sajátos színháznyelven és hullámzó színvonalon. Mindkét előadásban a színészi játékot éreztem gyengének. A budapestiek komplex színházi törekvéseket — mozgás, arcjáték, gesztusok, ének, sző — képviseltek, ennek ellenére a játékuk egysíkú volt: csupán a figurák ka- rikírozott változata jelent meg, más árnyalatok és többféle értelmezés nélkül. A rendező is csak a komikumra összpontosított, nem vonta be a játékba a zenekart és megfeledkezett a sötétebb tónusok kikeveréséről. A debreceniek gyengéje az volt, hogy nem tudtak megfelelő szinten mozogni, táncolni s így a látványosnak ígérkező, emocionális töltésű jelenetek esetlegesek voltak, nem váltottak ki különösebb érzelmeket.

Az eddig elmondottak alapján joggal merül föl a kérdés, vajon minden előadás ilyen hullámzó színvonalú volt-e.

Nem. Az idei mezőnyből négyet tartottam figyelemre méltónak, egyet pedig kimagaslónak. A négy közül Weöres Sándor Psychéjét, sajnos nem láttam. A nemzetközi újságíró

igazolvány ebben az egy esetben nem bizonyult előnynek. Külföldi lévén fékeztem magam, nem teljes erőbedobással vettem részt a bejárat előtti ostromban s így nem jutottam be a Nyílt Színház zárt —

mindössze nyolcvan nézőt befogadó — nézőterére. Értesüléseim szerint két kiváló előadó idézte föl a megkövesedett társadalmi normákat elvető nő szerelmeit, önmegvalósításának folyamatait.

A debreceni Unió Színpad

Csehov egyfelvonásosával a kellemes meglepetéseik közé

tartozott. Hagyományos keretek közölt, kitűnő ritmusú, ötletes előadást láttunk, ahol a cseho- vi világhoz gogoli tónusok ötvöződtek. Ezért a leánykérés könnyed hangvétele az anyagiakat fetisizáló, érzelmekben sivár embereik plasztikus kiemelése révén sötétebb színekkel keveredett s így nem csupán vidám játékot, hanem fájdalmasan időszerű, szomorú komédiát láthattunk.

Apagyilkosság motívumait tárták föl a nyíregyháziak, három testvért alakító, kitűnő színész révén. A három testvér az apa, az anya, a bíró, a vizsgáló, a rokon szerepét is eljátssza, hol úgy, ahogy megtörtént, hol pedig epizódokat fölnagyítva, megmásítva és kitalálva — s ebből a kissé hosz- szadalmas játékból kialakult mozaik alapján vár a nézőre a feladat, döntse el, voltaképpen ki a gyilkos, az önző, rossz házaséletet élő szülők, a megviselt idegzetű, a hazugságokon átlátó gyermekek vagy a környezet, amelynek tagjai megelégszenek a látszat-érdeklő- déssel, a látszatsajnálkozással a sok-sok felszínes, hazug látszattal.

A már említett HURKA Színpad meglehetősen szabadon kezelte Le Ciézio ismert művének motívumait. Látványos előadásra törekedtek, amelyben fölhasználták a sokkoló színház megannyi kellékét: az egyik

jelenetben például a nézőket is megdobálták vánkosokkal, majd vízzel is lespriccelték — jelképezve a világ kegyetlenkedéseit. Néhány csodálatosan szép jelenei en kívül t öbben úgy éreztük, hogy a forma olykor öncélúvá válik: közhelyeket,

közhelyes gondolatokat görög- tüzzel ködösítenek.

A legnagyobb sikert teljesen megérdemelten a Budapesti Utcaszínház aratta Műmama című műsorával, amely a Pomá- dé király új ruhájának motívumaira épül, természetesen mai időkre alakítva. Az előadás azzal kezdődik, hogy három clown nak tetsző alak akar bemászni egy kifeszített ponyva alá. Amikor hosszas vergődés után bejutnak, a ponyva kinyílik, kürtő, tölcsér vagy nyitott száj formát vesz föl, a játék első részében iroda, a másodikban üziem — minden rekvizitum nélkül, a szövegből következtethetjük ki a színteret. A történet: a láthatatlan fonál gyártásáról szól, de tulajdonképpen arról, hogy az üzemben nem csinálnak semmit, és ezt szép szavakkal álcázzák. Andersen ismert meséjében a külhoni takácsok nem identifikálhatők, itt viszont a három figura nagyon is ismerős. A női ruhába bújt — valóságban férfi — „fentről“ jött személy tudja, hogy Itt semmit sem csinálnak, de frázisokkal, szólamokkal újra és újra elindítja az értelmetlen körforgást. A hajbókoló művezető is tisztában van a csalással, de nem mer szólni, csak teljesíti a bajuszos nő, a Magasabb Hivatal parancsát. A tűzoltómunkás sejti a turpisságot, de nem meri elhinni, hogy így becsapják. A furcsa történet nem happy enddel ér véget: kiderül, hogy ezek a hazug tisztségviselők — meztelenek, nincs már hitelük és utálatosak erkölcsi és etikai értelemben egyaránt.

E

zek a színészek úgy játszanak, hogy sokszor ne értsük a szöveget, de ebben az esetben nem is fontos, jövünk rá, amikor hallunk valamit, hiszen ez a beszéd hivatali zsargonból, közhelyekből áll — megfelelő keretet teremtve ehhez a furcsa, szomorú és mégis megdöbbentő játékhoz.

Ebben az előadásban fölerősödött mindaz, amit máshol különböző szinten és hangerős- ségben sugalltak: társadalmi

normáink megtartása és meg- tartatása érdekében ne hazud junk, és ne haggyuk, hogy becsapjanak. Azok sem, akik ugyan vizet prédikálnak, ám bort — és ki tudja még mi mindent — isznak. Hogy legyen eszünk és bátorságunk kiválasztani a sok fénylőből — az aranyat.

SZILVASSY JÓZSEF

ÚJ FILMEK

TÖRÉKENY KAPCSOLATOK

(cseh)

Ismét érzelmek ábrázolására vállalkozott Juraj Herz, a népszerű rendező. A szűz és a szörnyeteg, illetve a Kilencedik szív című mesék stilizált filmváltozata után valós témához nyúlt. Václav Dušek fiatal cseh író egyik regénye alapján forgatta a Törékeny kapcsola tokát.

ni a vásznon arról, hogy a hányaveti fiatalok magatartása, pallérozatlan külseje mögött valódi érzelmek, mély gondolatok rejtőznek. A történet ugyanis eléggé súlytalan ahhoz, hogy dráma kerekednék belőle. Ez persze még nem is lenne olyan nagy baj, a nagyobb az, hogy a rendező bármennyire is

Radím Hložek és Vladimír Kratina (Tadeáš Folk meg formálója/ a cseh filmben (Karéi ješátko felv.j

Tadeáš Falk, a mű hőse a kamaszkor viharos évei után — a családi zűrzavarok és az utcagyerekek keserű emlékeivel — helyét keresi a társadalomban. Amikor a filmben megismerkedünk vele, már gyökeret eresztett, megfelelő munkája van és találkozott a szerelemmel, egy elvált asszony személyében. Munkahelyi kötődése még azonban nem elég erős, magánéletében pedig utat kell találnia nevelt kislányához, az asszony első házasságából származó gyerekhez.

Rokonszenves a fiatal apa magatartása és türelme, mely- lyel a kislány bizalmatlanságát és leplezetlen ellenszenvét igyekszik leküzdeni. Kemény, meg nem alkuvó, de nemes szívű ez a fiatalember a munkahelyén is, egy kisvárosi vágóhídon. A filmben a harcot a felesége első férjével, a kislány apjával fegy vastag pénz- tárcájú és nagymellényü |)in- cérrel) kell megvívnia. Vajon melyikük kerül ki a harcból győztesen? Amint azt előre sejteni is lehetett, természetesen a film fiatal hőse.

Valamiféle példabeszédet iáthitelességre törekedett, s ügyelt arra, hogy a történet meggyőző legyen, szándéka mégsem sikerült. A lényeget tömören így lehetne megfogalmazni: filmje annyira szép, hogy nem lehet igaz. Gyanítható, hogy Juraj Herz az irodalmi alapanyagot túlesztetizálta, nem tudott megszabadulni a korábbi munkáiban alkalmazott sti- lizáltságtól. Megkapó az az érzékenység, mellyel a lélek intim rezdüléseit figyeli s amilyen bensőségesen ábrázolja a férfi és a kislány idillikus kapcsolatát. A rendező tehetsége és mesterségbeli tudása vitathatatlan. A túlzott szépelgés azonban csökkenti a film hitelességet. A történet — véleményünk szerint — keményebb rendezői megfogalmazást, „érdekesebb“ hangvételt igényelne.

A pontos színészi játék IVladimír Kratina, Zora U. Keslero- vá, Vladimír MenUk és a többi kevésbé ismert szereplő) és a szépen komponált, sajátos hangulatú képsorok, a kitűnő operatőri munka (Jirí Machá- né) sem tudja feledtetni a film gyengéit.

AZ ISMERETLEN KATONA LAKKCIPÖJE

(bolgár'

Jelenet a bolgár filmből

A múltat idézi ez a bolgár film. Rangel Valcsanov rendező a saját élményeit pergeti a vásznon, ő maga az a kisgyerek, akivel együtt kalandozzuk végig a harmincas évek történelmét. Színes családi album lapjai nyílnak ki előttünk: olyan epizódok, melyek a rendező kötődéseit, kapcsolatait alapvetően meghatározták. Valóság és fantázia keveredik egymással, a terjengős (de többrétegűsége miatt elmesél- hetetlen) cselekményt folklór színezi.

Rangel Valcsanov filmjében nagy szerepet kap a látomás. A múltba tekintő szem előtt peregnek az álomszerűén felvillanó jelenetek. Maga a rendező az, aki a kamera előtt egy ismeretlen katona emlékművének talapzatán visszaem1980.

lékezik szülőfalujára, családjára, gyermekkorára. Az álomszerű látomások logikátlan logikája diktálja az epizódok egymásutánját, s a valóságot nehéz elválasztani attól, amit felnőttként egy gyermek saját élményeként álmodik vissza. Valcsanov kisfiúként úgy jár-kel a lakodalomban összeverődők, a felgyújtott ház üszkös maradványai, meg a benne égett család emlékei között, mint aki meseországba tévedt.

A film értéke a rendező asszociációinak változatossága,, hangulatainak bősége. Kár, hogy a keretjáték erőltetett és a mese nagyon zsúfolt. A rendező emlékei azonban varázslatosak, az alkotás pedig az igényesebb bolgár filmek közül való.

—y/n—