Új Szó, 1980. április (33. évfolyam, 78-102. szám)
1980-04-09 / 84. szám, szerda
AZ SZLKP KB ÜLÉSÉNEK VITÁJA MIROSLAV VÄĽEK elvtársnak, az SZLKP KB Elnöksége tagjának, az SZSZK kulturális miniszterének felszólalása Ha csupán általánosságokban beszélnénk az ideo lógiai és a kulturális-nevelő munka hatékonyságának növeléséről, akkor ez falra hányt bor só lenne. Sőt, még az sem. Az efféle „megnyilvánulásnak“ ugyanis runes címzettje, nincs célja s természetesen nem lehet eredménye sem. És mégis, olykor találkozunk hasonló jelenségekkel. Most nem tartom szükségesnek azt vizsgálni, miért van ez így. Elegendő, ha leszögezzük, hogy ilyen esetekben a szavak értelmetlenekké válnak, elveszítik tartalmukat, s ha lenne saját életük, joggal mondhatnánk, hogy elveszítették józan eszüket Az elmondottakból következik, hogy aki az ideológiai vagy a kulturális-nevelő munka szakaszán akar dolgozni, annak alaposan ismernie kell munka- területét, élengedhetetlen a kellő fel- készültség. Az ideológiai munka ugyanis nem öncélú s nem önmagáért létezik. Az ideológiai munka konkrét problémával, feladattal kapcsolatos, konkrét időben létezik, méghozzá azért, hogy segítsen az adott problémakör megoldásában. Tulajdonképpen bármikor, amikor előre akarunk haladni, problémákkal, gondokkal találjuk szembe magunkat. Ez a problémákkal teli helyzet — kölcsönvéve a kibernetika területén használatos meghatározást — konfliktust jelent a már meglevő állapot, illetve a megvalósítandó célok között. Számos objektív és szubjektív tényezőtől, többek között az ideológiai munka hatékonyságától is függ, hogy azok lesznek-e többségben, akik megelégszenek azzal, amit már elértünk vagy az újat, még jobbat akaró irányzat érvényesül-e társadalmi mérelben. A szocialista társadalom további fejlődése elvben elképzelhetetlen a társadalmi viszonyok tudományos szintű fölmérése és megismerése nélkül, ám az adott helyzet megoldását nem minden esetben előzi meg a tudományos fölmérés vagy elemzés. Például arra gondolok, amire általában azt mondjuk, hogy a dolgozók kezdeményezése. Persze, ez a kezdeményezés is feltételezi a marxista ideológia magas fokú elsajátítását, továbbá a szocialista etika érvényesítését. Az erkölcs végső soron az ideológia szerves része s egyrészt a társadalmi és az egyéni érdekek között jelentkező ellentmondásokat oldja föl, másrészt viszont az említett kezdeményezőkészség ösztönző eleme is lehet. Amikor a dolgozók kezdeményezéséről beszélek, ezúttal nem a szocialista munkabrigádokra avagy a szocialista versengés különböző formáira gondolok — mint ahogy az elsősorban feltételezhető lenne. Most elsősorban a kultúra területét és főleg a művészet szakaszát említem, ahol a kezdeményezés — amely számos alapvető különbségek ellenére tulajdonképpen rokonítható a társadalom más szféráiban dolgozókéval —, a szociális megrendelésekre dolgozó művészek megnyilvánulásaiban, a megszületendő űj alkotásokban, avagy új gondolatokban, föltevésekben ölt testet. Ugyanez a megállapítás jórészt érvényes a társadalomtudományok széles területeire is. A művészetekben és a társadalomtudományokban gyakran nem annak alapján jutunk el az új fölismerésekig, hogy mit tudunk, hanem úgy, hogy mit sejtünk. Az intellektuális megérzés — habár a jelenségeket aztán pontosan meghatározzuk — egyike annak a két pillérnek, amelyre a gondolkodás épül. A másik a logika. Már Poincaré, a 19 században alkotó francia matematikus megállapította, hogy a logikával bizonyítunk, a megérzéssel fölfedezünk. A kérdés most az, hogy miképpen viszonyulunk az ilyesfajta kezdeményezéshez, esetünkben a művészek, az alkotók spontán megnyilvánulásaihoz. Nem arról van most szó, hogy van-e elég tér az ilyen kezdeményezés anyagi és társadalmi megvalósításához. Létezik ugyanis elegendő tér, van megfelelő lehetőség, habár a különböző tárcák érdekei olykor ellentétesek. Van elég tér annak ellenére is, hogy nem is olyan ritkán beszélünk ugyan a kultúra sajátosságáról, ám ugyanakkor e területen is megpróbálkozunk olyan gazdasági szabályozókat érvényesíteni, amelyek a termelési szakaszon honosak. Ezúttal inkább arról van szó, hogy a művészet szavakkal, művészi képekkel, gondolatokkal fejezi ki magát s nem mindig abban a pillanatban jelentkezik, amikor azt elvárják. Műszaki szakkifejezéssel élve, a művészi alkotásnak olykor „politikai előgyújtása“ van, elsősorban azért, mert nem a tudományos megismerés, hanem a megérzés szülte. Ugyan ez is a megismerés egy bizonyos fokán jött, létre, de adott pillanatban nem mindig fogadják kellő megértéssel, Vajon milyen mértékű a társadalom befogadó, alakító, adott esetben pedig ellenálló képessége, s vajon milyen szinten tudjuk megítélni az említett megérzések alapján született művek létjogosultságát? Akkor elbírálni a létjogosultságot, amikor a mű már megszületett és létezik tulajdonképpen már csupán platonikus probléma. Inkább azt kellene megvizsgálnunk, milyen sorsot szánunk az olyan alkotásoknak, amelyekről nyilvánvaló, hogy a szocialista társadalom elvei szerint nem ellenségesek. Ehhez már — miként a középkorban élt bölcs mondta — képesség, józan ész és higgadtság szükséges, mert ha a hiba az elvekben van, akkor tévesek az eszközök és a célok is. Ebben az időszakban — amikor a társadalom problémákkal, méghozzá nem is a legkönnyebbekkel, találja szembe magát s a közvélemény hajlamos a pozitívumokat lekicsinyelni, a gondokat viszont nagyobbítani, mert hajlik a szélsőségek felé — a művészet mintha más dolgokról beszélne, mintha az ideológiai munkánk iránya ellen hatna. Természetesen nem mindegyik alkotás ilyen, de a művészet sajátossága, hogy megmozgassa az állóvizeket, miként a művészet természete az is, hogy kérdez s olykor nem ad választ... Képesek vagyunk-e megkülönböztetni, hogy ki kérdez azért, hogy a dolgok érthetőbbek legyenek s ki azért, hogy meggátoljon bennünket az igazság kiderítésében? Általában például mindenki elismeri a szatíra létjogosultságát, viszont konkrét esetekben azt mondogatjuk, hogy túlzó, káros hatású. Általában például mindenki szükségesnek tartja kritikusan rámutatni a fogyatékosságokra, ám konkrét esetekben inkább névtelenül, vagy általánosságban bírálunk. Cervantes Don Quijote-ja mondja, hogy csupán a szerelmes leveleket nem írják alá, de bizony manapság olykor nem írják alá az olyan leveleket sem, amelyben az áll, hogy a fiatalság illetlenül beszél, mértéktelenül dohányzik és iszik... — én is kaptam ilyen névtelen levelet. Mi ez a jelenség? Valamiféle kór- tünet vagy csupán kivétel? A mindennapos kultúrpolitikai gya korlatunk nem ritkán fölvet hasonló problémákat, s .már az a tény, hogy föltesz ilyen kérdéseket, igazol bizonyos mozgást — lehet, hogy alkotót — a művészet szférájában. Más kérdés, hogy az ilyesfajta mozgás konkrét eredményei miképpen járulnak hozzá szocialista tudatunk megszilárdításához, társadalmi eszményeink megvalósításához s egyáltalán, képesek vagyunk-e ezt a problémakört helyesen megítélni. Ugyanilyen esetekben az idő a végső ítélő bíró, s habár néha a türelmetlenségünk ezt megelőzi, úgy vélem, egyetlen valódi művészetnek sem okozunk kárt azzal, hogy semmilyen nagy gondolatot sem torkollunk le elhamarkodottan. Vajon minek az alapján különböztetjük meg, hogy egy-egy mű értéket hoz-e, mégha olyan értéket is, amely az adott pillanatban nem elégít ki ben nünket, mellyel nem azonosulunk, sőt olykor provokál vagy vitára késztet bennünket? Vajon milyen mérce szerint ítéljük meg egy olyan társadalmi jelenség haladó vagy reakciós voltát, mint az új művészeti alkotás? Elsősorban a pártosság kritériuma és az osztályszempontok szerint, mert ez a szocialista társadalom forradalmi mércéje. Ha azt mondjuk, hogy a művész legyen politikus alkat, akkor ezt természetesnek tartjuk. Ugyanakkor azonban társadalmi fejlettségünk jelenlegi fokán ugyanolyan természetes követelmény az is, hogy a politikus legalább olyan mértékben értsen a művészet és a kultúra alapvető kérdéseihez, ameny- nyire ez a terület szerves összefüggésben van a társadalom fejlődésével. Ügy vélem, ma már bizonyított tény, hogy a kultúra problémaköre nem választható el a társadalomtól, mert ezzel egyenletlen fejlődését kockáztatnánk és szocialista jellegét veszélyeztetnénk. Végzetes hiba az, írta 1930-ban Bed- ŕlch Václavek, amelyeket a művészet megítélésében a kizárólag politikai szempontokat érvényesítő, szakmailag analfabéta marxisták követnek el, amikor azt gondolják, hogy kizárólag csak az ideológia fontos a művészet megítélésében és mással nem kell törődni. A harmincas éveknek ez a gondja mai marxista kultúraelméletnek már nyilvánvalóan nem okoz problémát. Ám problémát jelenthet, pontosabban a kultúrpolitikai gyakorlat káros gyakorlatává válhat, ha a művészi alkotások megítélésében nem ragaszkodunk következetesen a történelmi materializmus módszeréhez, nem érvényesítjük a dialektikus logikát s annak alapelvét: az alkotás egészének és részeinek — olykor egymásnak ellentmondó részeinek — elemzését. Gyakran előfordul, hogy más-más szempontból, néha különállóan ítélünk meg bizonyos dolgokat. Külön foglalkozunk a művészi alkotások és kulturális értékek létrejöttével, terjesztésével és hatásával. Jó lenne, ha az irányító szféra is tisztában lenne a kultúra és a művészet fejlődése problémáinak sokrétűségével a kulturális politika helyes módszerei és gyakorlata megválasztásának fontosságával, hiszen mindez a művészet fejlődésére ösztönzően, ám gátlóan is hathat. Az ideológiai munka hatékonyságának növelése fontos feladat a kulturális politika egész szférájában s mindazok munkájában, akik megvalósítói ennek a politikának s akiknek tevékenységétől a kultúra és a művészet további fejlődése nagy mértékben függ. Ez az igény szóról szóra azonos a XV. ülésen megfogalmazott követelménnyel, miszerint az ideológiai munkának össztársadalmi érvénye van s a megnövekedett igények és feladatok mindenkit érintenek. Azokat is, akik kulturális értékeket hoznak létre és azokat is, akik ezt a folyamatot irányítják. JÁSSS SKODA elvtársnak,, az SZLKP KB póttagiáinak, az SZLKP KB osztó5yvezetőjének felszólalása Számos érvvel bizonyíthatjuk, hogy Szlovákiában a pártszervek és -szervezetek aktív munkát fejtenek ki a propaganda, agitáció, a pártelmélet fejlesztése és a tömegtájékoztatás területén a CSKP tizenötödik kong resszusa és az SZLKP kongresszu sa határozatainak megvalósítása során. Legalább néhány szempontból választ akarok adni arra a kérdésre, milyen hatékony az ideológiai nevelőmunkánk, hogy hat az embernek tudatára, a párttagokra és tagjelöltekre és elsősorban mi fékezi további fejlődését. Az ideológiai nevelőmunka színvonala, tudományos jellege és céltudatossága, alkotó jellege, a differenciált hozzáállás nem felel meg mindig teljes mértékben a kommunista nevelés követelményeinek. Azokkal a munkaformákkal és módszerekkel, amelyekkel pozitív eredményeket értünk el a szocializmus alapjainak építésében, nem. tudjuk mechanikusan megvalósítani a szocialista építés mai szakaszában az ideológiai nevelőmunkát. A propaganda és agitációs osztályon tudatosítjuk, hogy az ideológiai munka fejlesztésének extenzív megközelítése nem lehet a hatékonyság kritériuma, és az, ami tegnap elegendő volt, ma már nem elég és annál kevésbé lesz elegendő holnap. Ezért, a CSKP XVI. kongresszusára és az SZLKP kongresszusára készülve, elgondolkozunk afölött, hogyan javíthatjuk munkánkat, hogyan növelhetjük hatékonyságát, elsősorban a párttagságra gyakorolt hatás révén. Az a meggyőződés vezérel bennünket, hogy a kommunistáktól, pártaktívától, elméleti szintjétől, attól a képességtől, hogy az elméletet érvényesíteni tudják a párt gyakorlatában, függ az ideológiai nevelőmunka hatékonyságának fokozása. Azok a pozitív irányzatok mellett, amelyek megnyilvánulnak az ideológiai munka színvonalának javulásában és hatékonyságának növekedésében a CSKP XV. kongresszusa után — amint azt az- SZLKP KB Elnökségének beszámolója is bizonyította — előtérbe kerülnek a nyilvánvaló fogyatékosságok is. Ezek többek között abban mutatkoznak, hogy nem viszonyulnak eléggé alkotóan és céltudatosan a marxizmus—leninizmus elméletének elsajátításához. így például a pártoktatás hallgatói, nemegyszer a pártfunkcionáriusok is nem tanulmányozzák elég kezdeményezően a marxizmus—leninizmus klasszikusainak műveit. E művek alapos, teljes megismerésére gondolok, nem pedig az egyes gondolatokkal való megismerkedésre. Ugyanez vonatkozik pártunk, a Szovjetunió Kommunista Pártja dokumentumainak, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom vezetői beszédeinek, elsősorban Leonyid Iljics Brezsnyev beszédeinek tanulmányozására és alkotó elsajátítására. A kommunistákban, de elsősorban a tisztségviselőkben fel kell kelteni az önművelődés szükségletét. Ismereteink szerint a pártoktatás magasabb szintű alakulatainak hallgatói is nem egy esetben megelégszenek különböző brosúrák, kivonatok és szkriptumok felhasználásával. A vizsgákra készülve a hallgatók felosztják egymás között a kérdések kidolgozását, ezeket sokszorosítják és kölcsönösen kicserélik. Ez gépies megoldást jelent, amely mentes az alkotó hozzáállástól és a párt gyakorlatára való alkalmazástól. Ez a módszer nem alkalmazható a marxizmus— leninizmus tudományos elméletének mélyebb megismerésében. Ma, amikor a tudományos világnézet és a reális szocializmus építése osztályellenségeink támadásának célpontja, egyre jobban előtérbe kerül Lenin tanítása tanulmányozásának fontossága. Ez a tanítás az összes ország forradalmárainak felmérhetetlen ideológiai, elméleti ős módszertani fegyverét jelenti. A történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a leninizmus nemcsak olyan elmélet, amely magyarázza a világot, hanem a világnak a társadalmi haladás érdekében történő megváltoztatásának hatalmas eszköze is. Az elmúlt tíz év tapasztalatai újabb bizonyítékokat hoznak arról, hogy a leninizmus, mint örök, állandóan fejlődő tanítás a párt ideológiai életének középpontját jelentette, jelenti és jelenti a jövőben is. Forradalmi átalakító tevékenységének állandó alapját képezi. Az ideológiai nevelőmunka színvonalát és hatékonysága további emelését befolyásoló, meghatározó tényező lesz a továbbiakban is az a figyelem, amelyet a pártszervek és -szervezetek az eőadók és propagandisták nevelésére fordítanak. A CSKP KB 15. ülése megállapította, hogy alapjában befejezettnek tekinthetjük a pártoktatási rendszer kiépítését. Ez azonban nem jelenti, hogy a rendszer nem tökéletesedik és fejlődik tovább. Ellenkezőleg, a káderek szakmai és ideológiai színvonala elemzésének előtérbe kerülése szinte megköveteli a rendszer fejlesztését és tökéletesítését. Szlovákiában jelenleg több mint 52 ezer előadó és propagandista működik. E jelentős pártaktíva — egy előadó vagy propagandista jut hét párttagra, vagy tagjelöltre — lehetővé teszi, hogy, hatékonyabban elmélyítsük a szakosítást és ez jelenti egyúttal a propagandista funkció gyakorlásának magasabb színvonalát. Ahhoz, hogy ezt a funkciót magasabb fokon gyakorolhassuk. javítanunk kell az elméleti, módszertani felkészülés formáit és módszereit. Határozottabban kell megszüntetni az összhang hiányát az elméleti és módszertani felkészítés között. Mód* szertani és pedagógiai, valamint pszichológiai és retorikai ismeretekkel kell őket felfegyverezni úgy, hogy a párt- nevelés necsak tartalmilag legyen helyes, hanem formái és módszerei is vonzóak és sokoldalúak legyenek és olyan tényezővé váljon, amely arra ösztönzi a kommunistákat, hogy elméleti ismereteiket szilárd, kommunista meggyőződéssé változtassák és ennek eredményeképpen az életben aktív magatartást tanúsítsanak. Az aktíva legképzettebb tagjai a politikai-nevelés házainak előadói csoportjaiban dolgoznak. Sikeresen valósul meg az az irányzat, hogy az előadói csoportok tevékenységét elméleti szemináriumok keretében szervezik meg. A CSKP KB határozata értelmében elméleti szemináriumokat csak a politikai nevelés házaiban létesítenek. Véleményem szerint a CSKP XVI. kongresszusának előkészítésével kapcsolatban fontolóra kell venni az elméleti szemináriumok létesítését a politikai nevelés kabinetjei, esetleg az olyan központi hivatalok és intézmények pártbizottságai keretében, ahol a pártaktíva műveltségi összetétele szavatolja a magas szintű tevékenységet. Elgondolkoztató ugyanis, hogy például Bratislavában, amely Szlovákia állami és gazdasági irányításának központja, nem dolgoznak olyan elméleti szemináriumok, amelyek a szocialista társadalom tudományos irányításának, a párt gazdaságpolitikájának szociálpolitikai aszpektusaival, vagy pedig a pártépítés elméletének és gyakorlatának kérdéseivel foglalkoznának. Ezért támogatni fogjuk, hogy az előadói csoportok magasabb szintű alakulatként dolgozzanak, amelyek szavatolják, hogy tanácskozásaik keretében megvitassák az időszerű elméleti problémákat, elemezzék a marxizmus—leninizmus klasszikusainak műveit, tanulmányozzák pártunk, a nemzefközf kommunista /Folytatás az 5. oldalonJ UIM1 IV. 9
