Új Szó, 1980. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1980-03-11 / 60. szám, kedd

Közelebb a közönséghez Maratoni verseny volt, bár nem szolgált egy igazi vetélke­dő Izgalmaival. De hasznosnak bizonyult, mert lehetővé tette a megmérettetést, filmművésze­tünk értékeinek vagy megtorpa­násainak számbavételét. S ez iontos még akkor is, ha alko­tásaink minden jelentősebb nemzetközi fesztiválon részt vesznek; mert az évenként ide­haza megrendezett szemlék egy év filmtermését felvonul­tatva mégiscsak egységesebb és reálisabb képet nyújtanak film­művészetünk fejlődéséről. S hogy mennyire hasznos es szükséges filmművészetünk helyzetének, változásainak fel­mérése az az idén Kassán (Ko­šice) ismételten bebizonyoso­dott. Helyes és fontos egy-egy év filmtermését mérlegre ten­ni, nz értékelést nyilvánosság­ra hozni, az eredményeket tu­datosítani, a hibákból okulni, mert a reális helyzetelemzés se­gíti az előretekintést, a tovább­lépést, s hozzájárul a művészet és a társadalom egymásra ta­lálásához. És ez utóbbi fontos­ságát nem lehet eléggé hang­súlyozni, hiszen a múlt évben hazánkban tovább csökkent filmjeink nézőszáma. Az eltűnt néző njomóboi^ Tavaly 62 millió 484 ezer né- 70 819 632 előadást tekintett meg. A mozilátogatók 16,9 szá­zaléka cseh, 1,1 szézaléka szlo­vák filmekhez váltott jegyet Az 1978 évi látogatottsághoz ké­pest ez 2 millió 300 ezer néző­vel kevesebbet jelent. A csök­kenés akkor is számottevő, ha figyelembe vesszük, hogy ta­valy az eneirgiabelyzet követ­keztében 30 ezer előadás el maradt. Idegenkedem a sta­tisztikától, de a fesztiválújság- ban közölt kimutatásokból olyan tények böngészhetők ki, amelyek túlmutatnak a puszta statisztikai tényeken, s a cseh­szlovák filmgyártás egy-két alapvető fontosságú kérdését érintik. Nevezetesei azt, hogy évről évre csökken különösen a cseh és szlovák filmek nézőinek szá­ma. Ez a gond nem új keletű. Az illetékesek az utóbbi időben sokat emlegették azt a szaka­dékot, amely a csehszlovák film és a hazai nézők között az évek során csak mélyült és szélese­dett. A mostani fesztiválon is gyakran felvetődött a csehszlo* vák film és a közönség viszo­nyának kérdése. A problemati­ka persze nem vethető fel csak á filmművészek vagy a közön­ség oldaláról. Egymással szo­rosan összefüggő gondokról van szó. Hogy a csehszlovák filmek nézőszáma általában véve nem éri el a kellő szintet (rendsze­rint még a sikeresnek mondha­tó alkotások esetében sem több, mint a mozik kihasználhatósá­gának 50 százaléka), annak egyik oka a nem kis számú rosszul sikerült, humortalan filmvígjáték, az unalmas krimi, az érdektelen, periférikus vté- mákkal foglalkozó lélektani dráma, vagy a rejtvénynek tű­nő, nehezen meghatározható műfajú alkotás. Kétségtelen, ezek a filmek nem vonzzák a közönséget. De az már elgon­dolkoztató, ha a közönség nem figyel oda az értékesebb fil­mekre sem. Ez viszont a for­galmazás, a jobb és hatéko­nyabb filmpropaganda, a diffe­renciáltabb mozihálózat kérdé­seivel függ össze. Egy szó mint száz: a közön­ség évek során leszokott a csehszlovák filmről. A nézők bizalmát és rokonszenvét pe­dig egy csapásra nem lehet visszanyerni. Sok-sok év, átgon­dolt és céltudatos műsorpoli­tika, s főleg jó filmek szüksé­gesek ahhoz, hogy a nézőket „becsalogassuk“ a cseh és szlo­vák filmhez. Filmek ♦ naHBBHHéSI Kassán r fesztivál öt napja alatt megtekinthették a nézők (és a szakmabeliek) az egy év alatt gyártott cseh es szlovák filmek többségét, főleg a kö­zönség elé még nem került al­kotásokat. A múlt évben ha­zánk stúdióiban 46 játékfilm (33 a barrandovi, 10 a kolibai, három pedig a gottwaldovi stú­dióban) készült. Ha végignéz­zük a tavalyi év filmjeit, egy középszerű produkció képe bon­takozik ki előttünk; művészeink < sak ritkán örvendeztettek meg bennünket jelentősebb alkotá­sokkal, egy-egy művel kapcso­latban pedig jogosan voltak hiányérzeteink, sőt megtörtént az is, hogy egy-egy előadás adni, a napjainkra jellemző megfogalmazásban, modern ki­fejezőeszközökkel. Hiba, hogy filmjeink nem kötődnek eléggé a mai valósághoz. Ha valaki végignézi a múlt évi filmter­mést és arra próbálna vála­szolni, milyen feladatok, gon­dok váltak sürgetőkké, aligha tudna feleletet adni, vagy leg­alábbis nem tudná a lényeget megragadni. Filmjeink legna­gyobb fogyatékossága, hogy ke­veset törődnek valóságunkkal és csak közvetve kapcsolódnak hozzá. Egy-egy alkotásnak né­Jelenel a fesztivál egyik fődíjával kitüntetett filmből, a PIP1KEK- bői; az alkotás KAREL SMYCZEK rendező debütáns munkája; mely a gottwaldovi. stúdió határozott előrelépését és sikerét je lenti után kérdőn néztünk egymásra: ugyan kinek, miért készült a film. Filmművészetünk a maga eléggé széles spektrumú temati- Kai és műfaji képével azt a be­nyomást kellette, hogy több eves útkeresés után már kiju­tott a hullámvölgyből, sőt egyes művekkel határozott lé­péseket tett a fölfelé vezető úton. Jelzik ezl olyan alkotások, mint .az üde tempójú, fiatalos lendületű Pipikék, a valós kér­déseket izgalmasan felvető /I stoposlányok halála, a világ- gazdasági válság idején játszó­dó Méretre szabott halál, a fel- szabadulást követő zűrzavaros napokat ábrázoló Fennsík ala­kulat, hibái ellenére az Építs házat, ültess fát, a Panelsztorl. És ide sorolhatjuk a Hordubalt, Karéi Čapek regényének adap­tációját, a Törékeny kapcsola­tokat, az Emmy Uestinnt és a Nyúl ajándék című filmet. Ám ha hangot adhatunk is némi bizakodásnak, nem feledkezhe­tünk meg néhány komoly prob­lémáról. Például a jó alapötlet hiányáról, a forgatókönyv fe­lületességeiről, a rendezés bi­zonytalanságairól, ami miatt «gy-egy alkotás felemás film­mé alakult (Zene kettőnek, A 224-es paragrafus, Zűr a E4-es műúton, Közeli távolságok, A halál diagnózisa, A félbeszakadt dal]. Gondosabb dramaturgiai munka, következetesebb, kemé­nyebb kezű rendezői megol­dás, jobb hatáselemzés nem egy filmen javíthatott volna. Sok még a felszínesség, az odavetett képsor, a terjengősség, a homályosság, a túlbonyo­lítás, nem ritka az értelmet­len szépelgés. Nemegyszer elő­fordulnak érdektelen, elkopta­tott témák Is, melyekből a jó szakmai megvalósítás ellenére sem kerekedik figyelemre mél­tó film (Testre szabott játék, Hárman egyre. Erényes Metód, Barátnők, Lesállás, Levelibéka. A qond nem úi Szükséges lenne, hogy az al­kotók lényeges kérdésekre irá­nyítsák figyelmüket, a társada­lom és a személyiség fontos konfliktusait ábrázolják. A mű­vészekben igényt, alkotói szen­vedélyt kellene ébreszteni, hogy társadalmunk égető kér­déseihez szóljanak hozzá és fe­lelősségteljesen nyilvánítsanak művészi véleményt; hogy a mai valóságból, annak társadalmi, morális, ßtikai problémáiból in­duljanak ki és ezekre igyekez­zenek a jelenhez illő választ ha csak annyi köze van a má­hoz, amennyit a külsőségek te­remtenek. Márpedig a szocia­lista filmművészetnek elsősor­ban a jelen kérdéseivel, a mai jelenségekkel kell foglalkoznia, őszintén, nyíltan, kerülve a fel­színességet. Egy-egy filmben persze nyo­mon követhető ez a törekvés, csak fontos lenne, hogy az al­kotások még jobban kapcsolód­janak az élethez, s áttörjék a szürke középszerűség kereteit. Mert hiányoljuk a valóban ki­emelkedő, művészi értékű alko­tást, mely maradandó élményt nyújtana s a ma emberét a ma­ga összetettségében ábrázolná. Javítani kellene tehát a má­ról szóló alkotások arányát az évi filmtermésben (bár a tava­lyi produkciónak 75 százaléka napjainkból meríti témáját), s ami ennél is fontosabb: a mai téma színvonalasabb feldolgo­zására kellene törekedni. Ta­valy készült jó néhány mai té­májú vígjáték is, (Csajvadászat, A péntek még nem ünnep, A kék bolygó, Ló van a hátunk mögött, Három egyre}, ám szük­séges lenne, ha az ötletesebb témaválasztás igényesebb ábrá­zolásmóddal párosulna. Foko­zottabb mértékben vonatkozik ez a krimikre, hiszen ezek a filmek — egy-két kivételtől el­tekintve — a fölvetett kérdé­sekkel nem elég élményszerű- en, nem elég lenyűgözően fog­lalkoznak. S egy szórakoztató filmnek lehet-e ennél nagyobb hibája? Tény viszont, hogy korunkban a konflikusok rejtettebbek, s a valóság bonyolultabb, mint a nagy sorsfordulók idején volt. Ebből adódik aztán, hogy a konfliktuslehetőségek egyes em­berek helyzetében, lelkivilágá­ban mutatkoznak meg. Egyén és közösség, egyén és társada­lom viszonyában rengeteg olyan új vonás merült fel, amelyre ma már a korábbinál sokkal érzékenyebb eszközökkel, a lé­lektani elemzés sokkal ponto­sabb és mélyebb — természe­tesen filmművészeti értelemben vett — módszereivel kell rea­gálni. Ám alkotóink erre még csak elvétve képesek. Helytelen lenne viszont, ha — fenntartásaink ellenére is — nem látnánk a csehszlovák filmművészet eredményeit. Film­jeinknek azonban közelebb kell kerülniük a közönséghez, a kö­zönségnek pedig közelebb kell kerülnie filmjeinkhez. A kas­sai bemutatók, viták, eszmecse­rék egyértelműen ezt igazolják. TÖLGYESSY MÁRIA A NÉP MŰVÉSZE Száz éve született Martirosz Szárján Egész népe szivébe zárta Mar­tirosz Szárjánt: ő a szó szoros értelmében a nép művésze volt. Jerevánban még életében meg­nyílt múzeuma. Még élt a mű­vész, amikor a Szovjetunió Ál­lami Szimfonikus Zenekara Moszkvában előadta a Martirosz Szárján szimfóniát. Korábban azt mondták: „Ah­hoz, hogy jobban megértse az ember Szárjánt, el kell utazni örményföldre“. Napjainkra ez a mondás így módosult: „Ahhoz, hogy jobban megérthessük ör­ményföldet, meg kell ismerni Szárján képeit.“ Szárján nemcsak örmény fes­tő, nagy mester, hanem inter­nacionalista szovjet képzőmű­vész is volt. „Nagyon büszke vagyok kis örmény hazámra, miként büszke vagyok hatalmas, soknemzetiségű országomra“ — mondotta, „Engem hatalmas fára emlé­keztet minden népu — írj« Szár­ján. ..A gyökerek a szülőföld mélyére nyúlnak, a virágok­kal és gyümölcsökkel borított ágak az egész világ örömére szolgálnak, tgu van ez a művé­szettel is: minden, ami őszinte és valóban nemzeti, az általá­nos emberi értékeket hordoz. Pontosan úgy van, mint a ter­mészetben, mindennek megvan­nak a maga gyökerei és saját egyedülálló formája “ Oroszországban született. El­ső tanítói az orosz természet és a neves orosz festők, Valentyin Szeröv, Konsztantyin Korovin. Művészete még az évszázad haj­nalán felhívta a figyelmet Szár- jánra. Már akkor számos nyel­ven írtak róla, őt tartva a leg­eredetibb oroszországi festőmű­vésznek. A Velencei Biennálén 1924- ben Szárján vásznait rendkívüli tetszéssel fogadta az olasz kö­zönség és nagy elismeréssel írt róla az európai sajtó. Párizs­ban három év múlva megrende­zett kiállítása egyaránt meg­nyerte a műértők és a közön­ség szívét. Életében több mint 200 kiállítást rendeztek művet; bői, a legutolsót 1972-ben, né­hány hónappal halála előtt. Gyakran kérdezték tőle: „Mi a legfontosabb az életben?“ A felelet mindig ugyanaz volt: „Az idői A művész óriási fele­lősséggel tartozik az Időnek. Igyekezni kell mindent elmon­dani az embereknek..." Szárján arcképeket, tájképe­ket és csendéleteket festett. So­ha nem riadt vissza az ellente­tektől, az összeférhetetlennek tetsző színektől* mindenkor megtalálta az egyetlen lehetsé­ges festői összhangot és meg oldást. Tájképeit a napsugarak ural­ják. Színei annyira derűsek,, hogy az emberek jókedvre han­golódnak. önarcképeinek egyike telje­sen lenyűgözi a nézőt. Három férfi egymás melleit, válluk szo­rosan összeér. Jobbról egy feke­te hajú energikus férfi, ő teste­síti meg az ihletet, a lelkes munkát. Ez Szárján reggele. A bal oldali férfi középkorú. Ecsettel a kezében figyeli a vi­lágot, igyekszik behatolni a mindenség titkaiba. Ez Szárján dele. Keltőjük között a harma­dik, az ősz hajú bölcs, aki fel­jutott a csúcsra. Az alkotó, aki megismerte a természet és a művészet titkait. A kép festése­kor Szárján 62. életévében volt Fiatalabb, mint a bölcs öreg a kép középpontjában. Külsőleg soha nem hasonlított ehhez az alakjához, de mégis az igazi jö­vőt mutatta meg. Szerette az embereket é.s ök is szerették őt. „Gyűlölettel nem lehet a világot meghódítani* — mondta egy alkalommal. Születésének 100. évforduló­ját Szovjetunió-szerte megtni- nepük. Moszkvába és Jerevánba a világ minden tájáról érkez­nek vendégek, hogy ismét meg­nézzék Szárján napfényes vász­nait, hogy tisztelettel adózza­nak emlékének. GEORGIJ PF.TRÍJSZ?AN VAJDA JÁNOS PUBLICISZTIKA! ÍRÁSAI Ha a huszonnyolc esztendős költőnek és újdondásznak, Vaj­da Jánosnak azt mondta volna egy pályatársa 1855-ben, hogy a Magyar Sajtó című orgánum­ban elkövetett tíz-húsz soros szösszeneteit másodszor Is ki fogják nyomtatni, az ifjú poéta bizonyára lendületesen elnevet­te volna magát. Volt annyira okos, hogy tudnia kellett, egyik­másik írása az első megjelenést is csak az akkori sajtóviszo­nyok sanyarúságának köszön­heti ... S Íme, most mégis itt a „má­sodik kiadás": a Vajda János Összes művei című gyűjtemény VII. kötete (szerkeszti Barta János), költőnk 1855 és 1864 között írt újságcikkeit és „kis színeseit“ adja közre. Csabai Tibor e könyvben is idézett alapvető munkájából (Kossuth Lajos és az irodalom) tudjuk, hogy a legnagyobb magyar szer­kesztő milyen sokra tartotta Vajda újságírói tehetségét. Ilyen tekintély nyomása alatt csak félve vallom be, hogy én kevésbé vagyok lelkes: a hír­lapíró Vajda életművében nem találok tíz olyan zseniális da­rabot, mint amely a költő Vaj­dát halhatatlanná teszi. Túl sok itt a nyekergős vagy éppen ma gyartalan mondat, a kérészéletű rögtönzés, az orvosolhatatlanul kimúlt gondolat. És mégis: jó, hogy kézben tarthatjuk e könyvet, s folyta­tását is remélhetjük. Közelebb állok a költőhöz saját publi­cisztikájának megítélésében, mint az újdondász Vajdát feltá­masztó áldozatkész tudomá­nyos, de el kell ismernem, hogy páratlanul gazdag kortörténeti adalék került a kezünkbe. En­nek egy része színvonalában is méltó a Jubilate! írójához, de a többi is megérdemli az ösze- gyűjtést, mert általuk könnyeb­ben juthatunk el az önkény- uralom ellen harcoló, a bukott forradalom eszméit szívósan vé­delmező magyar irodalom és sajtó küzdelmének megértésé­hez. FEKETE SÁNDOR Hangos kézirat Lev Tolsztoj, a nagy orosz író, akinek 150. születésnapjá­ról tavaly emlékezett meg a vi­lág, kora műszaki tanulmányait és újdonságait egész életében nagy érdeklődéssel figyelte és mindig helyesléssel fogadta. Üdvözölte az izzólámpa és az autó megjelenését, kedvét lelte a „mozgóképben“, a filmben és különösen szerette a gramofont. A Thomas Edisontól, a hang- rögzítés amerikai feltalálójától ajándékba kapott fonográf se­gítségével mintegy húsz hang- felvételt készített, de csak nem­régiben derült ki, hogy Tolsztoj hangját összesen mintegy nyolc­van felvétel örökítette meg. Ezek közül több mint harmin­cat sikerült rekonstruálni. Ez egy teljes óra hangos anyagot jelent. Az író moszkvai múzeumában hallható az a három gyermek- történet, amelyet maga Tolsztoj vett viaszhengerre. köztük A gyermek erősebb és A jarkus című elbeszélés. Az utóbbi kéz­iratban egyáltalán nem maradt fenn, így a hangfelvétel egy­ben a mese egyetlen „hangos kézirata" is. Külön is említésre méltó a „Nem, ez lehetet leni“ szavak­kal kezdődő henger, amelyen a cári kormány elnyomó intézke­dései láttán felháborodott Tolsztoj II. Miklós cár kegyet­len politikája ellen tiltakozik. Később az itt kifejtett gondola­tok szolgáltak alapul Tolsztoj Nem hallgathatok/ című híres cikkéhez. Annak idején igazi szenzáció- számba ment az a felvétel, amelyen az író a Megtérő bűnös című elbeszélését olvassa fel: a felvétel ugyanis még 1895-ben készült. Hála a restaurátorok lelkiis­meretes, aprólékos munkájának, a nagy író egyedülálló hangfel­vételei immár az utódok számá­ra is hozzáférhetővé váltak. W 1980. III. 11. A CSEH ÉS SZLOVÁK FILMEK FESZTIVÁLJA UTÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom