Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-12 / 32. szám
1979. VIII. 12. Ha kimondom, hogy Csécs — (Ce- cejovce] akaratlanul is húsz évvel ezelőtti önmagámra gondolok; arra a hatéves gyerekre, aki Alsóláncon (Nisins Lánec) a kertek alatt csörgedező Kánás-'patak partján/ ülve, órák hosz- szat tudta bámulni a szeme elé terülő Szepsi-síkságot. Akkor én még emeletes házat nem láttam, kivéve azt a /magtárat, amelyet éppen akkor építettek falunkban, a három évvel ezelőtt megalakult szövetkezetben. Jóllehet az a magtár csak kétemeletnyi volt, de alacsony vályogiházakhoz szokott szememnek mégis szédületesen magasnak tűnt. Hát még a csécsi! Messziről látszott, hogy a miénknél is magasabb! Bevallom, a Kánás-patak mellett nemegyszer azon gondolkodtam: milyen jő lenne elszökni, keresztülmenni a réteken, és közelről is megnézni azt a nagy épületet, s ha megengednék, felmenni a tetejére és onnan szétnézni... De nem volt hozzá mer- szeml Csécs a későbbiek során is gyakran szóba jött a családunkban és a faluban is. Persze, nem véletlenül, hiszen ott alakították meg a járás első szövetkezetét, s ez Csécset méltán az új élet példaképévé tetté. A bódva-völgyi emberek mindig is kíváncsi tekintettel fürkészték, hogy mi történik ott. Jómagam inkább a mai Csécset ismerem, és ezért örültem, amikor feladatul kaptam, hogy ennek a falunak háromévtizedes történetét csokorba gyűjtsem. DRINGUS IMRE MESÉLTE „Csécset a második világháború alatt teljesen szétlőtték, öt hétig állt itt a front. Ebben az időben elmenekültem itthonról. Először - Pányban, majd Novácsúnyban bujkáltam. Mikor aztán minden elcsendesedett, én is hazajöttem. A felszabadulás után nálunk is megalakítottuk a Szlovák Földművesek ‘Egységes Szövetkezetét. Én lettem az elnöke. Mit tagadjam, nagyon nehezen kezdtünk lábra állni. Marha- állomány nem volt, mert elvitték a németek és a magyarok, nem maradt ló sem, ökör sem. A volt szepsi járás képviseletében ezért engem kétszer is elküldték Csehországba. Onnan hoztam marhákat és lovakat. Ezeket aztán szétosztottuk a háborús károkat szenvedetteknek. Ekkor közösen még csak a papi és az „amerikás“ földeket műveltük. Meg kell hogy mondjam, a gazdálkodás nem ment olyan eredményesen, mint ahogy azt szerettük volna. Ezek a földek akkoriban nagyon el voltak hanyagolva. Termővé tételükhöz sok munkára és áldozatra volt szükség. Jelentősebb változásokra 1949 előtt nem is került sor. Element Gottwald fellépése a IX. pártkongresszuson viszont minket is fellelkesített. Megbeszéltük, hogy felhagyunk a »jéesz- eszerrel« és megalakítjuk a szövetkezetei. Az egész elindításában Csáji Lászlónak, falunk szülöttjének köszönhetjük a legtöbbet, aki akkor a járási pártbizottságon dolgozott. Többször is felkeresett, elbeszélgettünk arról, hogy kikkel számolhatnánk az előkészítő bizottságban. Alapos megfontolás után Rudik Györgyre, Weiszer Lászlóra, Zsupcsán Pálra, Laczko Jánosra és Pelegrin Elekre esett a választásunk. Igaz, Pelegrin Elek az első összejövetelünkön nem volt jelen, de ennek ellenére úgy döntöttünk, őt választjuk meg az előkészítő bizottság elnökévé. Ez az ösz- szejövetelünk — jól emlékszem rá — negyvenkilenc augusztus tizedikén volt. Az első népgyűlést augusztus tizenötödikén már meg is tarthattuk. A szónok Csáji László volt. Beszédével főleg a kis- és középparasztok körében aratott győzelmet. Aznap este huszonhármán léptek be a szövetkezetbe. 1950-ben már 324 hektár szántónk és 150 hektár legelőnk volt. Kaptunk a járástól két traktort is, és igy az ősziek vetését már könnyebben végezhettük, mint a magángazdák. Akkor úgy hittük, hogy ezután már minden jól fog menni, de mi történt? A nagygazdák szervezkedni kezdtek ellenünk. Mikor a földtani hivatal dolgozói a szövetkezet földjeit tagosítani kezdték és a magángazdák máshol kaptak földet, nyílt támadásba kezdtek. Megfenyegettek bennünket. A járási szervek ekkor kénytelenek voltak védelmükre kelni. De a helyzet csak nem akart javulni. A kulákok megmakacsolták magukat! Ősszel nem vetették be a földjeiket, s így később a törvény meghatározta beadási kötelezettségüknek sem tudtak eleget tenni. Ez természetesen bírósági eljárást eredményezett. Mikor aztán Lúciabányán elítélték őket, itthon a helyzet megváltozott! 1951-ben már a gazdák is jöttek. A szövetkezet megnőtt. Megválasztottuk az első vezetőséget is. Az elnök Pelegrin Elek lett, az alelnök Kuzder István, a könyvelő Szaniszló Sándor, a raktárnok Szaniszló Ferenc, a gépesítő Szopko Imre volt. Három agro- nómust is megválasztottunk, Petrik István, Szekeres Pál, illetve Sz. Bartko Ferenc személyében. Azon az éven búzából 20, rozsból 12, cukorrépából 133, burgonyából pedig 60 mázsa termett hektáronként. Ezek még nem voltak jó eredmények, de a szövetkezet egyre erősödött. 1953-ban a kerületi aratóünnepélyen meg is kaptuk a Győzelmes Február Efsz elnevezést, csakhogy ez-" után megint olyasmi történt, amit nem vártunk! Mikor Szaniszló Sándor berukkolt katonának és Pelegrin Elek megbetegedett, a szövetkezet irányítása olyan ember kezére került, aki a nagygazdákkal tartott, és titokban elhatározták, hogy szétbomlasztják a közös gazdaságot. A tagok már hónapok óta nem kaptak fizetést és lá- zongani kezdtek. Szerencsére idejében észrevettük, honnan fúj a szél, s a járási pártbizottság segítségével ren det teremtettünk.“ AZ ELSŐ TRAKTOROS EMLÉKEI „A mi családunk kálváriája Nyitrán kezdődött. Apámnak 18 ár földje volt ott. Azt eladta tizenkétezer koronáért, és itt. Csecsben négyezer koronáért 37 ár földet vett. Tizenhármán voltunk testvérek. Azt hitte, hogy jó üzletet csinált. Fogta a népes családot és nagy reményekkel ide jött. Mégsem sikerült talpra állnunk. Itt öt ár föld még annyit sem termett, mint Nyitrán egy ár! Bizony, sokszor a mindennapi kenyérre sem jutott.-Ha azt mondom most magának, hogy nyomorogtunk, ezzel még nem is érzékeltettem az akkori állapotokat. Iskolába például nem járhattam. Dolgoznom kellett, hogy éhen ne haljak! Apámék Dórákhoz, egy itteni nagygazdához adtak szolgálni. Tizenhét évig dolgoztam nála. Nehéz évek voltak azok. Mindent kellett csinálnom: szántani, vetni, kapálni, aratni, csépelni. Már legény voltam, amikor megalakult a szövetkezet. A faluban ismertek, tudták, hogy proligyerek vagyok — és hát ügyes is. Gondolom, az első kéthengeras Zetort ezért bízták a gondjaimra. Hej, micsoda öröm volt az akkor! Bár igaz, előfordult, hogy nem akart begyújtani, és ilyenkor — szégyen ide, szégyen oda — kénytelenek voltunk ökörrel behúzatni! Jaj, arról regényt lehetne írni, mi minden történt az alatt a tíz és fél év alatt, míg trakto- roskodtam... No, de hogy tovább mondjam — az ötvenes évek végén mégis úgy döntöttem, hogy otthagyom a szövetkezetét. Ügy láttam, hogy az a 300—400 koronás fizetés, amit akkoriban havonta keresni tudtam, kevés lesz ahhoz, hogy önálló életet kezdhessek, és ezért az iparban próbáltam szerencsét. Tizenegy évet húztam le a kassai Kohóépítő Vállalatnál. Úthengerre! jártam. Nem volt az sem könnyebb munka, de jól megfizették. Volt, amikor 1500 méteres utat csináltunk, le a bányába... Negyvenéves voltam, amikor sikerült annyi pénzt megtakarítanom, hogy vehettem egy házat és megnősülhettem. Ma már van egy nagylányom és úgy érzem, mindent elértem, amit akartam. 1970-től nyugdíjas vagyok, de naponta eljárok dolgozni a szövetkezetbe, mert jó az egészségem, sőt, ma ötször annyit keresek, mint amikor fiatal koromban itthagytam a gazdaságot! Tudja, ez a szövetkezet már évek óta igen jól halad. Most már olyan, mint egy gyár. Sok minden megváltozott itt. A falu is! Olyan, mint egy szép kis város. Jómódban élnek az emberek, mindenük megvan. Őszintén mondom, hogy én, a hatvannyolc éves Dettersz Vidor most szeretnék fiatal lenni, és biztos, hogy nem mennék máshova dolgozni!“ CSÁJI ISTVÁN ÍGY LÁTJA „A megpróbáltatásokból negyvenöt előtt a mi családunknak is bőven kijutott. Én, a nyolcadik gyerek — tízen voltunk testvérek — apámra már úgy emlékszem vissza, mint egy megtört, de úgy is napestig dolgozó öregemberre. aki Amerikában is szerencsét próbált, csak hogy családjának jobb legyen a sorsa. A mi életünk szerencsére már másként alakult. Negyvennyolcban vonultam be katonának. Míg ott voltam, Laci bátyámék itthon megalakították a szövetkezetét. Mikor aztán hazajöttem, szinte természetes volt, hogy én is ide jöttem dől. gozní. Kezdetben, mint asztalosinas az építőiparban dolgoztam. Ablakokat, ajtókat csináltam. Negyvenkilenc vége felé aztán megalakítottam Csecsben az ifjúsági szervezetet. A háborús károk helyreállítására kiutalt pénzből a régi kocsma épületét is rendbe raktuk. Ez lett a szövetkezet irodája. Volt ebben még egy nagyobb szoba is, ahol mi, a falu proli fiataljai összejártunk ... ötvenkettő őszén féléves politikai tanfolyamra küldtek. Amikor végeztem, a Jednota Fogyasztási Szövetkezet tornai központjába irányítottak, ahol rövid időn belül elnöknek neveztek ki. 1960-ig ezt a funkciót töltöttem be, de akkor engedve a hívásnak hazajöttem Csecsbe, hnb-titkárnak. Hatvankettőben újabb változás történt. A járási pártbizottság vezetői azzal állítottak be hozzám, hogy a bőd rogközi születésű Kovács Miklóstól vegyem át a szövetkezeti elnökséget. Nem akartam vállalni, de csak erős- ködtek. Azt mondták, olyan ember Kell a szövetkezet élére, aki ismeri ezt a falut, az itteni embereket. Minden támogatást megadnak biztattak, csak vállaljam el. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nekivágtam. Legfontosabb tennivalónak a földek rendbe hozását tartottam, mert a csécsi határ bizony eléggé el volt hanyagolva. A vízlecsa- polást, a rekultivációt azelőtt meg sem kezdték. Hozzáláttunk hát a munkához! Fokozatosan a földek humusztar talmát is megjavítottuk. Közben egye sültünk — előbb a szőlőskei, majd a pányi szövetkezettel. A talajjavító munkák elvégzése itt is ránk várt. Viszont, hogy érdemes volt rá időt és energiát fordítani, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma már nekünk is sikerült 42 mázsás átlagos hektárhozamot elérni búzából, és az árpa is megadja a 40 mázsát. Az állattenyésztés fejlesztését az előbb elmondottakból adódóan csak később kezdhettük el. Szőlőskén 760 koca és 500 hízósertés számára még csak most épül a korszerű istálló, és itt Csecsben csak idén kezdjük meg egy korszerű 500-as tehénistálló felépítését. A közellátásra tavaly is 5400 mázsa sertéshúst, 3800 mázsa marhahúst, 4 millió 700 ezer tojást tudtunk kitermelni. Szövetkezetünknek ma 408 dolgozója van, közülük 46-an középiskolai, 8-an főiskolai végzettségűek. A nyugdíjasok kivételével többi dolgozóink nagy részének is megvan a szakképesítése. Sok fiatal dolgozik nálunk, munkaerő hiány nincs. Eddig 36 fiatal család számára építettünk üzemi lakásokat, s ahhoz is hozzájárultunk, hogy korszerű bölcsőde és óvoda épüljön a faiunkban. Azt nem mondom, hogy problémák, nehézségek olykor nálunk nem adódnak. Az ilyesmi mindenütt előfordul, ám az is tény, hogy a fejlődés töretlen. Én hiszem, hogy mi öregebbek a fiatalokkal összefogva még tovább tudjuk tökéletesíteni szó cialista mezőgazdaságunkat. Talán még annyit, hogy öt évvel ezelőtt a bruttó mezőgazdasági termelésünk 23 millió korona volt, ma pedig mégha ladja az 56 milliót. No, és az sem lebecsülendő, hogy szövetkezetünk va gyoni értéke 160 millió korona.“ SZASZÁK GYÜRGY GAZDAG JÓZSEF felvételei Csakorba szedett emlékek «sncMiisn HMnttM inu i
