Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-12-30 / 52. szám

' * Ék * 0T- jságjaink hírrovatában néha U az emberi képzelet és szel­lemesség szívderítő meg­nyilvánulásaira bukkanunk. A világpolitika nyugtalanító áramlásának sodrába időn­ként bájos jelzések keverednek, me­lyek komor ábrázatunkat egy pilla­natra felvidítják és a megkönnyebbü lés mosolyra derítő, áldásos percei­vel ajándékoznak meg. A minap ilyen hangulatban olvastam a követ­kező híradást: „Az 53 éves amerikai Doris Mager, aki már évek óta különféle akciókat folytat a kihalásra ítélt madárfajták érdekében, eredeti tiltakozási módot eszelt ki. Hat nap és hat éjszakán át lakott 47 méter magasságban a föld felett egy elhagyott sasfészekben, hogy így figyelmeztesse a nyilvános­ságot: ezeket a gyönyörű madarakat is az elkerülhetetlen kihalás veszé­lye fenyegeti.“ A hír elemi erővel felrázott és el­bájolt, elképzeltem a lelkes amerikai állatbarát hölgyet, az 53 éves Doris Magert, ahogy a tv-kamerák és fényképezőgépek lencséinek kereszt­tüzében kuksol a sasfészekben, élén­ken csavargatja a fejét és elemi erő­vel világgá kiáltja a sasok pusztulá­sát: lám, ő ül a sasfészekben és nem egy királyi tekintetű, horgas csőrű sasmadár. A hír fellelkesített, felgyújtotta képzeletemet, mint minden jó példa, amely követésre ösztönöz. Mi lenne, ha Doris Mager ötletét utánoznám? Mi történne, ha egy hétre beköltöz­nék Keselyű Keresztély kartárs két­emeletes nyaralójának padlásszobájá­lyet választott hétvégi pihenéseihez Keselyű Keresztély —, de kitűzött cé­lomtól nem térített el, már aznap dél­után ott álltam a kisded nyári lak előtt és elszántan szembenéztem az épülettel. A várkastély természetesen visszanézett rám, meglehetősen gő­gösen. Csúcsos tornyai zöld pléhfe- dele felett apró vidám zászlócskák lobogtak az enyhe szélben és a to­ronyszoba kapunyi ablakán vakítóan tükröztek a napsugarak. Magas, erős, betonfalba ágyazott vaskerítés övezte az épületet, a ház előtt a gyönyörűen nyírt angolpázsit üde zöldjét nyíl­egyenes betonutak parcellázták, az utak mentén díszbokrok ültek mint békésen pihenő kotlósok és a kettős garázs előtt böhöm autó állt, Chrysler vagy talán Rolls Royce, fekete szá­razföldi bárka, meseautó. A díszkert közepén, susogó ezüst­fenyők szomszédságábn, kék vizű be­tonmedencében fehér bőrű, kövér ember lubickolt. Bizonyára ő Keselyű Keresztély, a nyaraló ura. Gondtalan, elégedett férfinak lát­szott. Élénken csapkodta a vizet, na­gyokat fújt, és erőteljesen úszkált a kék habokban, mint egy játékos fóka, dévajul játszodozott, önfeledten. A jelek szerint még nem tudja, hogy kihalásra ítélte a kor. Mit tesz, ha megtudja? Kétségbe­esik? Abbahagyja legalább az úszká- lást? Elnéztem, önfeledt játszadozását, aztán magamra szóltam: — Gyerünk, csöngess be! Csele­kedj! Itt a tettek ideje, ne habozz! Megnyomtam a csengőgombot, mi­DUBA GYULA ban berendezett lovagtermébe, s így adnám a világ tudtára, hogy a hozzá hasonló, büszke és daliás madarak órája lejár s lassan kipusztulnak? Keselyű kartárs nyaralóját a Kis- Kárpátok egyik meredek szirtjére épí­tette. Az építőanyagok beszerzéséhez, a folyamatos szállítás megszervezé séhez és a munkaerők zavartalan biztosításához természetesen igénybe vette széles körű ismeretségét, társa­dalmi összeköttetéseit, személyes ügyességét és a társadalomépítésben szerzett, gyakorlati tapasztalatait. De meg kell adni: remekművet alkotott. Nyaralója úgy magasodik a Kis-Kár pútok szirtjei fölé, mint az emberi életrevalóság halhatatlan megtestesü­lése. Még a véletlenek is előnyére játszanak: a nyári lakhoz első osztá­lyú bekötőút vezet, melyet a közhie­delem állítása szerint Keselyű kartárj rokonsága és baráti köre épített. S ugyancsak a közhiedelem szerint csu­pán társadalmi munkában vettek részt az építésben a középfokú épí­tészeti középiskola végzős hallgatói, a fővárosi hegymászók alapszerveze­tének könnyűbrigádja és a Magas­építő Vállalat nyugdíjasai. Bármint volt, a nyári lak áll és a hozzávezető út ugyancsak járható. Hátamon hátizsákkal, oldalamon hegymászókötéllel kószáló turistának öltözve közelítettem meg Keselyű nyaralóját a Kis-Kárpátok fenyvesei között. Egészen egyszerű haditervet dolgoztam ki magamnak, nem fogok kertelni, szándékommal nem titokza- toskodom, a főbejáraton át bejutok az épületbe, felmegyek a toronyszo­bában berendezett lovagterembe, ki­könyökölök a széles erkély mahagó­ni karfájára és megfontolt, hangos szavakkal hirdetem az arra járók­nak, hogy a ház gazdája és a hozzá hasonló madárfajok kihalásra vannak ítélve, pusztulásukat hozza az idő és a természetes kiválasztódás vastörvé nye. Őszintén szólva elbájolt és fellelke­sített a Kis-kárpátok — gyönyörű he­re a házban kedves, vidám haran gocska csendült fel, halkan csilingelt, romantikus, bájos hangon a vadregé­nyes Kis-Kárpátok között. Ügyes em­ber ez a Keresztély. A harangocska csilingelősére a fe bér bőrű, kövér férfi kimászott a medencéből, prüszkölve frottírkö­penyt húzott magára, izmos lábát fa­talpú papucsba dugta és nagyokat fújtatva, a fürdés gyönyörétől elká­bulva jött felém. , Hogy mit akarok? Udvariasan elmondom neki, hogy szándékomban áll felköltözni nyara­lója toronyszobájába, kimegyek az erkélyre és rákönyökölök a mahagó­ni korlátra, ahonnan fennszóval hir­detem az erre járóknak — s termé­szetesen egész társadalmunknak —, hogy a ház gazdájához hasonló élel­mes, üzleti ügyekben sem járatlan jómadarak kora lejárt, kiveszésre ítélte őket a közép-európai idő és a haladás. — Nem értem önt — ingatta fejét és egy lábon ugrált, hogy kirázza füléből a vízcseppeket —, milyen ma­darak és micsoda idő? Kit ítéltek kihalásra, barátom? — A kondorkeselyü már csak az Andokban él, a barátkeselyű teljesen kihalt Európában — magyaráztam tü­relmesen —, a gatyáskeselyűk le vonultak az afrikai rezervátumokba, ahol az oroszlánok még hagynak számukra elejtett vadakat, tájainkon már csak ön és néhány társa képvi­seli szívós kitartással fajtáját. De az újságokból vett legfrissebb értesülé­seim szerint maguk felett is eljárt az idő, ahogy általában a pusztulásra ítélt, kihaló fajták utolsó példányait, eltűnésre ítélte önöket a kor __ — Ej, hát mit fecseg! — kiáltotta mérgesen. — Egy szavát sem értem! Micsoda kihalásról motyog? Ügy né­zek én ki, mint aki kihalni akar! Eh, éretlen ifjonc, szemtelenül bosszant és rabolja a drága időm. Hej, Mukt, gyere csak, ismerkedj meg vele! Mu ki, te! Méltatlankodására szamár nagysá­gú eb közeledett futólépésben felénk a nyaraló felől. Komoran ugatott és a farkát nem csóválta közben, ponto­sabban nem ugatott, hanem vérszom­jasán morgott és csaholva vonított, mint a véreb, mely szarvast űz. Lát­tam, hogy komoly szándéka van ve­lem. Száguldva távoztam és ügyet sem vetettem közben, a vadregényes Kis-Kárpátokra. Ily módon tervem kivihetetlen. Bár a kövér férfi csak méltatlan­kodik, de Muki __ De talán a türelem, a törhetetlen hit és kitartás segít. Ezért forró nyár idején, amikor Keselyű Keresztély a böhöm kocsijá­val és Mukival üzleti fáradalmait ment kipihenni a jugoszláv tenger­partra, újból megjelentem. Hegymászó felszerelésem segítségé­vel könnyen feljutottam a toronyszo­bába. Nem késlekedtem, habozás nél­kül hozzáláttam, hogy vállalt hiva­tásomat teljesítsem. A lovagteremnek berendezett szobában vértet, lánc­mellényt, sisakokat és fegyvereket ta láltam. Páncélba öltözve kikönyököl­tem a mahagóni korlátra és fenn­hangon hirdettem boldognak és bol­dogtalannak, hogy az ügyes gyfijtő- getők és társadalmi jómadarak ideje lejárt, dicső koruk lefelé hajlik, tob­zódásuk betelt. Egyszóval: igyekez­tem a jelenségre felhívni a közvéle­mény figyelmét. Működésem nem lett eredménytelen, a környéken sokat beszéltek rólam és legenda kelt, hogy a Keselyű-nyaralóban kóbor — s a jelek szerint ütődött — szellem lakik, aki nappal is kísért. Pontosan két hétig tartott működé sem. Akkor érkezett meg tengerparti nyaralásából Keselyű Keresztély és Muki. A kerti pázsit betonútján meg­állt a böhöm autó. Muki ugrott ki elsőnek, majd Keselyű kartárs a kor­mánykerék mellől, frissen, rugalma­san, de napbarnított, kipihent voná­sait azonnal összevissza kuszálta az indulat, mihelyt meglátta, hogy kö­zépkori páncélban az erkélyen kö­nyökölök. Kiabált. Hogy mit keresek ott? Hirdetem, hogy ön pusztulófélben van, mondom jámborul. Érvem nem győzte meg. Hogy azon­nal távozzam, mert egy havasi kürt tel agyonvág. (A kemény markolatú, kétméteres havasi kürt az előcsarnok dísze volt.) Nem hiszem, vitatkoztam vele nyu­godt hangon, hogy lecsillapítsam, alig hiszem, hogy agyonvág, mert én a lovagteremben található összes lándzsát, gerelyt, kardot és buzogányt használni fogom önvédelemre, még a huszita harci szekercéket is, sőt szükség esetén az ajtó mellett álló kisméretű mozsárágyúval is rálövök. S ha ez sem segít rajtam, akkor a lépcsőházban fejére giírítok egy ta- bernákulumot. Határozott érveim hatottak rá. Le­tett az ostromról és telefonálni kéz dett. Az előcsarnokból — haliból — hívta sorra a számokat, beszélgeté- seibőf csak mondatfoszlányokat hal­lottam. Olyanokat, hogy ... mániá­kus, kérleik, pusztulásról beszél... mint egy ámokfutó, hogy eljárt az idő... nem, kérlek, igazolványa nincs ... nagyon kérlek, légy szolidá­ris velem... nem újságíró, inkább dilis __ azonnal lépj közbe__ jó, ké rlek, telefonálj oda__ hívd fel őt ... kihalásról kiabál... a te érde­ked is, igen, igen a te érde­ked ... kérlek, azonnal, míg nem ké­ső ... intézkedj határozottan ... Tucatnyi számot hívott s nem ered­ménytelenül. A hegyvidék bércei közt rövidesen megjelent egy szirénázó autó, majd egy vészesen csengető, piros tűzoltókocsi és egy gépkocsi to­lólétrával, aztán egy terepjárón a hivatásos hegymászók egyesületének kilenctagú mentőosztaga, továbbá egy motoros darukocsi (nem tudom, mi célból) és egy Diesel-motoros meg­hajtású úthenger, lánctalpas talaj- gyalu kíséretében, (nem tudom, ho­gyan). Ahogy jobban körülnéztem, a távolban egyéb csatárláncba fejlődött, felénk közeledő alakokat láttam a Kis-Kárpátok fenyvesei között. A ma­gasban helikopter körözött. A túlerő láttán lemondtam a to­vábbi tiltakozásról. Hegymászó fel­szerelésem segítségével könnyen le­ereszkedtem az épület túloldalán és az erdőbe menekültem. A sűrűben döbbentem rá, hogy Do­ris Mager tiltakozó módszere teljesen elhibázott és felületes. Ravasz volt az öreglány, lakatlan sasfészekbe köl­tözött. Tiltakozott volna lakott fészek­ben. S várta volna meg, míg hazatér a sasmadár! Jellemzői: a) nincs benne semmi új, vagyis régi boltosfogás (a szépapám sikerrel alkalmaz­ta, de aztán kiveszett, mert eléggé átlátszó volt) b) nagyon egyszerű, csak kevéske furfang kell hozzá. Lényege: úgy állítjuk be a Berkeley mérleget, hogy tíz dekánál másfél-két deká­val kevesebbet mérjen a tényleges súlynál, persze a jelzőpálcikája a kért súlyt mutatja. Mindig mérjünk pontosan és számoljunk is pontosan, hogy a vevő gya­nút ne fogjon! Vagyis a ve­vőben azt az illúziót keltjük, hogy pontosan kiszolgálják. Természetesen az üzleti szellem: a kedvesség, figyel­messég, készség, és a kel­lően megválasztott mosoly elengedhetetlen. Legajánla­tosabb falusi és városszéli kisboltokban alkalmazni a módszert, ahol a mérlegel­lenőrző szakemberek csak elvétve fordulnak meg. Én magam egy falusi vegyeske­reskedésben használom (már idestova tíz éve), sikerrel, ahol egy lányka dolgozik velem. (Fontos, hogy a se­géd hajlítható és titoktartó legyen.) Miért választottam ezt az egyszerű módszert? Mert az emberek (különösképpen a nők) túl gyanakvóakká vál­tak. Egyre nehezebb volt őket becsapni, ezért a szak- társak mind rafináltabb és rafináltabb (néha már egé­szen bonyolult) módszereket dolgoztak ki. A vevők sokat fejlődtek. A mai vevő a leg­körmönfontabb trükköket is megfejti. Vagyis, a kompli­kált módszerekre van be­rendezkedve. Ezért tértem én vissza a legegyszerűbb trükkhöz. A mai vevő (a fa­lusi is) rohan. Eszébe se jut olyasmire gondolni, hogy a mérleg kevesebbet is mér­het, mint amennyit mutat. Persze vannak sajátságos áruk, amelyek eladásánál némi szemfé szükség van. példát. Két n: tözött idegen boltomba. Káv hány apróság kávé a fontos szolgálta ki. darálta neki £ ben szándék egyik módszei tépte a zacsk vé kiszóródjoi KÖVI /fi E helyezett pí már volt — h jam — jogai; kávé lemérésí sa a vevő, ho deka kávét ahogy szoktul zacskó tartali mérleg alatt kába a többil új zacskóba vissza az öi (Egy dekány ték, a tálkábi a nő váratlai te: — Nem réj tálkában, kér rok hasmené: — Dehogyis — mondta Ju — Azért ir zok egy új mondta és friss kávét d nak. Első osztályon ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom