Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-22 / 29. szám

VASÁRNAP 1979. július 22. A NAP kel — Nyugat-Szlovákia: 5.11, nyugszik 20.43 KOzép-Szlovákia: 5.03, nyugszik 20.35 Kelet-Szlovákia: 4.55, nyugszik 20.27 órakor A HOLD kel — 3.47, nyugszik 19.09 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük MAGDOLNA nevű kedves olvasóinkat 1909-ben »Illetett Frantl sek KUDLÄC szlovák festő­művész. AZ ÜJ SZŐ JÖVŐ HETI VASÁRNAPI SZÄMÄNAK TARTALMÁBÓL Az egység szilárdítása Irta: Dr. Ján Machyniak az idő” Török Elemér riportja Mit tettünk meg és Ét nem Gály Iván írása tanítanak Kardos Márta riportja Magasabb szinten Dénes Imre cikke Rokonok Ivan Hgbaj elbeszélése Miroslav Vodéra felvétele mm anapság igen diva- iKI tos szó, már-már annyira, hogy megko­pott, akár egy agyon­nyüstölt farmernadrág ülepe. Valamikor, a mi időnkben — gondolok itt ifjúságom szépkorára — még a természetjáró­kat nevezték így, azok, akik művelten akarták magukat kifejezni. Ak­koriban egy ilyen em­bert ismertem: de csak úgy távolról. Civilben ta­nárember volt a közeli városka gimnáziumában. Nyáron meg bebarangol­ta a környéket, az egyik alkalommal — az egész falu szemeláttára — még a Bagolyvár mere­dek szikláit is megmász- ta. Az a hír terjedt el, hogy valamilyen érmet is kapott érte. Később volt egy testi­lelki jó barátom, közvet­len munkatársam: nem­csak olvasta, de vallotta is, hogy: Gyalogolni jó. Gyalogolt is annyit, akár egy baka a nagygyakor­laton. Aztán egyszer csak szó nélkül búcsút mon­dott, elvitte a szíve, pedig még a negyvenedik élet­évét sem töltötte be. Ö vérbeli turista Volt. Akár oklevéllel is igazolhatta volna. De manapság? — Min­denki turista, aki utazik. Még azok az úrvezetők is, akik a hétvégeken ki húzzák a garázsból ki­glancolt kocsijukat, be­leültetik a családot és hajde ... Egészen az út mellett akadó legköze­lebbi tisztásig. Aztán elő a kaját, piát és hegyen­völgyön lakodalom. Job­bik esetben szundítanak egy jót, vagy verik a blattot, aztán nyomás ha­A turista za, mert a tévében kez­dődik a Colombo-sorozat. Ki hát az igazi turis­ta? Vagy talán annyira megváltozott a szó je­lentése, hogy mást ért alatta egy surmó legény­ke, mást az őszbecsava- rodó apa. Aztán, okárcsak egy tünemény, belép az éle­tembe a harmadik turis­ta: szakasztott olyan, ahogyan mindig is élt a képzeletemben: arca bar­náéra cserzett, termete szikár, ösztövér, fejebúb- ján kötött, rojtos sapka, lábán hernyótalpas, vas­tagfűzős bakancs, fölöt­te lábszárvédő, kordbár­sony nadrág, nagykoc­kás apacsing. Színhely: a rozsnyói városháza előtti parkolóhely. Ket- tecskén beszélgetünk, amikor elénk toppan. Ö. Jól megnézi a kocsink számtábláját. Tudja, hogy miénk, mert más kocsijának nemigen tá­maszkodik az ember. — Bratislavából kérdezi ízes gömöri szlo­váksággal. — Onnan — mondja a barátom. — Turisták? — Dehogy __ — Már azt hittem ... Az igazi turista a vilá­gért sem ülne bele ... Gyalog, az az igazi. Megaztán. Nincs az a gépkocsivezető, akit annyiszor ellenőriznének útközben, mint a bene­vezett turistát... Nem érdemes reszkírozni... Hegynek jel, hegyről le. A kilométerek meg gyűl­nek, akárcsak a szorgos méhecskék kaptárában a mézecske ... Aztán — ha szabad — merre tar­tanak? Semerre? Mögöttünk visítva _ fé­kez egy sötétzöld Sko­da. Turistánk meg vágó­dik mellé akár a féltég­la. Csak a kérdést hal­lom: — Nem esetnek felé tart? — kérdezi most már ugyanolyan ízes gö­möri magyarsággal. A kocsi — rendszáma szerint ítélve ' — kör­nyékbeli. Az én turistám meg már tolja is befelé a hátsóját. Látja, hogy rajta tartjuk a szemün­ket. Arcán bocsánatkérő mosoly, mintha azt mon­daná: segíts magadon, az isten is megsegít. Nem. Valami olyasmit: napszállta körül már nemigen bodásznak az ellenőrök... IDŐSZERŰ GONDOLATOK Az USA-ban gyakran hallatszanak olyan hangok, miszerint a Bécsben aláirt szerző­dés állítólag inkább megfelel a Szovjet­unió, mint az USA érdekeinek. Ez enyhén szólva nem igaz. A szerződés egyforma mértékben megfelel mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok érdekeinek. A hétéves időszak eléggé hosszú volt ahhoz, hogy lemérhessük, mégpedig nemegyszer a hadászati fegyverek egyik vagy másik ele­mét érintő viszonylag részleges következ­tetéseket is, hogy ne kerüljön tévedésre sor. Ennek eredménye pedig a mindkét fél számára elfogadható szerződés volt. Azok, akik most megkísérlik a helyzetet úgy beállítani, mintha a szerződés jobban megfelelne a Szovjetunió érdekeinek, mint az USA-énak, jól teszik, ha megindokolják azokat a kijelentéseiket, amelyekben azt állítják, hogy a Szovjetunió többet nyert, mint az USA, és jól tennék, ha objektiv álláspontra helyezkednének. Ez becsületes megoldás volna és mi elvárjuk, hogy sor kerül rá. Az USA-ban most felelősségteljes időszak kezdődik, amikor a szerződés aláírását kö­vetően bizonyos körök még csak most dön­tik el, milyen álláspontra helyezkednek e szerződéssel kapcsolatban. Szeretnénk re mélni, hogy ez helyes és objektiv álláspont lesz. A szerződés egyforma mértékben megfe­lel az USA és a Szovjetunió érdekeinek. Megfelel az egész világ népei érdekeinek is, mert azok a feszültség enyhülését, az államok közötti jó és egyre javuló kapcso­latokat óhajtják. Tartós békét akarnak, a háború veszélyének elhárítását kívánják. Minden ember számára, aki elgondolko­dik a jövőn, világosnak kell lennie, mit jelent a hadászati támadófegyverek meny- nyiségének további csökkentése ahhoz vi­szonyítva, amit a jelenlegi szerződés, a SALT-II. tartalmaz. Hisz végeredményben arra kell törekedni, hogy az első csökken­tés után sor kerüljön további csökkentésre, majd pedig újabb csökkentésre, és Így to­vább. Ez olyan folyamat kezdete, amely­nek jelentőségét nehéz valamilyen más fo­lyamatéhoz hasonlítani. Ez a békéért, a háború ellen vívott harc folyamata. Erről nem szabad megfeledkezniük azoknak sem, akik még azt mérlegelik: mi is ez a Bécs­ben aláirt szerződés, jő-e vagy nem7 Szeretném még felhívni a figyelmet a dolog egyik oldalára, amelyet a figyelmes embereknek szükségszerűen észre kell ven­niük. Igaz, hogy voltak olyan személyisé­gek, akik kijelentéseik hevében arról, hogy ki számára előnyösebb a szerződés, meg­feledkeznek a dolog ezen oldaláról. A mi­nőségi kérdésre gondolok. A szerződés a felek számára pontos kötelezettségeket szab meg, nemcsak a mennyiségi korláto­zásban, hanem bizonyos kötelezettségeket határoz meg a minőségi korlátozásra, a stratégiai fegyverek minőségi tökéletesíté­sére vonatkozóan — ha egyáltalán megfe­lelő ebben az esetben a „tökéletesítés“ ki­fejezés. Tökéletesítésről rendszerint vala­milyen pozitív értelemben beszélünk, de közvetve ebben az esetben is igy fejezhet­jük ki magunkat. (Részlet Andrej Gromiko moszkvai sajtókonferenciáján mondott beszé­déből) Édesapja orvos volt. Ket­ten vannak testvérek, mind­ketten orvosok. Felesége, só­gornője orvos. Két lánya kö­zül az egyik orvosnak ké­szül. Rokonságában, a nagy családban tizennégy orvost tartanak számon. Dr. Inczin- ger Béla főorvos, a Tőkete- rebesi (Trebisov) Járási Egészségügyi Intézetnek a gyógyítással és megelőző gyógykezelésekkel foglalko­zó osztályvezetője tehát or­vosdinasztia tagja. Ö maga ezt nem tartja különösebben érdekesnek, mert ezt vallja: — Hivatástudat kell ehhez a foglalkozáshoz, az mellé­kes, hogy ki volt, mi volt az édesapja. Orvostanhallgató­ként én is részt vettem az Ifjúsági Vasútvonal építésén. A második hónapban rend­kívüli feladatot is kaptam, a hatos számú tábor egészség- ügyi felelőseként tevékeny­kedtem napi munkám után. Egy alkalommal egyszerre többen is megbetegedtek, be- lázasodtak. Gyorsan meg­szerveztem elkülönitésüket. Harmadnap már csak két gyengélkedőnk volt. Ekkor erősödött meg hivatástuda­tom, megértettem, az orvos alkotása a gyógyult ember. Élmunkásjelvényt is ka­pott az első ifjúsági építke­zésen végzett jó munkája el­ismeréseként. Márpedig tud­juk, hogy ilyen kitüntetést az ott dolgozó 47 162 fiatal közül csak 8510 kapott. — Mi a véleménye pz or­vosokról? — Nagy többségük becsü­letesen teljesíti kötelességét, hivatása magaslatán áll. Ez így is van, ez realitás. Nem szabad szidni bennünket, mert abban sok szubjektív mínusz van. Nem szabad bennünket különösebben di­csérni sem, mert a dicsére­tekben sok a szubjektív plusz. Csak tárgyilagosan ér­tékelni. Osztályvezető orvosnak, mégpedig olyannak, aki gerontológiai kérdésekkel is szívesen foglalkozik, s a jö­vőben önálló, geriátriai osz­tályt kíván szervezni, nincs és nem is lehet könnyű dol­ga. Megkérdezem tehát: — Lehet-e népszerű a szi­gorú, fegyelmezett munkát megkövetelő főorvos? — Nemcsak lehet, de le­gyen is! Szigora, következe­tessége párosuljon példamu­tatással, beosztottjai és a fiatalok iránti felelősségér­zettel. Még azt is tudnia kell, melyiküknek nincs la­kása, milyen gondokkal, problémákkal küzd, és segí­teni kell megoldásukban. Az igazi vezető megszeretteti hi­vatásunkat, ápolfb szép ha­gyományunkat, az öregekét, akik neveltek és a gyógyí­tás munkájába bevezettek bennünket. Megemlítem neki: — Tudjuk, hogy nemrégi­ben „Példás dolgozó“ kitün­tetést kapott, tehát példás orvos. Azonnal válaszol: — A kitüntetést én vettem át. Jól van. Példás orvos. Nem szabad azonban megfe­ledkezni arról, hogy a mo­dern gyógyítás kollektív te­vékenység, eleve közösségi működést- feltételez. Ha ez nincs meg, nincs kitüntetés. Egyébként mi tagadás, örü­lök az elismerésnek. Pillanatnyi hallgatás, csön­des múltba való visszapillan­tás után pedig így szól: — Orvos fia vagyok. Tu­dom jól, hogy a múltban megfizették az orvosokat az urak, de meg is alázták. Ma rangot, tiszteletet, társadal­mi megbecsülést adnak a gyógyítónak. Ezért külön is örülök a kitüntetésnek. HAJDÚ ANDRÄS „Csak tárgyilagosán...!“ 1979. VII. 22.

Next

/
Oldalképek
Tartalom