Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-23 / 51. szám
ÚJ szó 19 7S. — Gyertek át Cseklészre, anyáméihoz — mondja, amikor kezet rázunk az ivánkai mező- gazdasági szaktanintézetben. — Négy kilométer az egész, jó, tiszta bor van ott, meg nyugalom, beszélhetünk kedvünkre. Suhanunk az autóval. Fölöttünk gépek húznak el, jelezve a bratislavai repülőtér közelségét. Riadtan föl-föl kapom a fejem, öt azonban már nem za varja ez a dübörgés. Nézeget kifelé, figyeli a fákat, utat, réteket, talán nekik suttogja: Hazatérni / fölfogni az egyszerű dolgokat / mint bodza illatát a Magas úton / szombat délután fát hasogatni / és meglocsolni a sírokat / Fölfogni az egyszerű dolgokat / hogy csak itt ízlik — tiszta gondolat — apád bora zsíros kenyérrel / hogy anyád minden sárga li- buskája / előbb-utőbb búcsús lóddá fehérül... Beke Györgytől olvastam: „Egy embert sem ismerhetek igazán, amíg nem tudom róla, hogy szereti-e az édesanyját és a szülőföldjét.“ Ezek a szavak zökkentik őt vissza. Igaz — bólogat elgondolkodva, s kisvártatva jobbra-balra forogva magyarázza: — Nézd, ez az én szülőföldem. Az ott a Feketevíz. A ba- zini hegyek patakjaiból táplálkozik. Olyan ez a folyó, mint az igazi anya, sehol sem hlzik szélesre a medre, a bővizű forrást tovább adja a mellékágakba, csatornákba. Ez a fekete tőzeggel teli víz nem is olyan régen valóban az életet jelentette a szántóföldeknek. — Az ott Nová Dedinka, egykori nevén Sáp, az itteni szlovákok ma is így hívják. Arra Horvátgurab, vagyis Chorvatsky Grob húzódik, ez meg itt már a szülővárosom. Először Villa Ceki néven ismerték, aztán Checlez, Cseklész, németül Landschütz, majd Ceklís lett, ma Bernolákovo. A Pozsony és Kassa közötti lovasposta egyik állomása, a Szene felé vezető mezei utat ma is Posta utcának hívják. Ezt a barokkos kastélyt a, híres erlachi Fischer mester építette. Ebben a faluban káplánkodott Anton Berno- lák. Az első világháború során a vágóhíd mellett barakokat építettek a sebesült katonáknak. Itt ápolták Egri Viktort is. Lépdelünk az utcán. Megsimogatja tekintetével az ódon házakat. Mutat a posta felé, ahol valamikor azt az újságot vette, amely az első versét közölte. Aztán azon a helyen állunk meg, ahol egyik barátjával a nyolcadikosok bankettje után előhúzták a riasztópisztolyt és nagyhetykén durrogat- tak az iskola felé. — Menjünk a temetőbe, gyermekkoromban sokat jártam ide, itt döbbentem rá, hogy egyszer én is végzem. Ez a temető gyermekkorom világát is őrzi. Temetőn gesztenye / amelybe a nevem / ktlenc-tiz- évesen / görbén belevéstem / a legjobb korban van / Akárcsak jómagam. Fogvacogtató hideg van, Voj- tech Kondrót kigombolt ifig- ben, zakóban lépdel, nem törődik széllel, hideggel. — Itt nyugszik az egyik nagyapám. Kántortanltő volt, orgonálás közben érte utol a halál. A másik nagyapám sírásó volt, jéghideg forrásvizet ivott, tüdőgyulladásban halt meg. Anyámék kilencen voltak testvérek, de csak ketten élték meg huszadik születésnapjukat. Hét gyereknek itt a sírja. Az egyik gyermekbetegségben halt meg, másik csecsemőkorában, volt, akit játszótársai kilöktek a vonatból. Ez meg acseklészi patikus sírja. Valami furcsa betegségben szenvedett, nem tudott aludni, éjszakákon át nyugtalanul bolyongott a sötét utcákon, máskor meg elsárgult könyvlapokat böngészett. Ö szerettette meg velem a történelmet. Iskolás koromban kedvenc tantárgyam volt, de a legjobb jegyem egy mínusz volt, mert a dátumokat sohasem tudtam. Csak az események meg az emberek érdekeltek. Anton Bernolák dolgozószobája felé lépdelünk. Jóakarói küldték ebbe a csendes kisvárosba, hogy a teendői elvégzése után háborítatlanul dolgozhasson az első szlovák nyelvtankönyvön. A sötét szoba teli limlommal, az egyik polcon múlt századbeli könyvek, folyóiratok, mellettük üres fest ékesdobozok. — Itt írta Bernolák a Gram- matice slavica-t. Okos ember volt, hat nyelven adta ki a művét, már akkor tudta, hogy a kis nemzet fia csak akkor boldogul, ha több nyelvet ismer, más nemzet fiainak beszédét, kultúráját. Kinézek. Alattunk lüktet az országút, személyautók, tehergépkocsik húznak el. Ki tudja közülük, hogy ebben a kis házban egy tudós ember akart ablakot nyitni a világra... Bekopogunk Vojtech Kondrót szüleihez. Ősz hajú, nyílt tekintetű édesapja nyit ajtót, édesanyja helyet csinál a konyhában, itt üljünk le, itt jó meleg van. Édesapja forgatja a borospoharat. — Ha igaz, amit elődeim adtak szájról szájra, akkor őseink németek lehettek, Conrathnak vagy hasonlónak hívták őket, valahonnan a Szepességből telepedtek erre a vidékre. Feleségem csallóközi, Béla fiamban szlovák, magyar, német meg ki tudja milyen vér csörgedez. A fia gyors mozdulattal emeli szájához a poharat, egyre kl- hörpinti a bort. — Látod, ez Közép-Eurőpa. Ezeréves együttlét megannyi nyoma, szokásban, mentalitásban, kultúrában. Ez a közép- európai érzés. Szlovákok, csehek, magyarok, lengyelek, németek, s mennyi mindenben közös a múltunk, azonos a sorsunk. Például abban, hogy még ma is sok emberben ott lappang ezernyi komplexus, vélt vagy valós sérelem, előítélet, nemzeti gőg és ki tudja még hányféle visszahúzó érzés. Mélyeket szív a cigarettából, széles gesztusokkal mutogat. — Néhány éve fiatal cseh, magyar, NDK-beli és lengyel írótársaimmal a Szovjetunióban jártam, a végtelennek tűnő Kazahsztánban. Azt hiszem, mindannyian rádöbbentünk, milyen tragikus és komikus volt, valamikor egy zsebkendőnyi területen, amit Közép-Európának hívnak, kis nemzetek egymás ellen acsarkodtak, s mennyire elszomorító, ha ma is találunk olyan embereket, akikben ott bujkál a nacionalista előítélet és nemzeti hovatartozása szerint méri az embert. Akkor ott, hajnalba húzódó beszélgetésen ki is mondtuk, milyen felemelő, ha az ember annak vallhatja magát, aminek érzi, s ezért még tudat alatt sem kell rettegnie. mondani az ősz mesternek, de elcsuklott a hangom, egy szó sem jött ki a számon. Látta elfogódottságomat, átölelt és mosolyogva mondta: — Szervusz, fiam ... — Ügy érzem, kis és nagy dolgokban ez a kölcsönös jóindulat hiányzik nemegyszer. Úgy kimondanánk valamit, de hiányzik az odafigyelés, a tisztelet, a baráti kéz. Amikor két éve megjelent Illyés szlovákul, az én fordításomban, ő ezt írta a könyv lapjára: „Bár csak ez a kötet is hozzájárulna a két nép őszinte barátságához.“ Az én műfordítói munkásságomnak is ez lehetne a mottója. * A műfordítás visszhangjáról kérdem őt. — Minek tagadni, több nem zedéktársam legalábbis nem érti, miért egy úgynevezett kis irodalmat fordítok. Miért nem angolt vagy németet. Vannak, akik meg elfogultak. Hatvannyolcban például a szlovákiai magyar költészet antológiája, amit nagyrészt én fordítottam, háromszáz példányban, nyomdai korrigálás nélkül jelent meg, tele hibával. Abban a fel- ... fűtött légkörben nem találtak, vagy nem is akartak találni lektort, máig sem tudom. Azóta sokat javult a helyzet. Kassák- Weöres- és Illyés- fordításaimat napok alatt szétkapkodták. Most, a szlovákiai magyar költészet újabb, méltóbb antológiáját készítjük elő, remélem, ennek is nagy lesz a visszhangja a szlovák olvasók körében. Ezután azt fájlalja, hogy vészesen megfogyatkozott a magyar irodalom szlovák műfordítóinak a száma. Emil Boleslav Lukáé elhunyt, fán Smrek súlyos beteg, utánpótlásról kell gondoskodni, méghozzá intézményesen és nagyon sürgősen. Órák múltán jövök rá, hogy eddig szinte semmit sem be széliünk költészetéről. VerseiOrgonálás közben érte utol a balál (Gyökeres György felvételei! Az ablak felé tartja a kanosát. — Ezt szeretem. Tiszta kanoséban, tiszta, semmivel sem hamisított vagy összepancsolt bor. így kellene ízlelnünk, végre kimondanunk magunkból a múltat. Nyíltan, előítéletek nélkül. Tudom, nem könnyű, hiszen nézd meg, hányféleképpen tanítják a történelmet, határon innen és határon túl, s gondold meg, hogy lehet az, ha mondjuk egy parányi csöppség ma a bölcsődében azért püföli társát, mert magyarul vagy szlovákul gagyog. Persze, nem elég sopánkodni, cselekedni kell, hogy itt, Közép-Európá- ban végre megismerjük, becsüljük egymást. Nemcsak szavakban, kinyilatkoztatásokban, hanem a mindennapi életben, munkahelyen, otthon, villamoson. — Hadd meséljek el egy történetet. Még most is a számban érzem azt a tüzes, tiszta bort, amit két éve Illyés Gyula lakásán töltöttek. Sokáig beszélgettünk, s miután szedelőz- ködtem, kikísért. Alattunk a világváros villogott. Ott, a kapuban annyi mindent akartam ben gyakori motívum a síkság, a fák, mondom neki. — A síkság nevelt, ezt a tájat szeretem, a szorgos, szókimondó parasztemberekkel. Itt messzire ellátsz, semmi sem zavar, hogy megmérd: ki, mi mekkora. Aki tűző napon kaszált vagy zivatarban keresett menedéket, az mind becsüli a fát, amely alatt ebédelni, szussza- násnyí időre pihenni lehet Utolsó kötetemben van egy tátrai ciklusom is. Fölmentem a Tátrába, hogy ott is megleljem a párhuzamokat; a barátokkal, családdal körülvett asztal ihletét, életerőt varázsló erejét. Költőként, műfordítóként, pedagógusként, egész emberi lényemmel, tehetségemmel, a mi életünkről, örömteli és tragikus pillanatairól vallók, s arról, hogy elhisszük-e, bevall- juk-e vagy nem, közös a sorsunk és felelősségünk itt, a Kárpát-medencében. Ekkor úgy éreztem, talán értem, miért nem érezte kint a hideget. Meggyőződése, embersége erősebb az eszméket kikezdő fagynál, gerinceket ropogtató szélveréseknél. SZILVASSY JÓZSEF 11 1 Kilenc-tfzévesen görbén be- levéstem
