Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-12-23 / 51. szám

Arca mindig nyugalmas volt, tekintete okos és élénk, jó ízlésről árulkodó öltö­zetében szívesen láttuk minden órán. De nemcsak mint ember, mint jelenség von­ta magára figyelmünket, hanem mint tanító is. A /ók, az igazak közül való volt, azok közül, akik — szebb kifeje­zés híján — szüntelenül újratermelik magukat, hogy pályájukon mindvégig egyformán adhassanak valamennyi ta­nítványuknak. Ha nem a felnőttek, akik előttünk, gyermekek előtt is sokszor gátlástalanul és élvezettel számoltak be egymásnak mások keservéről, újabb „botrányos“ esetéről, hol sajnálkozó, hol mélységesen elítélő hangon, talán soha­sem tudjuk meg, hogy kedves tanítónk magánélete nem volt éppen a legboldo­gabb és legpéldásabb, vagyis, ahogy kis városunkban fogalmaztak: tanítóhoz méltó. Egyetlenegyszer sem vettük észre, hogy családi perpatvarokból, részegnek és erkölcstelennek mondott éjszakákból jött az órára. Volt persze olyan tanítónk is, aki legszemélyesebb gondját, fájdal­mát vagy éppen örömét magával hozta az osztályba, és ez meghatározta visel­kedését, befolyásolta oktató-nevelő mun­káját — láttuk rajta, hogy nem olyan, mini máskor; és az ilyen órák általában elúsztak, mit tagadjam, gyakran ked­vünkre való mederben. Akkor természe­tesen mindez nem érdekelt bennünket különösebben, izgultunk, hogy ne hívja­nak ki felelni, és ha nem hívtak ki, hát máris azon járt az eszünk — ha­csak nem kötötte le figyelmünket a ta­nító vagy érdekesebb tananyag —, hogy merre csuvargunk el délután, hol és mi­lyen „fegyverekkel“ küzdünk meg a má­sik osztállyal, hol szerezzünk karbidot a jenekén kilyukasztott szódabikarbónás dobozba, kivel cserélünk legközelebb bé lyeget, kit veszünk be a focicsapatba, hová menjünk horgászni stb., stb., stb. És akartuk vagy nem, eszünkbe jutott az otthon is, az otthoni körülmények, családi viszonyok, amelyek nem mindig voltak olyanok, amilyennek szerettük volna őket. Kérdeztünk és tűnődtünk magunkban, ki-ki aszerint, milyen kö zegben élt, milyen mozzanatok, élmé­nyek hatották rá nap nap után, milyen anyagi feltételek között növekedett. Tart-e még apu tegnapi haragja? Megint véresre vernek, ha meglátják tanuló könyvecskémben az ötöst. Miért nem járhatok én is hosszúnadrágban? De jó, hogy van nagymamámI Csak ne menjünk menetgyakorlatra, mert megint fázni fog ' a lábam. Nekem senki se segít otthon a házi feladat megoldásában. Szegény hú­gom, csak ne verné apu, ha részeg. Mi lyen jó Fenéknél, náluk mindig rend van, és a szülei sohasem veszekednek. Annyit dolgoznak, hogy nincs rám ide­jük, mégse tudnak venni nekem egy bi­ciklit. Miért mondta apu anyunak, hogy elválik tőle? Milyen jó azoknak, akik barátkozhatnak mindenkivel, én meg senkivel, merthogy csak rosszat tanul­nék. Csak meg ne kérdezze a tanító, honnan az a kék folt a szemem alatt. Anyuról azt beszélik, hogy lop. Szeretem Évát és bevésem nevét a padba, aztán megszöktetem, ö majd főz nekem. A ma­daras vágyak, álmok, kalandos tervek mellett ilyen és hasonló kérdések is el­elterelték figyelmünket az óráról. Bár az én nemzedékem már békeidőben, jobb körülmények között indult és járt is- kolába, gyermekkorunkat se nevezhet­jük keservesnek, azért ezek mögött a kérdések mögött valóságos problémák, érzékeny értelmi és érzelmi világunkban károkat okozó jelenségek húzódtak meg. A tanítók legtöbbje végül is otthon vagy legalábbis a tantestületi szobában tudja hagyni „magánéletét“, jha olykor nem könnyen is). De vajon a gyermek ki tudja-e magát vonni az otthoni szellemi és anyagi környezet hatása alól, különö sen akkor, ha abban a környezetben egészségtelen és durva jelenségeknek is tanúja, sőt, szenvedője? Bizonyára: igen. De aligha teljesen, és aligha úgy, hogy az órán zavartalanul figyelhet, gondol­kodhat, tanulhat. A tanulásnak és egyál­talán az egészséges testi, lelki, értelmi fejlődésnek kedvező vagy kevésbé ked­vező háttérként mindegyikükben jelen van az otthon, meghatározó erővel. Er­ről a gyakorló pedagógusok tudnának igazán vallani, a magamfajta újságíró — aki annak idején ugyan belekóstolt a tanításba, de nem láthatta meg belülről például azt, amiről ezúttal szól — in­kább csak kívülállóként közeledhet tár­gyához, még akkor is, ha saját tanuló­korát ugyancsak megidézi. Nem szülő­ket és nem pedagógusokat faggattam, hanem 13—14—15 éves lányokat, fiúkat — élőszóban és írásban, több iskolában. Valamennyien a korukra jellemző szép őszinteséggel válaszoltak, az ismétlése­ket kerülendő azonban, nem közlöm minden mondatukat. K . „Szeretek otthon lenni, mert ér- , zem, hogy otthon szeretnek, és mindenről beszélhetek, ami velem éppen aznap történik: ... A szülők azzal tud­nak megörvendeztetni, ha elvisznek va­lahova kirándulni, elengednek, ha ját­szani akarok menni, vagy el akarok menni a barátaimmal moziba stb. Azzal veszik el a kedvemet, hogy ha egész nap otthon vagyok és végre szeretnék elmenni a haverokkal valahova, és azt mondják, hogy most ne menj sehova, mert megfázol, vagy ha valamit meg akarok venni, akkor pedig azt mondják, azt ne vedd meg, mert nagyon drága vagy túl világos a színe stb... Én me­zőgazdasági középiskolába szeretnék menni, mert az a középiskola nekem tet­szik, és több barátom abba jár, és ők mondták, hogy nagyon jó iskola. A szü­leim ezzel szemben azt akarnák, hogy autószerelőnek menjek, mert őszerintük mindig jó, ha az embernek van egy jó szakmája ... Velem egyformán beszél apu is meg anyu is. Néha van, mikor az egyiknek rossz napja volt, és este ide­gesen jön haza, akkor még szólni sem merek hozzájuk. De általában ilyesmi nem szokott velem megtörténni.“ I . „Én szeretek otthon lenni azért, . mert jó kapcsolatban vagyok a szüleimmel. A szüleim sokszor megör­vendeztetnek könyvekkel, ezzel nekem örömet szereznek. A televíziót késő es­Gyökere« György falvételei a GYERME KEK című ciklusból télig nézem, szerencsére a szüleimnek nincs ellene kifogásuk. Mindenem meg­van, amire szükségem lehet. Külön szo­bám van, amelyik az' én tetszésem sze­rint van berendezve. A tanulással van baj, mert nem szeretek tanulni, és ezért leszidnak a szüleim, de sohasem vernek meg, mint egyes diákokat. A matemati­kát és a magyart nagyon szeretem, és ez­ért építészeti iskolába szeretnék menni. Apu, anyu megkérdezték az én véleménye­met, és ezt ők is helyeselték. A szüleim szépen beszélnek hozzám, mert nem adok nekik okot a háragra. Negyven koronát kapok egy hétre, ez nekem elég. A legszebb ajándék, amit kaptam a szü­leimtől, egy magnó volt, aminek na­gyon örültem. Ezt a magnót a szüleim közösen vették és közösen ajándékozták nekem.“ A ". „Én nem szeretek otthon lenni, . azért, mert sokat kell dolgozni, és mindig küldenek valahova. Hol az üz­letbe, hol máshova. Még az üzletbe be­vásárolni elmegyek, mert akkor kérek tőlük pénzt és vehetek magamnak vala­mit. Néha szoktak rám veszekedni, hogy sokáig vagyok a faluban. És mikor este hazajövök, akkor szoktam velük vitat­kozni. Ha más gyerek velem idős ott le­het, akkor én ott lehetek ... Ha valami jót teszek, a szüleim nagyon megörven­deznek. Ha apu és anyu is jót tesz egy­másnak, akkor ők is örülnek. De mikor apu ittasan jár haza, akkor nem örül anyu neki, mert alig lehet szót érteni vele... Én autószerelő szeretnék lenni, apu is, anyu is azt a pályát akarták ne­kem, hogy legyek katonatiszt. Azért akarták, mert apunak a testvére is az ... Velem otthon jóformán nem beszélnek szépen... Én szeretnék zsebpénzt. És ha kapnék, azt a vendéglőben költeném el sörre vagy cukorkára, csokira... A legszebb ajándék amit kaptam, a magnó volt. Édesanyámtól kaptam.“ A , „Ami legjobbat kaptam, az a sze­retet. Édesanyámtól és édes­apámtól kaptam.“ K . „Engemet a szülők gyakran meg- . örvendeztetnek... Gyakran ké­rek tőlük valamit, de ők ezt nékem nem mindig adhatják meg, és ezért el is ve­szik a kedvemet. Ritkán veszik el a kedvemet, és legtöbbször akkor, ha meg­szidnak... Én elárusítónő szeretnék len­ni. Édesanyám egyetért velem, de apu néha mást ajánl nékem, de én mindig az elárusítónőnél maradok ... Hogy ki be­szél velem szebben, azt nem tudom el­dönteni, mert vagy mindkettő, vagy egyik se. Ha anyuval beszélgetek, min­dig megértő hozzám, de néha sok a dol­ga, és akkor nem szívesen beszél velem. Apu is megértő, néha nem is, de hát nagyon ritkán van ideje... Ha kérek pénzt, mindig adnak, de énnékem ez né­ha kevés, mert 10—15 koronától többet nem adnak három nap alatt, és azt sze­retném, ha legalább mindennap’ kapnék 15 koronát, mert az osztálypénztárba is spórolunk év végi kirándulásokra.“ K . „Szüleimmel odahaza mindig meg • tudom beszélni gondjaimat. Lány vagyok, és mégis édesapámmal értem meg legjobban magam. Ez nem azt je­lenti, hogy édesanyámmal nem. övele is, de ővele másként. Különben én nagyon szeretem őket, és talán úgy érzem, hogy ők is engem .•.. Szüleim sokszor vásá­rolnak könyvet, mert tudják, hogy sze­retek olvasni.:. Van olyan eset, hogy véletlenül apu és anyu összevesznek, én nagyon szomorú vagyok olyankor... Egészségügyi pályára szeretnék menni. Ezt a pályát azért választottam, mert sok öreg, beteg ember van, akik segít­ségre szorulnak ... Velem, azt hiszem, anyu is és apu is őszintén beszél. Ronda szavakat nem használnak ... Eddig a legnagyobb ajándék, amit kaptam, az aranygyűrűm. Ezt anyu és apu vette.“ Z . „Nagyon szeretek otthon lenni, . persze csak úgy, ha édesapám nincs otthon. S hogy miért jó nekem otthon, amikor nincs otthon édesapám? Azért persze, mert akkor nyugalom van a családban, nem zavar minket senki. És azért nem szeretek otthon lenni, ha édesapám otthon van, mert úgyis tudom, hogy részeg, és mindjárt veszekedésre kerül sor és verekedésre. Sajnos minket csak anyu tud megörvendez­tetni, néha van, mikor pénzzel vagy valami mással. Apu sajnos soha nem ör­vendeztet minket meg, minket csak olyannal tud megörvendeztetni, hogy jól megszid vagy anyun tölti ki a mérgét. Ezt a verekedést és veszekedést nem na­gyon szeretem ... Nekem sajnos édes­apám nem dönti el a jövőmet, vagy ö legalább úgy tartja, hogy a család nemtörődésböl meg fog élni. Édesanyám pedig beleegyezik, hogy hova menjek, és úgy hiszem, ő az, aki törődik a jövőnk felől... Hát velünk szebben csak édes­anyám beszél. Ha az igazat megválta­nám, édesapám nagyritkán jön haza, és mikor hazajön, még ránk se néz. Sajnos azt nem tudom, hogy édesapám miért nem beszél szépen hozzánk, lehet, hogy még ő maga sem... Zsebpénzt szeret­nék, de hogy kapok, azt nem tudom. Ha kapnék is, akkor inkább elosszuk a test­véreimmel, ezt azért szoktuk, hogy édes­anyámnak minél több pénz legyen a konyhára, mert amit édesapám keres, az igen kevés. Ha egyszer kapnék nagy- nagy zsebpénzt, mondjuk olyan 50 koro­nát, akkor se tudnék vele mit csinálni, inkább a testvéreimnek szétosztanám. Nekem a legszebb ajándék életemben az volt, amikor nagyon örültem neki, hogy édesapám nem volt részeg, és hogy édes­anyámmal nagyon jól megértették egy­mást, és hogy mi is nagyon nagy sze­retettel viszonoztuk jóságukat. Hát ez volt az az ajándék, amit kaptam életem­ben a szüleimtől.“ E . „Gyerekek közt jobban szeretek . lenni, mert ott azt csinálok, amit akarok, nem parancsolnak még a na­gyobbak sem. Futballozni nagyon szere­tek, és ha ez elmarad valamiért, azért haragszom ... Szerelő akarok lenni. Na­gyon szeretek szerelgetni, és édesapám is az ... Szépen beszélnek velem, de né­ha veszekednek is, de ezt nem veszem rossznéven ... Legjobban a magnómnak örülök, édesapámtól kaptam.“ P . „Nagyon szeretek otthon lenni, • mert a szüleim nagy látszattal mutatják azt, hogy szeretnek. Sokszor vesznek könyveket, ami előttem nagy látszattal van, hogy minél jobban sze­retnek ... Ha az édesapám vagy az édes­anyám hazajön a munkából, viccelődik. Amire szükségünk van, megveszik, úgy ez nagy örömet nyújt nekem is és a testvéremnek is ... Szeretnék a CSAD-ba menni továbbtanulni. Nagyon szeretem a gépeket javítani, szeretem a gépko­csivezetést, és úgy érzem, hogy nékem mégiscsak ez a szakma tetszik, hogy ez passzol nekem ... Velem apu és az anyu is szépen beszél. Azért, mert nagyon rendesek, és egy árva csúnya szót sem ejtenek ki a szájukon ... Amit a szüleim adnak nekem, az untig elég mindenre, s ha valakinek nem elég, az ossza be, hogy mindenre jusson, amire telik... A legszebb ajándék, amit az életben kap­tam, azt mindkét szülőm megadta, s ez az ajándék a szeretet és a példa volt.“ . „Érzem, hogy a családba belétar- • tozom, nem vagyok kikülönítve, szüléink egyformán szeretnek és segíte­nek ... Azzal nem tudnak megörvendez­tetni, ha nem engednek valahova, úgy érzik, felesleges, ilyenkor nem adok ne­kik igazat... Én fodrásznö szeretnék lenni. Ez nagyon érdekel, és szívesen csinálnám. Szüleim véleménye nem egye­zik az enyémmel, ők egészségügyi is­kolára szántak, de azt én soha nem fo­gom megkedvelni, és úgy érzem, hogy nincs annyi képességem, hogy azt csi­náljam.. Én 10. születésnapomra kaptam egy magnót..., a szüleimtől kaptam.“ . „Ha veszekednek rám, tudom, • hogy akkor is jót akarnak. Van három testvérem, és azokat is szeretik úgy, mint engem. Nem érzem azt, hogy őket jobban szeretnék, mint engem... Én szeretem a gépeket és autószerelő vagy autóval kapcsolatos pályát szeret­nék választani. És ezen szeretnék ha­ladni tovább, és a kenyerem keresni .t. Nekem a legnagyobb ajándék eddig az volt, hogy szeretnék. És én ettől nagyobb ajándékot nem kérek. Mert a szülői sze­retettől nincs nagyobb ajándék ... Ezt az ajándékot nem pótolja semmi.“ K . „Ügy érzem, hogy amit csak kí- • vánhatok, mindent megkapok, például saját szobámban, magnóm stb. Tudom, hogy azok a napok, amik most elr isn má am i gy vei mi nei mc bo: 1ÖH ak, én SZÍ ne! péi szc eg! ka e Azi me lei ve: kei vai édi dei tue kei ha be: api ge: ott szc rét nél Én de am L kői rét ha M jót am ná Ne bai Ají pol M az ezt tel len éle péi rác me ajá vol lei I SZÍ dől naj zoi nel éd< rei job azt ten de kei véi hoj hei tue ve: am len bál ból Ve de De szc szí! na) őri ajá rut tói mé am ara f°g me

Next

/
Oldalképek
Tartalom