Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-15 / 28. szám

I, ew.no. *vvel.'rtíSj £*““?£ H r’ÄÄ Ä«nk be V. Telteiből.. »«.M, "•'»

äääj*-Ä--.' —■*,csehü'1954ben

Ä^'^r^SCr«* —»■it4' (:ä

V Teitelboim, a chilei ledku" címmel, ugyanez a - kezébe,

köré. 1978-as Indulása óta.

V. Teitelboim-zsPablo Neruda feleségével (balról az első) és Luís Corvalánnal

Nem könnyű egyszerű szavakkal beszélni Pablo Nerudá- ról, arról az emberről, aki már életében megismerhette a dicsőséget. Noha természetes, hogy csodáljuk a nagy embereket, próbáljunk ellenállni a kísértésnek és ne úgy tekintsünk rájuk, mint valami félistenekre, mítoszbeli hősökre. Próbáljunk meg dicshimnuszok nélkül beszélni róluk. S ha tehetségük képes arra, hogy emberileg gazdagabbá teszi azokat, akik olvassák és megértik műveiket, rokonszenvünknek az legyen indítéka, ami állítólag Shakespeare II. Richárd iránti szere- tetének is forrása volt, vagyis az, hogy „emberi és esendő ... kenyéren élek mint ön, érezni akarok, szükségem van társakra ...“

Azonban ez a szigorúan egyszerű, .^mindennapi arcú ember", már életében legendás alakká nőtt, s ennek a ténynek a tudata nem aranypalástként burkolta be, hanem inkább egy ólomiköpeny súlyával nehezedett rá.

Manuel Rojas, a regényíró, egyszer Neruda költészetéről és a magányról értekezett. Igen. Egész élete, egész költészete egy magányos ember története, aki már belefáradt az egyedüllétbe. Az idő múlásával felengedett zárkózott magánya és végül végtelenül nagy társaságra talált. Magányosnak született, egyedül nevelkedett, ám a társtalanságban nem lelte kedvét, mert mint ahogy Francis Bacon mondja: „Az, aki gyönyörködik a magányban, dú- vad vagy isten." Nerudát gyötörte a magány. Ezért jött Chile déli részéről északra, sietett az esőtől a napfényre, keresve a költészetet, életteret, szerelmet és a harátságot. Neruda hamisnak ítéli meg azt a kijelentést, hogy a magány feltétlenül isteni származék jellemzője. Áhította a szeretetet és a barátságot, hogy ilyen módon

megszabaduljon magányától és könnyítsen a szívén.

Sokan próbálták Nerudát megosztani: a költőre, aki a politikai költészetet műveli és a- „másikra". Ez az elmélet azt állítja, hogy Nerudában több személy van jelen. Szerintük az emberi lény nem egy teljes egység, hanem valamiféle különálló helységekből összetevődő épület. A felparcellázott költő — felaprózott művész. Állítólag a költő bensőjében önálló, zárt világok léteznek, amelyek között nincs átjáró. De hiszen akkor eltűnne az egység! A költő valamely irányvonal

relem és a bor poétája, a halálé és a szabadságé. De ugyanr úgy énekese vagyok azoknak a zord erdőknek is, melyekre most olyan frissen emlékszem. Természeti ösztön hatására kezdtem én írni, és első találkozásaim a lét fenségével: álmaim voltak a mohán fekve, virrasztásaim a termőolaj párá jóban.“

Más helyütt energikusan így érvel: „P.llenséaei a költészetnek mind. aháni/ csak van belőlük, akik kirekesztik belőle a harcot, amely szintén a mi mindennapi eledelünk. Azok,

akik határt húznak elénk az egész bástyát akarják lerombolni. Azok, akik politikai indítékokból akarják elválasztani a költészetet a politikától, fel akarják peckelni a szájunkat, el akarják nyomni az éneket, az örök dalt."

Egy költő, egyetlen művész vagy alkotó sem csupán vagy eredendően értelmiségi. Nem annyira a fogalmakkal, mint inkább az érzékkel, jelképekkel, emlékekkel és benyomásokkal dolgozik. A költő gyakran tudatosan figyeli a világot, de a különbség közte és a többi ember között abban rejlik, hogy olyan dolgokat is meglát, amelyekre mások nem figyelnek fel. Felfogja azt, amit a többség nem érzékel. Emlékszik arra, amit mások elfeledMetszet egy illegálisan kiadott N eruda-kötetből

esztétikai utasításait követve írna politikai verseket, különválasztva a tudatot az alkotó élménytől. Olyan nézet ez, amely az egyén és a- költészet megosztását teremtené meg. „Mondják, hogy a politika nem az ember egyetlen dimenziója. Hozzá kell tenni, hogy e dimenzió nélkül nincs teljes emberi tapasztalat" — írja ezzel kapcsolatban Pierre Fougeyrro- ollas.

Neruda ösztönösen Terentius mondására hivatkozik: „Ember vagyok és semmi sem idegen tőlem, ami emberi." Neruda mindent feljegyez, ami érinti őt. így vall önmagáról: „En harc és a város költője vagyok, a gépeké és a szobáké, a szeA Neruda koporsóját kísérő gyászmenetet géppuskás katonaság figyeli

Pa>b!o Neruda

A DOLLAR ÜGYNÖKEI

RÉSZLET A TELJES ÉNEKBŐL

Amerika pokla, méregbe-mártott kenyerünk — bőven akad itt még más csúf nyelv is tüzes tanyádon: az idegen tőkés bagázsnak bennszülött ügynöke.

ö az, ki a rabszolgaságnak bilincsét veri a hazára, ki megvető mosollyal lejt el az igazgatók oldalán és magasról megvetően tekint le annyit megtépett zászlóinkra.

Mikor megérkeznek New Yorkból a birodalmi ügynökök, mérnökök, kalkulátorok, földmérők és szakemberek, fölmérve hódításuk útját, ónt, petróleumot, banánt, nitrátot, mangánt és rezet, vasat, cukrot és gumiföldet, sárgásán vigyorgó mosollyal egy törpe lép ki a sötétből s tüstént nyájas tanáccsal szolgál a vadonatúj hódítóknak:

„Nem érdemes ennyit fizetni a bennszülött népségnek, vétek lenne, uraim, felemelni a béreket, nem, semmi szükség, a félvér prolik, ezek úgyis csak leinnák magukat a sárga földig, ennyi ezüsttel, nem, az égre, oly primitívek, a baromnál alig jobbak, ismerem őket.

Nem szükséges ennyit megadni."

v

Erre azonnal felfogadják, libériát kap, úgy parádéz, mint a jenki, úgy táncol, úgy köp, s úgy vergődik mind magasabbra.

jár neki autó, viszky, sajtó, megteszik bírónak, képviselőnek, kitüntetik, miniszter is lesz s a kormányban hallatja hangját, Tudja, kit kell megvesztegetni, s tudja, ki van megvesztegetve. Simogat, megken és kitüntet, dicsér, hajlong, fenyegetőzik, így folytak el a kikötőben a vértelen köztársaságok.

Merre lakik? — kérdezitek maja ez a bacilus, ez az ügynök, ez az erjedő hullaromlás, e keménytestű vértetü, mely a vérünkön hízott degeszre?

A mély egyenlítői tájék körül lakk Brazíliában, de 'ott van ő Amerikának egész közép-övezetében.

Meglelitek Chuquicamata magasbanyúló meredélyén.

Ahol csak profitot szagolhat, hegyre fel, tűzön-vízen átvág, hogy törvénye száz cikkelyével kirabolja a mi hazánkat.

Meglelitek Puerto Limón-ban,

Trujillo városában, Iquiquében, Caracasban, Maracaibóban, Antofagastában és Hondurasban, hol testvérünket veri vasra, vádat emel honfitársára, kifosztja a szegény parasztot s a bírák ajtaján kopogtat, lepénzeli a sajtót s ráuszítja saját elfeledett, lenézett fajtájára a puskát és a rendőrt.

Aztán szmokingot öltve pompáz előkelő estélyeken, emlékművek felavatásán eképpen szónokolva: „Uraim, az életünket a Hazáért, ö a mi anyánk, a mi földünk, védjük meg a rendet, emeljünk több börtönt, új fegyházakat.“

S megdicsőülve hal meg ő, ,ja Honfi", előkelő, patrícius, szenátor, mellén a Pápa fő kitüntetése, vagyonos, híres rettegett, míg halottaink hosszú sorban lesujtottan és elfeledve pusztulnak, ők, akik a rézbe vágták kezüket, kik a mély és érdes föld belébe haraptak, most sebtiben összedobálva koporsóik gyászos homályán: egy név, egy számjegy a kereszten, melyet a szél cibál, megölve a hősöknek még a nevét is.

SOMLYÓ GYÖRGY fordításanek, élményekre, illatokra. Olyan tanteremben tanul, melynek nincsenek falai: az élet iskolájában. Az átlagosnál szór galmasabban, nap mint nap edzi látó és felfedező készségét s kész bármely pillanatban rácsodálkozni a világra. Olyan ő mint egy szüntelenül kalandozó, átható szempár.

Pablo Neruda nyugodtan fogadta a halált, a szépség munkása volt az utolsó percig, dől- gozott, harcolt, többek között azért is, mert tudta, hogy ő nem hal meg, mint ahogy a tenger vagy a harangok sem állapodnak meg és a világ népei sem halnak ki soha.

VfiGH ZSOLDOS P£TER fordítása