Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-16 / 50. szám
ÚJ szú „P anama örökös időkre átengedi 82 Egyesült Államoknak egy 12 mérföldes övezet használatának, megszállásénak és ellenőrzésének jogát. A csatorna két partján elterülő 6-6 merfóldes zonaban minden hatalmat az USA gyakorol a Panamai Köztársaság jogainak es hatalmának teljes kizárásává!." ma. Yfl Ifi. A két mondatot az 1903-as bérleti szerződésből idéztük, amely egészen ez év október elsejéig lehetővé tette az USA számára az akkor még el sem készült csatorna feletti korlátlan uralmat. A csatornaövezet ily módon 76 éven át az Egyesült Államok „52. szövetségi állama“ volt Panama közepén. S hogy Washington mennyire magától értetődően igényt tartott a terű letre, mi sem jelzi jobban annál, amit a Fehér Házban oly gyakorta hangoztattak (látszólag élcelődvé, de nagyon komolyan gondolva): örök időkre és még egy évre szóló amerikai jelenlét. Az északi szomszéd időérzékével baj volt, mert immár harmadik hónapja panamai zászló leng a csatorna felett. Az amerikai „lemondás“ e stratégiailag fontos területről — liiszen a csatorna két világóceánt köt össze — korántsem önkéntes, hanem elsősorban a pa namai nép kitartó harcának eredménye. Az alábbiakban a Panama-csatorna történetén keresztül villantjuk fel azokat az eseményeket, amelyek nyomán sót került Washington kényszer- lépésére. Rendkívül megtévesztő az említett eredeti bérleti megállapodás, amely egyik szerződő félként a Panamai Köztársaságot tünteti fel. Pedig valójában nem is panamai írta alá a szerződést. A csatorna építéséhez is külföldi, a francia Ferdinand de Lesseps alapította Panama-csatorna Társaság fogott hozzá. Az eredeti vállalkozás kudarcba fulladt, mert a világ minden részéből idesereglett 20 000 csatorna- építő maláriában és sárgalázban pusztult el, továbbá kimerült a társaság pénzügyi alapja, s nem utolsósorban téves volt a műszaki feltételezés: a hegyeket is kiássák és szintben kötik össze a két óceánt. Később kiderült, ez zsilipek közbeiktatása nélkül lehetetlen. Hiába próbált Lesseps pénzhez jutni, a francia parlamenti képviselők botrányos megvesztegetései útján sem sikerült ez neki. (Egyébként innen ered a „panamázik“ kifejezés.) A megbukott társaság üzleti érzékkel bíró mérnöke, Bunau-Varilla vette át a sta fétát. De ekkor már Washington is szemet vetett a vállalkozásra, csakhogy Kolumbia — melynek akkor még része volt a mai Panama területe — el utasította, hogy az USA vegye át a francia vállalkozás koncesszióját. Kolumbia ekkor még nem tudta, amit már Washingtonban maga az USA akkori elnöke eldöntött: „A csatornát mi építjük meg!“ A hírhedt „furkósbot- diplomácia“ be is vált: zavargásokat szerveztek Kolumbiában, s a partokhoz vezényelt amerikai hadihajók árnyékában kikiáltották a Panamai Köztársaságot. Az USA még abban az órában elismerte az új országot, s amíg a panamai vezetők úton voltak Washing tonba (ez akkoriban hét napig tartott), Bunau-Varilla az amerikai kormányzattal aláírta a szerződést. A 380 millió dolláros építkezés 1914 ben fejeződött be, de az ünnepélyes átadásra csak 1920-ban került sor. S hogy az észak-amerikai tőkések kiválóan megszimatolták, milyen óriási nyereségek forrása lehet a Panama-csatorna, azt az elért profitok tanúsítják. 1920 óta évente minimálisan 4 millió dollár tiszta nyereség folyt be. P anamának ugyanakkor be kellett érnie az egyszeri alkalommal kifizetett 10 millió dollárral és évi 250 ezer dolláros járadékkal. Az ország vezetői később csak annyit tudtak elérni, hogy csekély összeggel évről-évre emelték a bérleti díjakat. De ez elenyésző volt az amerikai bevételekhez képest, amelyek 1960—70 között hét és fél milliárd dolláros tiszta jövedelemhez juttatták az Egyesült Államokat. A pénzbeli haszon mellett Washington politikai hasznot is húzott a bérleményből. E közép-amerikai terű létről csendőrszerepben szemmel tarthatta a latin-amerikai földrészt és szükség esetén — ha az amerikai érdekek védelemre szorultak — gyorsan beavatkozhatott. Megfigyelő- és lehallgató berendezések mellett itt létesítették a dél-amerikai diktatúrák „fel ban a kirobbant diáktüntetéseket a katonaság fegyverrel nyomta el, 23 diák sortüzek áldozata lett. A washingtoni kormányzat, hogy megnyugtassa a kedélyeket, tárgyalásokat kezdett az 1903-as bérleti meg áliapodás revíziójáról. Közben újból a régi „bevált“ módszerekhez nyúltak, olyan panamai vezetést próbáltak hatalomra juttatni, amely hajlandó lett volna csekélyke engedményeket tevő módosított változatot aláírni. Választási csalásokkal Arnaulio Arias került, a köztársasági elnöki székbe. De a haladó panamai tisztek átlátták a helyzetet, tudták, az új elnök csak báb Washington kezében. Tizenegy napon belül Torrijos ezredessel az élükön átvették Panama kormányzását. Az új vezetés haladéktalanul az Egyesült Államok tudtára adta, hogy hajthatatlan tárgyalópartner és nem tesz engedményeket. Washington a vég nélküli időhúzáshoz folyamodott. Hol arra hivatkoztak, hogy a vietnami háború, máskor az elnökválasztás, később pedig a Watergate-ügy köti le a washingtoni diplomácia figyelmét, és türelmet kértek. Carter elnököt beiktatása után a Torrijos-kormány nyomatékosan fiforgatás elleni“ kiképző központjait, e rezsimek szinte valamennyi magas rangú tisztjét itt képezték ki.^ Panama kezdettől fogva megalázónak vélte a helyzetet, a csekély bérleti díjat alamizsnának tartotta. Nem utolsósorban önállóságát, szuverenitását veszélyeztette, hogy a mintegy 6—6 mérföldnyi széles, több mint 50 mérföld hosszú idegen fennhatóság alatt levő terület kettéosztja az országot. Az ellenszenvet csak fokozta, hogy a. csatornaövezetbe költözött az USA szárazföldi hadseregének déli parancsnoksága, sőt 14 légi és haditámaszpontot rendeztek be itt. Az Amerika- ellenes hangulatot tovább élezték a zónában élő amerikai és panamai lakosság között egyre mélyülő társadalmi különbségek is. A panamaiakat a letelepedett északiak másodrendű polgároknak tartották. Legmarkánsabb példája e megkülönböztetésnek, hogy egészen 1947-ig az amerikaiaknak csak arannyal, az őslakosoknak pedig ezüsttel fizettek. Bár a tiltakozások miatt ezt eltörölték, a megkülönböztetés ravaszabb formákban tovább élt. A káros következmény Panamavárosban a legszembetűnőbb: az amerikaiak modern házóriásokban laknak, amelyek mellett eltörpülnek a panamaiak nyomornegyedei. Teljesen érthető tehát, miért fokozódott különösen az utóbbi másfél évtizedben a'szerződés igazságos felülvizsgálatát követelő küzdelem. Olyannyira, hogy Washingtonban aggódva figyelték a fejleményeket. Korábban mindig amikor a rablószerződés elleni mozgalom erősödött, puccsok, ellenpuccsok szervezésével végül is Amerika-barát kormányokat segítettek hatalomra. A panamaiak nevében aláírt szerződés jelképe lett Latin-Amerika washingtoni kiszipolyozásának. A Fehér Házban sejtették: az eddigi módszerek már nem segítenek. 1964-ben véres események játszódtak le. Az amerikai zónáTörténelmi pillanat Panama életében: októbertől panamai zászló leng a csatornaövezet felett (CSTK-f el vétele) gyelmeztette: a türelmi idő lejárt, itt a döntés ideje. Ha tárgyalásos úton nincs remény a szerződés megváltoztatására, Panama számára nem marad más hátra, mint a fegyveres út. A vezérkari főnökök óva intették Carterl ettől, véleményük szerint panamai fel kelés esetén az övezetet nem védhetik meg százezer katonával sem, ugyanakkor néhány bomba elég ahhoz, hogy működésképtelenné váljon a zsilip rendszeren alapuló csatorna. M ivel Carter elnökségének első szakasza diplomáciai kudarcokban bővelkedett, átütő, látványos sikerre volt szüksége. Kissinger külügyminiszter tanácsára mindent megtettek azért, hogy mielőbb tető alá hozzák az új szerződést. Rövidebb-hosszabb megszakításokkal tarkított tárgyalás sorozat kezdődött, melynek eredményeképp végül az új szerződésről szóló megállapodást Washingtonban 1977. augusztus 7-én írta alá Carter és Tor- jijos. Már csak a ratifikáció volt hát- Ta. Panamai részről népszavazásra bocsátották a szerződés jóváhagyását, melyen 62 százalék mellette szavazott. Ez 1977 őszén történt, míg a washingtoni ratifikáció 1978. március 16-ig váratott magára. A huzavona magyarázata abban rejlik, hogy az amerikai honatyák az újkori gyarmatosító szerepében nem akartak lemondani a „panamai tulajdonról“. A monopoltőke befolyásos csoportjai négymillió dől lárt költöttek a szenátusi vita utolsó két hónapja alatt a szerződésellenes propagandaakciókra, a csatorna „eladása“ ellen. Utolsó kétségbeesett ki sérletük arra irányult, hogy egy olyan záradékot csatoljanak az egyezmény hez, amellyel Panama számára az elfogadhatatlan lett volna. Panamai részről sürgősen közölték: semmiféle kiegészítést nem ismernek el, s ha a kongresszus mégis megtoldja valamilyen záradékkal a szöveget, ez esetben az t'NSZ-hez fordulnak. Nem kétséges, Carternek nagy erőfeszítések és ígéretek árán sikerült meggyőznie az ellenzőket a kompromisszum szükségessé géről. Ugyanakkor neki is engednie kellett: két függelék került a szerző déshez. Az első szerint az Egyesült Államok 2000 után is fenntartja a jogot, hogy háborús helyzetben megvédje a csatornát. Ezt a záradékol egy másikkal enyhítették: az USA nem kívánja Panama függetlenségét és területi szuverenitását veszélyeztetni. így vált Panama számfcTa is elfogadhatóvá a szerződés. Egyébként a szerződésnek az a lényege, hogy ez év októberétől Panama az ezredfordulóig fokozatosan megkapja az ellenőrzés jogát a terület fölött. Az amerikai hadseregnek néhány bázisa és az övezet egy része már a szerződés életbelépő sének napján Panama kezébe került. S vajon Panama ilyen szerződésről álmodott-e? Amint Torrijos kormányfő október 1-én az ünnepélyes zászlófelvonáskor a csatornaövezetben elmondotta: eredetileg nem ilyet reméltek. Hozzáfűzte azonban, más választás nem volt, mert ha Panama nem fogadja el a mostanit, az esetleges újabb tárgyalások — ki tudja meddig — elhúzódnának és talán évtizedekre is konzerválódott volna az eddigi állapot. S hogy a fegyveres harc helyett inkább a kompromisszumos szerződés mellett döntöttek, azzal magyarázható, hogy a kormányfő szavai szerint Panamát meg kellett kiméin' újabb véráldozatoktól, hiszen elég emberéletb-: került a csatornaövezet visszaszerzéséért folytatott harc. Harmadik hónapja leng tehát panamai zászló az övezetben, de azóta már sok minden történt, többek között egy sikertelen puccs, amelyet külföldről — nem kétséges, hogy a nagy északi szomszéd közreműködésével — szerveztek. Washingtonnak azonban újabb tervei is vannak Panamával. Legfrissebb értesülések szerint Panama, az Egyesült Államok és Japán részvételével Tokióban tanácskozások kezdődtek egy új csatorna megépítésének lehetőségeiről. Mike Gravel amerikai szenátor szerint Tokióban a panamai elnök kü- lönmegbízottjával és japán képviselőkkel egy 8,3 milliárd dolláros költség gél megépítendő Panama 2-csatorna megépítéséről tárgyalnak. Az új csatorna a régitől nyugatra épülne, mintegy 98 kilométer hosszúságú lenne és 300 ezer tonna ürtartalmú hajók is áthajózhatnának rajta, amelyek a régi csatornán nem haladhatnak át. N em kizárt, hogy Washington esetleges újabb mesterkedéséről van sző: ezúttal ismét néhány engedményre rábírja Panamát, hasonlókra, amelyek birtokában 76 évig a jelenlegi csatorna korlátlan ura volt. Igaz ugyan, az októberben életbe lépett szerződés 12. cikkelyének 2. paragrafusa kimondja, hogy a panamai fél beleegyezése nélkül az USA nem építhet újabb csatornát Panama területén. Éppen ezért, ha a másik meg is épül, kevés esélye lehet Washingtonnak arra, hogy azt is „örökbérbe“ kapja Panamától. P. VONYIK ERZSÉBET 15
