Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-15 / 28. szám
1979. VII. 15. A JÖKAI-HAGYOMÄNY A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI POLITIKAI HARCOKBAN* nak. Ügy tudjuk, hogy rengeteg pénz gyűlt össze. Azt is tudjuk azonban, hogy nagyon szegények vagyunk, sürgősen iskolákra volna szükség például, sok-sok intézményünket tatarozni kellene. Nos, milyen nemes, megindító je lénél volna, ha a mai ünnepélyen a szoborbizottság elnöke így szólna = Tekintettel a szlovenszkói magyarság siralmas állapotára, az összegyűlt pénzösszeget sürgősebb kultúrcélokra adjuk... — a szobrot pedig majd jobb időkben emeljük fel...“ A korabeli adatok és kimutatások alapján, a kisebbségi ,iskolaügynek valóban szüksége tett volna egy nagyabb pénzösszegre, hogy ezzel lemaradását valamelyest csökkentse. Az összegyűjtött pénzt azonban eredeti rendel'tetéU azánkban a két világháború kö■■ zött a Jókaii-hagyomány a munkásosztály soraiban kellő visszhangra talált, s nem véletlenül, hiszen Jókai műveinek előző századi időszerűsége csak a társadalmi ellentétek módosulásában változott: a 48-as év jobbágyának terhei jórészt ugyanis az új század első évtizedeiben imár a munkásosztály vállára nehezednek. Ennek a szerepcserének a {felismerését tükrözi a Ru- szinszkói Népszava ismeretlen nevű munkatársának állásfoglalása is: „Mi élünk Jókai regényeiben, a mi szenvedéseink tüze lüktetett fantáziájában, igazságunk igazolása minden sora drága írásainak...“ Az a tény, hogy a munkásság önmagára ismert, saját bajainak orvoslását vélte felfedezni Jókai regényeiben, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az író művei nagy népszerűségre tettek szert a munkásolvasók körében. Különösen sokait nyújtották a dolgozó tömegek számára Jókainak azok az alkotásai, melyekben már nemcsak közvetett módon, de közvetlenül is megjelent a munkás — lilletve a néptömegek érdekeit szolgáló hős — alakja. Nagy Miklós ezt írja: „Jókai 1867 után ... a legmaibb máról kezdett írni, tőkésekről, panamákról I ... j egyszerre szembetalálja magát... a munkásmozgalommal, s szemét nem hunyhatja le a kapitalizmus okozta súlyos torzulások, társadalmi sebek előtt J... f A magyar munkás, bár válogatás nélkül olvassa Jókai könyveit — olvashatjuk a Csehszlovákiai Népszava egyik cikkében —, mindenkor rátalál a nagy mesélőnek azokra az írásaira, melyekben a szabadság küzdelmek hőseiről szól, vagy a hétköznap embereiről, s a Sárga rózsa pásztor népéről, a komáromi mesterekről és más céhbeli dolgos emberekről. Ilyenkor kerül Jókai legközelebb a magyar munkásolvasó szívéhez és a magyar munkás szereti a kultúrát és jól tudja, mivel tartozik lókainak.“ A sz»cialista sajtó adatai alapján, két Jókai-regény színre viteléről (a Fekete gyémántok, illetve egy ismeretlen című Jókai-regény színpadra alkalmazása iDr. Szljj Ferenc átdolgozásában) és két hangjáték előadásáról (a Rab Ráby és a Tengerszemű hölgy) van tudomásunk. A négy átdolgozás közül — a korabeli sajtóban keltett visszhangjuk alapján — a Rab Ráby és a Fekete gyémántok emelkedtek ki. A Rab Ráby a brartislavai Munkásakadémia színjátszóinak előadásában a helyi magyar adásban hangzott el 1937 áprilisában. A fellépést követően a Csehszlovákiai Népszava április 18-i számának lapjain a következő értékelés jelent meg: » ... a „Rab Ráby“ társadalmi szatírája közelebb vitte a munkásságot a nagy magyar mesemondóhoz, aki „Rab Ráby“-jóval a magyar nép őszinte barátjának bizonyult...« Az ifjúmunkások legfényesebb színpadi Sikerének, kétségtelenül a komáromi Alkotás egyesület szereplőinek bátor vállakózása számít, akik ugyanazon év december 19-én hatalmas erőfeszítések árán Jókai Mór Fekete gyémántok című reigényének színrevitelé- vel jelentkeztek. A fellépés osztatlan sikert aratott, amiről 'leginkább az tanúskodik, hogy az előadást közkívánatra megismételték — nem kisebb hatással. Vass László a Fekete gyémántok ragyogása Komáromiban című cikkében így méltatja az előadást. „A szereplők is ... mindnyájan munkásfiúk és munkáslányok -.. — írja — ők is a munka frontjáról kerültek most ide, mint a bondavölgyi bányásztok ... A komáromi előadások után „... vándor cigány ok módiára nyitott szekerekre felpakolva ...“ elindultak, hogy a környező falvakban is elhintsék a Jókai-életmű kultúrmagvait, s így beteljesedjék kitűzött céljuk: Jókai „ __ em beri szellemét megismertessük és újra élő, ható-erővé tegyük.“ Alkalmi színpadi játékok mellett más, Jókait idéző kulturális megmozdulásokról is tudósít a korabeli szocialista sajtó. Ezek közül a komáromi* Jókai-szobor felállítása érdemli a legnagyobb figyelmet. A szocialista szellemű újságokban is megtalálható tudósítások alapján, a szoborakaió 1936-ban indult a városi képviselő-testületi közgyűlés egyhangú határozatára. A kezdeményezés elsősorban a „Jókai-Egyesület“ érdeme. Vadász Ferenc, a Magyar Napban megjelenít írásában, két elemi hibára hívja fel a szoborakció szervezőinek fi- gyeimét. Az egyiket a kezdeményezésben látja: „Ahelyett, hogy a helyi kul táregyesületek bevonásával egy közös akcióprogramot dolgoztak volna ki, a lokális adottságok figyelembe vétele nélkül, azonnal a kisebbségi magyarsághoz fordultak financiális segítségért.“ Bár, ha a városhoz fordulnak, az anyagi fedezet valószínűsége nem lett volna nagyobb, de pszichikailag sokkal erősebb hatást érhettek volna el. Vadász kifogásolja azt is, hogy a „ ,.. Jókai-egyesület hívó szava nem talált visszhangra a lakosság dolgozó rétegeinél.“ A 16 pályamű közül a bírálóbizottság végül Berecz Gyula ko\ máromi szobrász munkáját választotta ki. Ez a két bemutatott negatívum azonban elsekélyesedik a harmadik mellett. Ugyanis a szobor körül már megkezdődtek a különböző állásfoglalásokból fokozatosan pártpolitikai harcokká élesedő versengések, amelyek az ünnep tulajdonjogának kisajátítására irányultak. „Az egyesült maayar pártok jubileumi ünnepségükbe akarják iktatni az alapkő letételét, míg az agrárpártok ugyancsak igényt tartanak rá, hogy fókái szobrának alapkövéről a magyarsághoz szóljanak“ — tudósít a Magyar Nap. A szocialista és a haladó polgári körök általában a Jókai-szobor felállítása mellett foglaltak állást, voltak azonban itt is olyanok, akik nem tartották az időt és a módot megfelelőnek az emlékezésre: „Különvéleményünk von az egész szoborügyről — írta a Magyar Napban Vass László. — Elvben csak helyeselni tudjuk, hogy a legnagyobb magyar regényírónak emléket állítasének megfelelően használták fel és 1937. június 20-án megtörtént az alapkő letétele. Az ünnepélyen részt vett Milan Hodza agrárpárti miniszterelnök is, akinek megjelenését és beszédét az ellenzéki pártiak nyílt ellenszenvvel fogadták: „...ilyen mú't századbeli korlesfogással már a magyarok sem szédíthetők meg“ — idézi Ferencz László a Prágát Magyar Hírlapot. lUjeim sokkal az alapkő letétele ■’ után, november 28-án ismét alkalom adódott a komáromiak és a környező faluk lakossága számára, hogy összegyűljenek a már készen álló szobor leleplezésének ünnepén. A szocialista újságok hasábjain olvashatjuk. „Barbár, könyvégetős korunkban ... önérzetes és ugyanakkor áhítatos tüntetés ez a könyv felszabadító és építő szelleme mellett — írta Vass László a Mes, mese, mess kenyeret című cikkében. — De öntudatos manifesztációt jelentett az egyetemes haladó magyar kultúra védelmében is. Kétszeres az örömünk és büszkék vagyunk rá, hogy ezt az ünnepi tüntetést éppen egy olyan szellemi nagyság robbantja ki bennünk, aki a legtöbb magyar könyvet, a betűnek egész légióit ajándékozta műveivel nemzetének.“ A Jókai-eimiékszobor felavatása tehát nem zárult te az író iránti tiszteletadás kifejezésével, sokkal messzemenőbb feladatot szolgált: a már erőre kapott fasizmus embertelenségét ellensúlyozta Jókai humanista tüzének élesztősével. Jókai regényei emberekről szólnak, az embereknek a legamberi.lb hangon, s éppen ez az alapvonásuk teszi őket aktuálissá, életerőssé, mind a békés, mind a legemberte'enebb korokban. Mint ezt az eddigiekben már vázoltuk, a Jókait és a szlovákiai magyarságot összekötő szálak nagyok erősek, sok év kovácsolta keménységet hordoz ez a kapcsolat, amely a múlt századtól a maii napokig tart. FEHÉR PÉTER * Égy hosszabb tanulmány részlete Jókai Mór komáromi szobra (Prandl Sándor felvétele) A GYEREK ZSEBPÉNZE Egy érdekes felmérés tanulságai A gyerekek vágyakoznak a rendszeres zsebpénzre, egymás között beszélnek róla, a szülők többsége kerüli a témát. Valahogy úgy érzik, piszkos dologról, a pénzről van szó, s ez összeférhetetlen az ártatlan gyermeki létekkel. Meg bizonytalanok is: szívesen szereznének vele örömet gyermekűiknek, tegyen boldogabb ifjúságuk az övéknél, de attól is tartanak, a pénz elrontja őket. A pszichológusok és a pedagógusok szerint a gyermekeknek adott zsebpénz nagy neve lési tehetőségeket rejt magában. A kérdés tehát bonyolult. Végül is el kell dönteni, adjunk-e zsebpénzt gyermekeinknek, ha igen, mennyit és hogyan? A franciaországi Louis Harris Intézet kérdőíves vizsgálatot végzett e témában, s a L’Express című hetilap — a felmérés eredményeit saját vizsgálódásaival kiegészítve — számolt be a tapasztalatokról. Az intézet ötszáz (6—14 éves) gyermek szüleinek tette fel kérdéseit. Arra kívántak választ kapni, a gyerekek hány százaléka kap otthon zsebpénzt, mennyit, milyen rendszer szerint és hogy — tudomásuk szerint — a gyerekek mire fordítják a kapott összeget. A L’Express munkatársa viszont a másik illetékes oldalról, a gyerekektől informálódott, s így lett teljes a kép. A megkérdezett szülők fele azt állította, hogy gyermekének van zsebpénze. Ezek a modern szemléletű szülők elvileg is megindokolták eljárásukat: meg kell tanulnia a gyereknek gazdálkodni, beosztani a rendelkezésre álló összeget, s hogy fontossági sorrendet tudjon felállítani szükségleteinek kielégítésében. A konzervatív szülők is megindokolták álláspontjukat: „én sem kaptam annak idején szüleimtől, mindene megvan, illetve mindent megkap, amire szüksége van, akkor mi végre a zsebpénz“. Vannak olyan szülök, 'akik a pénzt a jutalmazás eszközének tekintik. Akkor adnak gyereküknek kisebb-na- gyobb összeget, ha derekasan kiveszi részét az otthoni feladatokból, vagy jó jegyet hoz az iskolából. A zsebpénzben részesülők egymástól eltérő összegekhez jutnak: általában a magasabb keresetű szülők többet adnak gyermekeiknek, a városi lakosok is nagyvonalúbbak a vidékieki- nél. A zsebpénz összegében megnyilvánuló egyenlőtlenség — a vizsgálat szerint — megfelel a szülők jövedelme közötti egyenlőtlenségnek. Az is kiderült, hogy a zsebpénz összege — a gyermekek cseperedésével — nő. A hattól 14 éves korig tartó időszak alatt általában megháromszorozódik. Ami a „juttatás“ rendszerességét illeti: a zsebpénzzel rendelkezőknek mindössze 35 százaléka kap meghatározott időközönként fix összeget (hetente, kéthetente, havonta). A többiek rendszertelenül, ha éppen kérnek, vagy jutalmazásképpen. Mire fordítják, illetve fordíthatják a gyermekek a zsebpénzt? A szülőknek több mint a fele a probléma eldöntését nem bízza a gyermekére. Megkérdezi és ellenőrzi is, mit vásárolt rajta. A jobb módú szülők általában liberálisabbak ebben a vonatkozásban, a szegényebbek aggályosko- dóbba'k. Pedig — és ez a felmérés egyik legérdekesebb eredménye — a megkérdezett felnőttek (72 százalék) és gyermekek túlnyomó többségének állítása szerint: a zsebpénzt beosztják, takarékoskodnak vele. Kiderült, hogy a 6—14 évesek között, nemre, korra és társadalmi helyzetre való különbség nélkül igen fejtett a takarékosság iránti érzék. Pénzük jelentős hányadát félreteszik. De mire? Elsősorban a szülőknek ajándékra (karácsony stb.), a magúk számára, valami hőn óhajtott, költséges „beruházásra“. A kapott zsebpénz másik nagyobb hányadát elsősorban édességre költik. A gyerekek — a vizsgálat szerint — igénylik a zsebpénzt. Főként azért áhítják, mert a szülői szeretet, önállóságuk, autonómiájuk elismerése jelképének tekintik. De azért is, mert apró kis vágyaikat, kívánságaikat elégíthetik ki vele, kedvükre vásárolhatnak, költhetnek vagy éppen takarékoskodhatnak. POR EDIT
