Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-09 / 49. szám
« ► 1979. XII. 9. 'S A raikor Kazinczy Ferenc megindította nagy vihart kiváltó küzdelmét a magyar nyelv megújításáért, sok mindent tudott e harc fontosságáról, de igazából nem sejtette, mibe vágott bele. ö csupán azt akarta, hogy nyelvünkön is kifejezhető legyen számos olyan dolog, melynek elmondásához eladdig mindannyiszor idegen eszmei kölcsönhöz kellett folyamodnunk. Egyenrangúvá akarta tenni a magyar nyelvet más nyelvekkel; de már azt, hogy végül is mit fog jelenteni mozgalma a nemzet öntudatra eszmélésének, politikai fölvértezésének szemszögéből, teljes mélységében aligha foghatta föl. Tudom, akadnak ma is írástudók e hazában, nem is a legkisebb tálentom letéteményesei, akik váltig a Kazinczy előtti nyelvet áhítják vissza, annak darabosabb, ősibb, idegen hatásoktól mentesebb hangját a rokokótól érintetlen keménységét; de vajon végiggondolták-e, milyen hajlékonyságot köszönhet akár csupán a magyar versfordítói kultúra Is éppen ennek a sok hántást megért, de szerencsére megátalkodot- tan hajthatatlan, kiegyensúlyozottságában is megszállott, megszállottságában is kiegyensúlyozott férfiúnak? Valóban: mihez is foghatna legújabb kori gondolkodásunk, mihez költészetünk — mondjuk — az anyag vagy a szellem nélkül? Eszemben van egy másik Ferenc is: Karinthy; pontosabban egyik felszólalása — idestova negyedszázaddal ezelőtti — írótanácskozáson. A szenvedélyes hozzászólások többsége politikai természetű volt; annál különösebben hatott, hogy Karinthy holmi elszabadult igekötőkről (kitárgyal stb.) értekezik. Ma már, visszapillantva, talán épp az ő szavait érezhetjük igazán időtállónak, politikailag igazán érvényesnek. Mert az elszabadult igekötők jelenségében az író egy kóros társadalmi magatartásformát ért tetten: a hivatali fontoskodást, egy a néptől és gondoskodásától távolodófélben levő klán nyelvi elkülönülését. Aki nálunk a nyelvről beszél, szinte mindig a nemzet legfontosabb dolgait érinti, akár tud erről, akár nem. A nyelv: a nemzet tükre. # * ' * Bűnügyi regényt olvasok, kivételesen igazán jő fordításban. A tizenötödik oldalon ez áll: „Es a rendőrségi orvosszakértő is útban van már." A tizenhatodikon pedig ezt olvashatjuk a gyilkossági csoport detektívjeiről: „Többnyire egyszerűen csak útban voltak.“ Nyilvánvaló: a két azonos kifejezés eltérő tartalmat hordoz. Gimnáziumi tanárunk annak idején főiszisszent volna, ha az első esetben nem „úton van“-t ír vagy mond a diák. Mint ahogy az idézett regény harmincnegyedik oldalán is ezt olvassuk: „Az állatorvos már úton volt a helyszínre.“ Ütőn lenni valahová, illetőleg útban lenni, azaz valamit-valakit akadályozni, láb alatt lenni — nos, a kettő közt nagy a különbség. A nyelvi szokás azonban kikezdte a hajdani szabályokat, s ma már láthattuk — az „útban lenni“ éppen esedékes értelmét olykor csak a szövegösszefüggésből ismerhetjük föl. Sziszeghetünk, amiért ismét halványulőban egy szívünknek kedves nyelvi árnyalat. De vajon a nyelv élete, legalábbis az elmúlt évtizedek tanúsága szerint, nem alakul-e (szándékosan nem mondok ,,fejlődik“-et!) éppen az ilyesfajta egyszerűsödés irányában? Ha pedig igen, mit érünk a szisze- géssel? „En ugyan szeretlek“ — Irta Petőfi. A mai versmondő diákok nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel az „ugyan“-nal. Ellentétes kötőszónak értelmezik, mint a no- hát, ámbárt, jőllehetet — jóllehet így a sornak nincs értelme. Különben is, ha Petőfinek ez lett volna a szándéka, így fogalmaz: „En szeretlek ugyan" — vagyis az „ugyan“-t az állítmány mögé teszi. Az állítmány előtt álló ,,ugyan“-nak nyomatékosítő szerepe volt, mintha „nagyon“-t vagy „igen“-t írt volna a költő. Ez az értelem időközben kikopott nyelvünkből, s már csak az „ugyancsak“ szóban lelhető föl: „Ugyancsak jönn hordja az orrát,“ „ugyancsak szépen beszél“. Valószínű azonban, hogy lassacskán innen is kikopik, főként, mert az „ugyancsak“-nak is van másik jelentése, s ma már jobbára ez lép előtérbe, mint a „szintén“ szinonimája: „En elmentem; ő ugyancsak.“ (Ezért a nyomatékosító változat ma már inkább „igencsak“- ként él.) Bizonyos esetekben a szövegösszefüggés sem dönti el, hogy az „ugyancsak“ melyik értelmére gondol a beszélő, a „na- gyon“-ra-e vagy a „szintén“-re: „Minden szem felém fordult; Vera ugyancsak megnézett magának.“ Gondos író ezért Ilyen esetekben kerüli a szó alkalmazását. Nem vitás: kár, hogy az említett árnyalat — az állítmány előtt, illetve után álló „ugyan“ más értelme — kiveszőiéiben van; de vajon megakaszthatő-e maga a folyamat? Aligha. Fájdalmasabb veszteség volna (reméljük, ma még nem végleges) az „okoz“ és a „szerez“ közti értelmi megkülönböztetés elmosódása. Jelesebb íróink is leírnak ilyesmit: „örömet okoz“, „kellemes meglepetést okoz“, holott nyelvünk szelleme szerint csak fájdalmat, szomorúságot, kellemetlenséget, bajt — tehát rosszat — lehet okozni, az örömet és egyéb kellemetlenségeket szerezzük. A „meglepetést szerzett“ eleve elárulja, hogy a meglepetés kellemes volt; a „meglepetést okozott“ pedig az ellenkezőjét. Van semleges forma is: „meglepetést keltett“: itt még nem tudható, milyen jellegű is volt a meglepetés. Igen finom árnyalatok ezek, s őszintén megvallom: nagy kárnak érzem, hogy — jórészt a hírközlő szerveknél dolgozók pongyolaságainak következtében — eltűnőfélben vannak. A jelenség korántsem sajátosan magyar. A tömegkommunikációs eszközök elképesztő szóáradata világszerte ilyen sematizációs hatással van a köznyelvre, bármelyik nyelvterületet vizsgáljuk is. Nyilvánvaló, hogy a számos rádió- és tévécsatornán, valamint a világ megszámlálhatatlan újságjából szakadatlanul és kényszerűen szemünkre és fülünkre zúduló szó- özönnek csupán elenyésző hányadát fogalmazta szóhoz csakugyan értő, azzal valóbán bánni tudó személy. Specifikus jelenség azonban, hogy nálunk közben egy jelentékeny társadalmi átalakulás ment végbe, melynek során, bizony, a betűhöz kevésbé értő embereknek kellett az agitáció és propaganda legszélesebb eszköztárát igénybe venniük. Ez a több évtizedes folyamat egyfelől egy nép felszabadulását tükrözte, másfelől viszont — miért szépítenék? — köznyelvünk' bizonyos mérvű fölhígulásá- val (megfakulásával?) járt. Tetézték a bajt előbb a Karinthy Ferenc említette „mozgalmi szleng“ kialakítói, később a felelősségtől lehetőleg szabadulni vágyó tisztségviselők, személytelen, általánosító, a konkrétumokat elkenő fogalmazási struktúráikkal („üzemünkben néha előfordulnak késések“). Magyarán azzal a nyelvi vattával, melybe a kényesebb igazságokat hosszú esztendőkig bele illett (illik) ágyazni ahhoz, hogy prezen- tábilisak legyenek. Ebben a „tapintatos“ sajtónyelvben aztán kinek is tűnnek föl az „okoz" és a „szerez“ árnyalatnyi (?) eltérése, ha egyszer nincs különösebb jelentősége annak, hogy mindig világosan megkülönböztessük a jót a rossztól, a föltárandót az „elsumákolandótői“? Ogy érzem, eljutottunk ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor a minőség követelményét már nem elegendő pusztán az iparban fölvetni. Sokasodnak a példák, melyek azt jelzik, hogy baj van a tömegek kulturális szintjével. A hazai műveltség jellegében a valóságostól elütő értékrendet észlelünk. Nem a hivatalos programban, hanem a fejekben. Elegendő némely közismert kvíz-műsorra gondolni, hogy lássuk: még az értelmiség egy részében is elemi műveltségi foghíjak tátonganak. Pedig csak a világot nagyjából áttekinteni képes, a múlt időkről is tudomással bíró nemzedékek tudnak megfelelően élni az olyan lehetőségekkel, melyeket az a nem csekély súlyú történelmi tény nyújt, hogy hazánkban megszűnt a kizsákmányolás. itva áll a tudás kapuja mindenki előtt — mondtuk, mondjuk ma is. De a könnyebb ellenállás irányába csábító erőknek egyelőre nincs kellő ellensúlyuk. A munkások képzésének és önképzésének foka a legkevésbé sem kielégítő, különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük a század első felének idevágó hagyományait. Túl nagy a kultúrális „olló“ a „fönt“ és a „lent“ között. Még túl sokan hiszik, hogy csak a krimi az irodalom, csak egy-egy táncdalszöveg a költészet, csak a jelen világpolitikai konstelláció a történelem. Hogy ez utóbbi ismét érettségi tárgy lett, az mindenképpen üdvös dolog. Hogy a gyerekek nyelveket tanulnak, úgyszintén. De megtanulják-e a történe lemből, amire az tanít? És csak tanulják avagy megtanulják-e a nyelveket? Akár csak a magyart is annyira, hogy ne kelljen pirulniuk, ha valahol szóban vagy írásban meg kell nyilatkozniuk? A köznyelv állapotáról más egyetemes társadalmi gyöngéinkre következetethetünk. Amiből kitetszik, hogy a nyelvvédelem rendkívül fontos ugyan, de csak egy átgondolt és átfogó művelődési és oktatási politika részeként lehet hatásos. Csak purifikátori hozzáállással nem segíthetünk megőrizni a magyar nyelv hajlékonyságát, szabatosságát, színességét, kifejezöerejét, szépségét. Egész életünket — és gondolatainkat — kell a mainál tisztábban tartanunk. (Megjelent az Elet és Irodalom idei 43. számában) TIM.AR GYÖRGY MÉG KÖZELEBB A SZOVJET OLVASÓHOZ Móricz-müvek egymillió példányban Minden írónk természetes vágya, hogy könyveit minél többen olvassák. Móricz Zsigmond, a magyar irodalom klasszikusa, akinek századik születésnapját nemrég ünnepeltük, és egész esztendőn át kiemelten foglalkoztunk életművével, szintén vágyott erre. Érdemeihez méltó, igazi megbecsülésben a népi Magyar- ország részesítette a nagy írót. Müveit ma az olvasók széles tábora olvassa, ismeri és szereti. Azt azonban aligha gondolhatta, hogy a szomszédos Szovjetunióban is annyi hálás olvasója lesz. Hogy részletesebben is bemutathassuk, hogyan került közelebbi ismeretségbe a szovjet olvasó a magyar író művészetével, a Központi Bibliográfiai Intézet évkönyvéhez fordultunk. Nézzük meg együtt, milyen Móricz-művekről beszélnek. íme itt is van az első kis kötet, amely az Ogonyok című lap könyvsorozatának 1953-as moszkvai kiadása. A borítón Móricz Zsigmond arcképe látható, és az író néhány elbeszélését tartalmazza Kun Ágnes fordításában. A könyv 150 ezer példányban jelent meg. A szovjet olvasók közül jő néhányan e kis könyvecske révén kerültek első ízben kapcsolatba a nagy magyar klasszikussal. 1954-ben a Rokonok jelent meg önálló kötetben, Oleg Gromov és Ivan Szalimon fordításában. Ezzel egyidejűleg Vilniusban litván, Tallinnban pedig észt nyelven látott napvilágot a regény. Hamarosan követte ezt az ukrán kiadás. Aztán a Gyetszkaja Lityeratura gyönyörű kiállítású könyve ötlik szemünkbe: a Légy jó mindhalálig, amelyet Vlagyimir Olenyin és Jelena Malihina fordított le oroszra. Ugyanez a kiadó egy elbeszéléskötetet is megjelentetett az írótól gyermekek számára. A Móricz-elbeszélések önálló kötetekben és gyűjteményekben meglehetősen gyakran látnak napvilágot, s ez mindennél- ékesebben bizonyítja népszerűségüket. Oroszul adták ki Moszkvában, ukránul Kijevben és Uzsgorod- ban, örményül Jerevánban ... Az uzsgorodi Kárpáti Kiadó magyarul is megjelentette Móricz Zsigmond jó néhány elbeszélését. 1958-ban az Állami Szépirodalmi Kiadó kétkötetes válogatást adott közre a nagy magyar író müveiből. A már korábban megjelentetett írásokon kívül több olyan mű is napvilágot látott ebben a gyűjteményben, melyeket erre az alkalomra fordítottak le első ízben oroszra, így az Égi madár és a Pillangó (Geiget Béla,' Oleg Gromov és Ivan Szalimon fordításában), A boldog ember (Vlagyimir Olenyin fordításában). Hozzájuk kapcsolták azokat a publicisztikákat, riportokat és cikkeket, amelyeket az író 1918-ban és a Magyar Tanácsköztársaság emlékezetes napjaiban vetett papírra. A szovjet olvasók így szélesebb képet kaptak a prő- zaíró és publicista Móricz Zsigmondról. Szélesebb, de azért még korántsem teljes képet. Hiszen Móricz Zsigmond mindezeken felül még színpadi író is volt. így került sor aztán arra, hogy 1962-ben az Iszkussztvo Kiadó ismét egykötetes válogatással lépett az olvasók elé. Ezúttal Móricz színpadi műveit mutatta be nekik. Többek között a Ludas Matyi (Geiger Béla és Vlagyimir Klepko fordítása), Sári bíró (Jeka- tyerina Bocsarnyikova fordítása) és az Űri muri színpadi változata (Alekszandr Gresko- vics fordítása) került ekkor az olvasók kezébe. 1953 óta a nagy magyar író alkotásai mintegy húsz kiadásban, több mint egymillió példányban jelentek meg a Szovjetunióban. Az egyik‘moszkvai nyomdában éppen most készül egy Móricz-válogatás, amelyben első ízben lesz olvasható oroszul az író két kisregénye, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül [Ju- rij Guszev fordításában) és A fecskék fészket raknak (Jelena Malihina fordításában). A kötetben huszonhárom, már korábban is kiadott elbeszélés, azonkívül tizenkilenc most először lefordított novella is helyet kapott. Móricz Zsigmond e fordításokban tehetségének új oldalait mutatja meg. S végezetül még egy hír. A Csuvasföld fővárosában, Csebokszáriban megjelenő irodalmiművészeti folyóirat, a Tovan Atal már előkészítette és megjelenteti a Hét krajcárt és az író más elbeszéléseit. A mordvin Moksa című folyóirat is közöl Móricz-írásokat. Néhány novellát és az író életéről, munkásságáról szóló cikkeket jelentet meg. GEORGIJ KOROTKEVICS f 11 a NEMZET UH
