Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-09 / 49. szám
Katherine Mansfield R osemary Fell nem volt kifejezetten szép. Nem, szépnek igazán nem lehetett mondani. Csinos? Ha részletekben elemeznénk — talán igen. De hát miért legyünk olyait kegyetlenek, hogy részletekbe bocsátkozzunk? Fiatal volt, ragyogó, feltűnően jól öltözött, bámulatosan sokat olvasott, a legújabb könyveket is ismerte. Összejövetelein különféle típusú emberek találkoztak: művészek, úgynevezett érdekes egyéniségek, fontosnak, számottevőnek tartott emberek és saját felfedezettjei. Egyesek talán túl sokat fecsegtek, de akadtak köztük kellemes és szórakoztató emberek is. Rosemary két éve volt férjnél. Édes kis fiacskája volt és a férje imádta. Dúsgazdagok voltaik, a „jómódú“ kifejezés nem Is fedné a valóságot, túlságosan elavult. Ha Rosemary vásárolni akart, neki annyit jelentett Párizsba menni, mint nekem vagy akár önöknek a Bond Streetre. Ha virágokat akart vásárolni, kocsija pontosan a virágüzlet előtt megállt és az üzletben Rosemary káprázatos, egzotikus szemével ikörülpitlantva csak annyit mondott: — Ezt, ezt és azt is akarom. Kérek négy csokrot azokból a virágokból és azt a vázát a rózsákkal, azt is kérem. Orgonát ne adjon, gyűlölöm az orgonát, nincs semmi formája. — A kiszolgáló pedig meghajolt és elvitte az orgonát, mintegy jóváhagyván, hogy az orgona valóban szörnyen formátlan virág. — Kérek azokból a kis tupipánokből is, a pirosakból és a fehérekből. — Végül egy vézna' kis bolti lány, a karjában tartott, fehér papírral borított csomag terhével roskadozva, kikísérte a kocsihoz. Egy téli délután a Curzon Street-en egy kis régiségboltban vásárolt valamit. Szerette ezt a kis, már megszokott üzletet, ahol az üzletvezető szinte boldog volt, ha kiszolgálhatta őt. Arca ragyogott, ha Rosemaryt meglátta, elégedetten dörzsölte kezét és örömében alig tudott beszélni. Persze mindez csak hízelgés volt, de mindegy. — Tudja, asszonyom — mondotta rendszerint csendesen, tiszteletteljes hangon —, én annyira szeretem a darabjaimat, hogy inkább meg sem válók tőlük, mint hogy olyannak adjam el, aki nem értékeli eléggé, nem elég kifinomult az érzéke mert ilyen ember kevés van... — és Ilyenkor mily sóhajjal vértelen ujjaival különféle dobozkákat rakosgatott ki az üvegpultra. Ezen a napon egy olyan kis dobozt vett elő, amit csakis Rosemary számára tartogatott, és amit eddig még senkinek sem mutatott. Rendkívül pici, csillogó felületű zománcozott doboz volt. Tetején két parányi, egymást átölelve tartő figura állt egy virágzó fa alatt. A női figura zöldszalagos kalapja — mely egy ágon függött — alig volt nagyobb egy virágsziromnál. Fejük felett pedig egy rózsaszínű felhő kis őrzőangyalként lebegett. Rosemary — mint rendszerint, ha ilyesmit vizsgált — lehúzta kezéről hosszú szárú kesztyűjét. Nagyon tetszett neki, kimondhatatlanul gyönyörű darab, kell, hogy az övé legyen. Amint az elefántcsontszínű dobozkával játszott, hol kinyitotta, hol becsukta, akaratlanul is észrevette, hogy keze milyen vonzó látványt nyújt a kék bársonyon. Bizonyára a kereskedő agyában is megfordult ez a merész gondolat, mert kezébe vett egy ceruzát és a pulton áthajolva, vértelen ujjaival gyáván azokhoz a rózsaszínű sziép kezekhez közeledett, miközben nyájasa- san azt suttogta: — Ha megengedi, megmutatom a pici női figura ruha- derökán levő virágokat. — Elragadó — sóhajtott fel Rosemary a virágokat csodálva —, de vajon mi az ára? — Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a kereskedő nem hallotta a kérdést, de végül suttogva annyit mondott: — Huszonnyolc guinea asz- szonyom. — Huszonnyolc guinea — ismételte magában Rosemary, de szó nélkül letette a kis dobozt és felhúzta kesztyűjét. — Huszonnyolc guinea! Ez még egy gazdag embernek is sok... — Bizonytalanság fogta el. A kereskedő feje felett elnézve pillantása egy nagyhasú teafőzőn akadt meg. Lassan, ábrándozó hangon így szólt: — Hát jól van, kérem tegye félre számomra. Majd még ... A kereskedő azonban máris mélyen meghajolt, ezzel is jelezve meggyőződését, hogy mindenki boldog lehet, akit Rosemary erre kór, ő pedig, ha kell, félreteszi számára a dobozkát akár örökre is. Az ajtó egy csattanással becsapódott Rosemary mögött, máris kint állt a lépcsőn és belebámult a téli délutánba. Esett az eső, sötétedni kezdett és a sötétség úgy ereszkedett le a városra, mintha hamuval borított volna be mindent, foga volt a hidegnek és a nemrég felgyújtott lámpák szomorúan pislogtak a sötétben. A szemközti házakból kiszűrődő lámpafény is szomorúságot árasztott maga körül. Az emberek pedig sietve jöttck^mmitek, elbújva gyűlölt esernyőjük alatt. Rosemary különös fájdalmat érzett. Muffját melléhez szorította, de szívesen magához szorította volna a kis dobozt is. Kocsija természetesen ott volt, csak át kellett volna mennie a gyalogjárón. De még habozott. Vannak az életben szörnyű percek, amikor az ember a biztonságból, a védettségből kikerülve a valóságos élettel találkozik és ez rettenetes. De nem, nem engedheti meg, hogy ezek az érzések úrrá legyenek rajta. Haza kell mennie és meginni egy csésze jó teát. De alighogy ezt végiggondolta, egy vékony fiatal kislány jelent meg árnyéik- szerűen mellette — vajon honnan jöhetett? — és egy sírtó hang azt lehelte: — Asszonyom! Beszélhetnék önnel egy percre? — Velem akar beszélni? — fordult meg Rosemary. Megviselt, nagyszemű, alacsony teremtést látott maga előtt, még egész fiatalnak látszott, nem lehetett több, mint ő maga. Kivörösödött kezével kabátgaUérját szorongatta görcsösen és úgy reszketett, mintha jéghideg vízből került volna ki. — Asszonyom — nyögte ki végre — nem adna nekem pénzt egy csésze teára? — Egy csésze teára? — kérdezte Rosemary. Volt valami egyszerű és őszinte a lány hangjában, amely kizárta azt, hogy koldus legyen. — Semmi pénze sincs? — kérdezte. — Semmi, asszonyom — válaszolta a lány. — Különös! — Rosemary rápillantott a homályban és a lány viszonozta pillantását. Ez már több mint különös — gondolta Rosemary és megérezte a nagy kalandot, mely előtte állt. Ez a találkozás az esti szürkületben olyan volt számára, mintha csak egy DosztojevsZkij-regényben olvasta volna. Mi lenne, ha hazavinné a lányt? Tegyük fel, hogy ha most valami olyasmit tenne, amiről már olyan sokat olvasott és amit a színpadon Is látott — vajon mi történne? Biztosan nagy szenzációt keltene. És szinte már hallotta, hogy csodálkozó barátainak mit fog majd mondani. „Egyszerűen csak hazavittem magammal.“ így is lett. Előrelépett és Így szólt a mellette álló szomorú teremtéshez: — Jöjjön velem, hazaviszem és együtt fogunk teáznl. A lány ijedten hátrált. Még a resz- ketése is megszűnt egy percre. Rosemary kinyújtott kezével megérintette a karját. — Komolyan gondolom — mondta mosolyogva. Érezte, hogy mosolya egyszerű és kedves. — Miért ellenkezik? Kérem, jöjjön velem, hazaviszem a kocsimmal és megteázunk. — Asszonyom, maga ezt nem gondolja komolyan — mondta a lány és hangjából fájdalom csendült ki. — De igen — kiáltott fel Rosemary —, igazán akarom, örömet szerez vele, jöjjön gyorsan. A lány ujját figyelmeztetően ajkához szorította és dermedten nézett Rosemaryra. — De, ugye, nem visz a rendőrségre? — nyögte ki végre. — A rendőrségre? — nevetett fel Rosemary. — Miért lennék olyan kegyetlen? Nem, ne féljen, nem alkarok mást csak azt, hogy melegben legyen és szeretnék megtudni magáról annyit, amennyit velem közölni akar. Éhes embernek gyenge az akaratereje. így tehát az inas kinyitotta a kocsi ajtaját és egy perc sem telt belé, máris tovasiklottaik a homályban. — No iáim! — mondta győzedelmesen Rosemary, amint kezét a bársony vállszíjon keresztülcsúsztatta. Olyan tekintetet vetett rabul ejtett kis fog,- lyára, mintha csak azt mondta volna — no most megfogtalak. De persze gondolatai kimondottan jőindulatúak voltak. Csak azt akarta bebizonyítaná a lánynak, hogy az életben csodálatos dolgok történhetnek, tündérkirálynők is létezhetnek, hogy a gazdag embereknek is van szívük és hogy a nők olyanok, mintha testvérek lennének. Ösztönösen hozzáfordult és azt mondta: — Ne legyen olyan ijedt. Végül is nincs abban semmi, ha hazajön velem. Hiszen mindketten nők vagyunk, és ha én szerencsésebb vagyok magánál, elvárhatja tőlem ... De szerencsére ebben a percben a kocsi megállt, épp jókor, mert maga sem tudta, hogy különben ez a mondat hogyan fejeződött volna be. Becsengetett, a kapu kinyílt és Rosemary kedvesen átölelve bevezette a lányt a hallba. A melegség, lágyság, fény és édes Illat Rosemary számára annyira természetes volt, hogy szinte észre sem vette, annál jobban érdekelte, hogy milyen hatást vált ki mindez a lányból. Ügy érezte magát, mint egy gazdag kislány a gyerekszobában, ahogy összes szekrényeit klnyitogatja és összes dobozait dicsekedve kicsomagolja. — Jöjjön csak, jöjjön felfelé — mondta Rosemary, aki már alig várta, hogy nagylelkű lehessen. — Felmegyünk az én szobámba. — Szerette volna ezt a kis nyomorultat megkímélni a személyzet bámészkodásától is. Miközben a lépcsőn felmentek, magában már elhatáirozta, hogy nem csenget Jeannak sem, majd ő egyedül lesegíti róla a kabátot. A fontos csak az, hogy természetesen viselkedjen. — Erre! — kiáltott fel Rosemary ismét, ahogy gyönyörű hálószobájához értek. A függöny le volt húzva, a tűz fénye ide-oda cikázott a csodálatosan lakkozott bútoron, aranyszínű párnáikon, virágos és kékszínű szőnyegeken. A lányka szorosan az ajtó mellett megállt, zavartnak látszott. De Rosemary evvel nem törődött. — Jöjjön csak, üljön le —, kiáltott, tűzhöz tolva a nagy széket. — Ide, erre a kényelmes székre. Jöjjön csak, melegedjen meg egy kicsit, hiszen olyan összefagyottnak látszik. — Nem merek asszonyom — mondta a lány és hátrált. — De kérem — Rosemary utánafutott —, nem szabad félnie tőlem, igaVarga Lajos illusztrációja zán meg zu ml gumi géde kon> De mar. ga I Őszi Rost Fölé haja emb mag van' vála dőlj. lap mir sí Ros< Ián} tánl hog szül tám. tegi pal kan utál sürj szól — ross kap vág han dyt. A máj bra máj var kör S gal< del - kér és < kei feje lelt vál \ det mii haj vál tét, betén ne na* me dei téz ha{ me 1/ I tőj mii vlc a tej: Ro cig ho, évi I tos tél Eg kei esi gy< a ! cií de iké 1 lei vo ta me Ro nő kü de
