Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-09 / 49. szám
1979. OL 9. A moszkvai Pravda karikatúráján egy amerikai katona — festő szerepé' ben — a NATO-t szimbolizáló alakokon állva, a Pentagon palettájába már- togatva ecsetét európai tájképet fest. A táj egyáltalán nem festői: a házak, dombok, hegycsúcsok mind-mind rakétából vannak. A t '3 m | CB X (9 XJ > «9 CB ► át VESZÉLYES JÁTÉKBA kezdett az USA és NATO-szövetségesel: csaknem 600 új középhatósugarú szárnyas rakéta és Pershing—2 típusú rakéta gyártását s nyugat-európai elhelyezését tervezik. Az Egyesült Államok nem először tesz kísérletet arra, hogy partnereire erőszakolja nukleáris fegyvereit. Már az 50-es évek végén Törökország és Nagy-Britannia területén elhelyeztek középhatősugarú rakétákat. Az évek során Nyugat-Európa területén mintegy nyolcezer atomfegyver gyü- lemlett fel. Ügy tűnik, ez kevés a Pentagonnak, most ismét nyomást gyakorol partnereire, fogadják be az új rakétákat. Az új tervről tavaly novemberben értesülhetett a világ az USA Nemzetbiztonsági Tanácsának üléséről kiadott jelentésből. Ezt követően néhány vezető NATO-ország képviselői többször megvitatták a kérdést, majd a szövetség külügyminisztereinek hágai tanácskozása elé került. David Aaron, Brzezins- ki helyettese aztán júliusban terjesztette a tervet a NATO-országok vezető képviselői elé. Legutóbb pedig az Atlanti Szövetség nukleáris tervezési csoportja vitatta meg a tervet, s bár nem egyöntetűen, de jóváhagyásra javasolta a december 13—14-én összeülő NATO- tanácsnak. Az új rakétákról szólva egyvalamit meg kell jegyeznünk. Nyugaton euro- stratégiai rakétáknak nevezik őket, értve ezalatt, hogy Európában s csak ott van hadászati jelentőségük. Helyesebb lenne az Európában elhelyezett stratégiai rakéták elnevezés, ugyanis veszélyük az egész világra kiterjed. Még egy fontos dolog: Nyugaton azt állítják, hogy csupán a régi típusú fegyverek modernizált változatairól van szó. Ez persze csak ámítás, a Pershing—1, a Lance, a Honest John típusú rakétáknak maximálisan 450— 600 mérföld a hatótávolságuk. Az új rakéták hatósugara jóval nagyobb, ami már magában minőségileg új fegyver- fajtát jelent. Az elcsépelt „szovjet veszély“, a „keletről jövő támadás“, az ilyen fegyverek terén való lemaradás hangoztatása mellett a NATO azzal is érvel, hogy a Szovjetunió is korszerűsítette nyugati határain elhelyezett rakétáit. Igen, csakhogy — mint azt az utóbbi időben több szovjet katonai vezető is kijelentette — azok hatótávolságát sem számát nem növelték, úgyhogy valóban csak korszerűsítésről van szó. A PERSHING—2 rakéta pedig minőségileg új fegyverfajta! Műszaki-taktikai paraméterei lényegesen magasabb színvonalúak, mint a Pershing—1 esetében. Az új rakéta hatósugara 1700 kilométer, úgyhogy például az NSZK területéről elérheti Leningrádot vagy Kijevet. Az atomtöltetet 50 kilométer magasságban hordozza, s repülési sebéssége hatszor nagyobb a hangsebességnél. A megengedett hibahatár 50 méter, vagyis a célt legfeljebb ennyivel „tévesztheti“ el. A SZÁRNYAS RAKÉTÁK, vagy cirkáló rakéták (Cruise], vagy ahogy a SALT—II. szerződés nevezi őket: „alacsony röppályájú rakéták“ tulajdonképpen pilóta nélküli kis repülőgépek. A szárnyas rakétát nagy me- mőriájú számítógép irányítja automatikusan amelybe előzőleg betáplálják a terep és a cél adatait, valamint a várható időjárási adatokat. A vezérlési rendszer repülés közben összeveti a betáplált és az észlelt információkat, s szükség esetén maga korrigálja a röppályát, sőt: műhold segítségével a röppálya távirányítással is módosítható. Mivel 100 méterre repül a föld vagy víz felett, radarberendezésekkel nehezen fedezhető fel. A 4,2 méter hosszú, 800 kilogramm súlyú rakéta törzsének hátsó részében található a sugárhajtómű, amely 800—1000 kilométeres sebességgel röpíti a cél felé. Több változata készül, amelyeket szárazföldről, hajóról, tengeralattjáróról vagy repülőgépről lehet kilőni. Hatótávolsága mintegy 2500 kilométer, vagyis Nyugat-Európa területéről elérheti a Volgát, s ezen belül természetesen a szovjet fővárost is. Amennyiben rendszerbe állítják az új rakétákat, úgy először válik lehetővé, hogy az USA Nyugat-Európa területéről atomcsapást mérjen a Szovjetunióra — mintegy 5 perc alatt, míg az USA-ból kilőhető rakéták „csak“ 30 perc alatt érhetnek c,élt. Az Egyesült Államoknak persze amiatt nem fáj a feje, hogy NATO-partnereit egy esetleges viszontcsapás veszélyének teszi ki. Rámutattak erre Nyugat-Európában is, hozzáfűzve még, hogy az USA ezáltal tulajdonképpen Európába helyezi át az esetleges nukleáris konfliktust. Természetesen ez lehetetlen, hisz egy ilyen konfliktus nem ismerne határokat sem országok, sem kontinensek között... Tekintet nélkül arra, hogy az új rakéták sorsáról még nem született döntés, már folyik a verseny: ki kapja meg a megrendelést. A két legnagyobb amerikai fegyvergyártó konszern, a General Dynamics és a Boeing Aerospace Corporation már hajtott végre sikertelen és sikeres kísérleteket egyaránt. A konkurrenciaharc „győztesét“ a Pentagon bőkezűen megajándékozza: az új rakéták gyártása milliárdokat emésztene fel, s ebből busás hasznot hajthat a gyártó cég. Mint azt a Les Echos című párizsi lap is megjegyezte: „Egyebek között hatalmas üzletről van szó.. HOGYAN FOGADJÁK NYUGAT-EURÖPÄBAN A TERVET? Bizonyos problémákkal találták magukat szemben az amerikai katonapolitikusok. Franciaország és Görögország kezdettől fogva nem jöhetett számításba, ui. csapataik nem tartoznak a NATO közös parancsnoksága alá. Oslo nem hajlandó befogadni az új rakétákat. A NATO délkeleti szárnyán levő Törökország viszont megbízhatatlan. A terv szerint négy éven belül 108 Pershing—2 rakétát és 96 szárnyas rakétát a következőképp osztanák el: Nagy-Britanniának 160, Olaszországnak 112, Belgiumnak, Hollandiának 48—48 szárnyas rakéta jutna. Az NSZK, bár az enyhülési politika egyik fő híve Nyugat-Európában, hajlandó befogadni a rakátékat — azzal a feltétellel: ha más országokban is elhelyezésre kerülnek. Bonn tehát az „előbb fegyverkezni, azután tárgyalni“ álláspontra helyezkedik, igaz, esetében ez a tárgyalási készség jóval nagyobb mint a többi országnál. Az NSZK az új fegyverek bevetéséről való döntést teljes mértékben Washingtonra hagyja, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem akar önálló nukleáris- hatalommá válni. Az olasz kormány is beleegyezését adta, de fenntartja magának a jogot, hogy neki is legyen beleszólása e fegyverek esetleges bevetésébe. Nagy-Britannia e téren igen aktív, már előre felkínált két támaszpontot a szárnyas rakéták számára. London álláspontját igen jól jellemzik James Aldridge neves író és publicista szavai. Szerinte a brit kormány külpolitikája azon a 100 éves feltételezésen alapul, hogy Britannia, mint imperialista nagyhatalom, kioktathatja a világot, mit tehet és mit nem. „A Pershing és a szárnyas rakéták elhelyezésének tervét támogatni annyit jelent, mint amikor egy kisfiú (Nagy-Britannia) idősebb bátyjától (USA) kölcsön veszi annak boxkesztyűjét. A kesztyű egyszerűen nem lehet jó.“ Belgiumra is számítani lehet, hisz évek óta ad otthont a NATO vezérkarának, bár az új rakétákkal kapcsolatban vannak fenntartásai. A leginkább Hollandia és Dánia húzódik a tervtől. Azt javasolják, hogy a NATO miniszteri tanácsülése csak a rakéták gyártásáról döntsön, rendszerbe állításukat a kelet—nyugati leszerelési tárgyalások eredményeitől tegyék függővé. Am valószínűtlen, hogy a rakéták gyártására vonatkozó döntést el lehet választani rendszerbe állításuktól. A terv — mint arra a New York Times a rakéták elhelyezése elleni ér4, Az olasz II Giorno rajza: cirkáló rakéta akció közben. 1. Kilövés, 2. Mindig 100 méterre a terep fölött repül. 3. Keresi a célt. 4. Part menti radarállomás. 5. Műhold segítségével röppályája módosítható. 6. Célpont veket felsorakoztatva rámutat — hadászati és katonai szempontból is abszurd, ugyanis az új rakétáknak nem lenne semmiféle gyakorlati jelentőségük. A sűrűn lakott Európában nem lehet azzal érvelni, hogy a rakéták csak katonai célpontokat semmisítenek meg... NATO-körökben egyre hangsúlyozzák, hogy az új rakéták kifejlesztése és gyártása, majd rendszerbe állítása, a szövetség nukleáris potenciálja növelésének alapvető eleme. (Ezen kívül — az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámának növelése mellett — számolnak a légierő, a szárazföldi csapatok, a haditengerészet jelentős mértékű korszerűsítésével. A NATO katonai erejének növelésére — az Armed Forces Journal szerint — az elkövetkezendő öt-hat évben 30 milliárd dollárt szándékszik fordítani.) Az új amerikai közép-hatósugarú rakéták bevezetése az európai biztonságot, az ENYHÜLÉST TORPEDÓZNÁ MEG, azt a folyamatot vetné vissza amely az elmúlt évtizedben oly biztatóan fejlődött. A szárnyas rakéta Európában Jelenleg erőegyensúly van. Ez tény, elismerte Carter amerikai elnök is. S épp ez a paritás adhatna jó alapot a leszerelési tárgyalások további folytatásához. A Szovjetunió ez irányban megtette a lépést, azon kívül, hogy az NDK területéről hajlandó kivonni csapatainak és fegyverzetének egy részét, kész csökkenteni nyugati területein levő közép-hatósugarú rakétáinak számát — amennyiben a NATO nem hoz döntést az új rakéták elhelyezéséről. A Szovjetunió tehát maximális tárgyalási készségről tett tanú- bizonyságot, ezzel ellentétben a NATO egyoldalú erőfölényre törekszik, s ebből a helyzetből szeretne tárgyalni a leszerelésről. Lehet-e őszinte ennek tükrében a NATO tárgyalási készsége? Amennyiben a NATO veszélyes terve mellett dönt, akkor természetes, hogy a Szovjetunió kénytelen lesz megtenni a szükséges ellenintézkedéseket, ami a fegyverkezési hajsza újabb fordulóját jelentené, s az európai „tájkép“ újabb rakétákkal „gazdagodna“. PAPUCSEK GERGELY A Perching-2
