Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-02 / 48. szám
MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL E------------------------------------------------------------------------------------------RUDOLF CIZMARIK Már csak a könyvekben és a filmeken értük utol a háborút. Ogy éreztük, az egész kaland csupán. Egyszer azután, emlékszel, kicsi asszonykát láttunk a vonaton. Mikor az utasok a háborút említették, fölneszelt: „Anya, vagyok, de a gyermekem halott.* Fiának sírján piros galagonyabokor a jel. TÖTH ELEMÉR fordítása f ANDREJ PLAVKA Megállt az óra, idővel telve dobd a földre - a megszelídített vadakat engedd legelni rózsakertbe. A gazdag kertben mélyen alusznak most az őrködő leónyok nyújtsd csak kis kezedet szépen, kóstold meg a szőlőt, ha vőgyod. DÉNES GYÖRGY fordítósa vadkacsa, Igaz? — Hol? — Éppen vizet ért. Várj egy percet. Most láthatod. Nézd, ott, a káka mellett. A férfi fektéből feltámaszkodott a könyökére. Fürdőköpenye nyitva volt. Csupasz mellén fényesen gyöngyözött néhány vízcsepp. Haja vizes volt. Egy ösz- szehájtogatott AIF (Australian Imperial Forces) egyenruha feküdt mellette. A fiú egyenesen állt, néhány yardnyira a férfitól. Fürdőnadrág volt rajta. Testét lebarnította a nap. Az ingoványbán csaknem lábukra csavarodott a vékony szálú fű. A letöredezett kákaszárak feketéllet- tek a csillogásban. Beljebb, a lignumcsomók között a víz már mélyülni kezdett. Azon túl a sodrásban megdőlt piros eukaliptuszágak simogatták a vizet leveleik- kel. . — Egy van ott, vagy kettő? — kérdezte a férfi a mocsarat kémlelve. — Azt hiszem, kettő. Mindig párosával járnak, nem igaz? — Rendszerint igen, de most nem látom őket. Merre vannak? — Arrafelé, egyenesen — mutatta a fiú. — Látod már? — Igen, úgy van. — Vadkacsa, ugye? — Igen, az. — Nem túl kicsi? — Amikor úsznak, mindig kisebbnek látszanak. Testük egy részét eltakarja a víz. — Biztosan csak egy, pedig azt hittem, ketten vannak. Visszamegyünk a fegyverért? — Hát, jól van. Tulajdonképpen meg is tehetnénk — m'ondta lassan a férfi. Mind nagyobb gyönyörűséggel figyelte a kacsát.-— Nem úgy látszik, mintha érdeklődne a világ iránti Nézd, hogy forgatja a fejét. Mindent jól megnéz. Valószínűleg egy kiskacsa — tette hozzá csodálkozással. *Mai ausztráliai elbeszélő — Elhozzuk a fegyvert? — türelmetlenkedett a fiú. — Ha visszamegyünk a városba, el akarom nekik mondani, hogy lőttem egy- vadkacsát. — Gyönyörködhetnénk még egy kicsit benne — védelmezte a férfi. •— Nem tudok betelni vele. Oly boldognak látszik! Ogy viselkedik, mint az ember, amikor átmenetileg hazaérkezik. Láttad őt leszállni? — Igen. Arrafelé röpült. Láttam siklani a víz fölött. Megyünk már? — Furcsa, hogy egyedül van — motyogta a férfi. — Nem értem, hogy lehet eny- nyire boldog, ha ilyen egyedül van. Nézd, közeledik felénk. Az áldóját, ez aztán különös. Nem szelíd? — Siessünk. Menjünk vissza a fegyverért. — Rendben van — törődött bele a férfi. — Menj érte. Én majd vigyázok a kacsára. — Ne Ijeszd meg, jó? — mondta aggódva a fiú. Csendesen távozott, óvatosan lépkedve a száraz galy- lyak között, amelyek szanaszét hevertek a folyó partján. A tanya egy hegytaréjon feküdt. Futni kezdett. A vadkacsa megmozgatta a farktollalt, és a mocsári fű közé repült. A tiszta víz felé haladt, a lignum közé, és gyors fejmozgással szemlélődött. Hirtelen felborzolta tollát, és szárnyát csattogtatva megiramodott a vízben. Majd elégedetten vlsszahanyatlott és látható őrömmel folytatta útját. A férfi felállt. Tekintete a messzeségbe révedt, arcára különös szomorúság ült, s az ajka remegett. Létszük ségletből eredő összpontosítással figyelte a kiskacsát. Egészen közel, a kezében akarta tartani, érezni meleg szívverését, érzékelni benne az élet folyását, azt az erőt, amely a felhőknél is magasabbra tudja emelni... Valami arra késztette, hogy ragaszkodjon ehhez a benne levő kincshez, valamihez, amit egykor elvettek tőle. A tudatlan, bűntelen élet lüktetett benne, a sima, szélcsendes, lignumfákkal körülvett tavak élete, ahol bé* késen és csendben szuny- nyad a táj, ahol a tiszta ég még sosem kiáltott fel Ijedten, és a nap sem villant meg soha acélosan. Látott, hallott, és nem félt attól, amit érzékelt. Fel tudott emelkedni a nap énekéig ... A párolgó őserdők fölé ... A férfi összekulcsolta kezét. Jim mellette volt azon az éjjelen, amikor a japánok bejöttek Oj Angliába... a csattogás a sötétlő víz fölött..,. a zöld jelfény... a partraszállás. — Adj nekik bátran! A sikolyok... a kiáltozás ... — Vágj közéjük! A Ruluana-part, majd a gépfegyverek, melyek elmosták a huzalokat, akár az eső ... és Jim, amint azt motyogja: a pokolba, a pokolba ... a hajnal, a vér ... az öldöklés... A vörös hullámok, belepve, megfáradva a halottak súlyától ... A feltörekvő és visszahanyatló testek — finoman felemelve és kegyetlenül ellökve... Bárka bárka mellett a húsgöngyölegeken ... A japánokat összezavarta a vezeték. Árbocaikat ledön főtték: lekaszabolták őket, mint a gabonát. És mégis csak jöttek és jöttek — az élők a holtakon keresztülbukdácsolva; a halottak mintegy bárikádokat képezve, melyek mögött az okádó bárkák a homokba fúródtak. Szájában só gyűlt ösz- sze... szíve szárazon vert... Aztán hörgött ösz- szekuporodva. És Jim: — Hol talált el? Felelj, az istenért! — Lehetne rosszabb is. Rendben vagyok. Az összetört japánok nyögtek. Halottaik szinte hidat alkottak a huzal fölött. Másztak rajtuk, eltiporták őket. Sáskákként özönlöttek. Aztán a végső kitörés ... és az őserdő... és a hosz- szú küzdelmes út hazafelé... Ö, az öldöklés! az öldöklés! az öldöklés! Megfordult, és látta, amint a fiú fut feléje a fegyverrel. Újra a vadkacsára nézett. Az úgy siklott a vízen, hogy ezüstös tükrét fény- szikrákká törte. Felemelt a földről egy gallyat, és eldobta úgy, hogy az egy csobbanással a madár mellé esett. A vadkacsa felemelkedett a levegőbe, két barázdát hagyva maga után, ahogy lábával érintette a vizet. Magasra repült, körözött, és ügy nekifeküdt a szélnek, hogy barna testén látszott egy pillanatra teljesen széttárt szárnya. Messze a vízen túl újra leszállt. — Hát ennek vége — hümmögte a fiú kedvetlenül. — Most már sosem érjük el. A férfi egyenruhájáért nyúlt. — Nem, most már nem érjük el — mondta. BRAUNSTEINER GLORIA fordítása sldugott, városszéli eszpresszóban ázkilós zongorista könnyű dallamoszott, s a parányi asztalok mellett sra rég megért szerelmek pusmog- 'an bizalmasan, mintha még mindig jgváltó titkokat tudnának mondani nak. Szerettem volna leülni és elsőből a felesleges estéből néhány íegmártózni ebben a szinte áthatol- n smogban, mely a félig szívott és a csonkig élvezett Kossuthok ólaként lebegett a helyiségben. Sze- volna leülni, nézelődni, részesévé innék a kollektív semmittevésnek, n mindenki szerfölött fontosnak érát. De ez a szándékom teljességgel telennek látszott. Minden asztal kö- ínte egymásba érve, öten-hatan szo- c, és csak a legnagyobb bravúrok zgatottan gesztikuláló karok guban- kaparinthatták meg poharaikat, detonizált uralkodók lettek volna, osszú és méltatlan száműzetés után vissza trónjukat, olyan elszántan lta mindenki az asztalát, mely örökségként, kizárólag a vérszerinti utódokat illetheti. Hosszas szemlélődés után mégis felfedeztem egy emberkét, aki magában ült. Áttetszőén vékony volt és kortalan, borotválkozás nélkül is szőrtelen és szürke. Hiába festette hivalkodó feketére nemlétező zsinórbajuszát, és hiába viselt rikító mintás diszzsebkendőt a zakója felső zsebében, olyan reménytelenül jellegtelen volt, hogy ha netán duplaszaltót# csinál a helyiség közepén, akkor sem veszi észre senki. És mégis felfedeztem, mert az asztalnál gazdátlanul árválkodott egy üres szék. Nem szeretek különösebben senkihez odakéredzkedni, mert tolakodásnak érzem, majdnemhogy magánlaksértésnek, mintha rajtakapnék valakit a legintimebb pillanatában, melyre régen áhított. Ez esetben azonban mégis kivételt tettem, mert csökönyös elszántsággal le akartam ülni, ezért odaléptem az emberemhez, és a világ legtermészetesebb hangján — magabiztosan, mint leendő zsákmányt, már fogtam is a szék támláját — megkérdeztem: — Szabad? A pergamentarcú úgy rebbent meg, mintha messzi csillagrendszerektől csalogattam volna vissza gondolatait ebbe a vedlett ta- pétájú eszpresszóba, mely leginkább egy menekülttábor benyomását keltette, zsúfoltságával és rendezetlenségével. Nyilván ez volt az oka, hogy csak lassan ért el tudatáig a kérdés, melyre kínosan hosszúra nyúlt pillanatok múltán válaszolt: — Elnézést, uram, várok valakit! A visszautasítások akkor sem kellemesek, ha viszonylag korrektek, megalapozottak és udvariasak, ezért csalódottan a pulthoz kotródtam, duplát kértem meg konyakot, többen álltunk ott számkivetettek, akiknek nem jutott hely, s azoknak a sorsközössége kötött össze bennünket, akik önhibájukon kívül az élet perifériájára kényszerültek. Egyetlen szerencse, hogy a pultnak támaszkodva — eszpresszóban és kocsmában egyaránt — gyorsan telik az idő, mert általában tűnődik valamin az ember. Most például az matatott bennem, vajon kit várhat ez a nemlétező bajuszát festő emberke, aki valószínűtlenül hosszú szipkából szívja cigarettáját, mint hajdanvolt filmekben a rossz hírű lányok. Kit várhat ez az alak? A feleségét, a szeretőjét (ez volt a legva- lószínűtlenebb), a kollégáját vagy a ‘sógorát, aki már régen tartozik neki, és mára ígérte, hogy egészen biztosan (becsszóra) törleszt valamit a hosszú lejáratú kölcsönből? Egyáltalában akad-e ember, aki ezen az estén azért ül izgatottan taxiba — és remeg, ne kapjon sok piros lámpát —, hogy ezzel a szánalmasan unalmas figurával ossza mpg az érzelmeit, a pénzét vagy a felesleges idejét? Az idő múlt, de nem jött senki, a tőlem szigorúan megtagadott szék változatlanul üres maradt, jattos vendég nem lévén, a zongorista sem játszott már, Inkább a hazulról hozott rántott húst tömte magába. S amíg a pultnál vesztegeltem, megtudtam a kávéfőzőlánytól — aki ragadozó módjára nézett minden férfira, mintha akkor készülne melléfeküdni — a múltját, a jelenét és a jövőjét, mely közvetlen a záróra után következik. S miután a teljes lelkivilágát kiöntötte, mint részeg ember a félig ivott konyakot, melytől már amúgy is undorodik, megkérdeztem tőle — hogy végre másról is beszéljünk —-, nem tudja-e véletlenül, ki az a töppedt kis emberke, aki szemben ül a bejárattal, és szinte szugge- rálja az ajtót, mert állítólag vár valakit. A presszós lány szép húsos ajkát biggyesztve — biggyesztve még Izgalmasabb volt — közölte: — Az a kis ürge? Minden délután öttől este tízig Itt kempingezik, nem enged senkit maga mellé, feleslegesen lefoglal egy széket, mert az a mániája, hogy vár valakit. Egyszer ugyan állítólag Elizabeth Taylor meg akarta látogatni, de útközben nyilván lebeszélte magát erről a kalandról, így a randevú ugrott, a pasas viszont maradt ... .A lány ezután unott rutinnal húzogatta a karokat a presszógép gázfüggönye mögött, mert úgy vélte, pocsékolás erre az alakra több szót vesztegetni. Zárás előtt néhány perccel azonban hárman léptek az üzletbe. Az egyenruhás megállt az ajtóban, a két civil pedig az asztalokhoz lépve az igazolványokat kérte. Amikor a pergamentarcú- hoz értek, az nem is keresgélt feleslegesen a zsebében — haszontalan dolog tagadni a régi ismeretségeket —, hanem tudomásul véve a megfellebbezhetetlen tényeket, fizetett és útra készen felállt. Ezek szerint mégis jól érezte, hogy keresni fogják, s tapintatos ember lévén, ezért nem engedett senkit az asztalához telepedni, nehogy az illető esetleg kényelmetlen helyzetbe kerüljön miatta. ÁGH TIHAMÉR
