Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-04 / 44. szám
1917 második felében a Kaukázusi I Frontról hazaszéledtek a cári hadsereg katonái. Az ekkoriban Erzerumban tar- _ tózkodó Jepifan Kovtyuh valami jelenI ™ féktelen kiküldetést kapott, de ahelyett, hogy visszament volna a távoli török várba, jobbnak látta, ha a Kubánba megy, ahol ekkorra már fellángoltak a félelmetes forradalmi harcok ... Megérkezett a tamanyi körzetbe, Poltavszkajába, a ■ szülőfalujába, ahol öreg szülei éltek. A háború éveit a török fronton töltötte, és hadi tettei jutalmául törzskapitányként hagyta el a frontot... De a tiszti rang nem érintette, nem változtatta meg Kovtyuh nyers, eleven természetét, nem fertőzte meg a tiszti környezet nyavalyáival — ment hazafelé a kozák faluba, a megszokott dolgos életbe, a gazdaságába, az állatokhoz, a földhöz... S ismét az eke szarvához állt volna, ha magukkal nem sodorják a polgárháború hullámai... Eleinte csak nézelődött, és sok mindent nem értett, akkor még nem tudta, nem látta, milyen méreteket öltenek az események, mit kell tennie, merre kell indulnia... A nehéz, dolgos élet, majd a háború, meg az állandó jövés-ipenés a fronton nem tették lehetővé, hogy olyan könyvek kerüljenek a kezébe, és olyan emberekkel találkozzék, amelyek és 8 akik megmagyarázták volna a harc lé- j nyegét, a harc történetét, a bolsevikokI ról és más pártokról beszéltek volna neki... Az események zavaros áradatként zúdultak rá, s ebben az áradatban | először semmit se látott, semmit se tuI dott kivenni, megérteni, nem tudott benne jól eligazodni. De a dolgozó ember « jó érzéke megsúgta neki, melyik a heI lyes út... Poltavszkaja kozák falu ocs- mány hely volt, itt különösen összetartottak a kozák kulákok, aktik igen sok bajt okoztak a Kubánban a polgárháború idején. De a nem kozákok, az úgynevezett betelepedettek, a kozákfalu I nem kozák lakossága is összefogott az első perctől kezdve ... Nem szabad elfelejteni, hogy Kubán mindig is mintegy két részből tevődött össze: a kozákok, az eredeti lakosság a helyzet urának érezte magát, sok földdel rendelkezett, és napszámosokkal, béresekkel dolgoztatott. A betelepedettek — „a jőttmentek“ — a gyárakban, a kézműveseknél dolgoztak, vagy beálltak a gazdag kozákokhoz, avagy apró földjeiken kínlódtak. És az éles ellenségeskedés, a kölcsönös gyűlölet csak úgy forrt a kubáni városokban és kozák falvakban ... Kitört a forradalom vihara, a kozákok számára megadta a jelt, hogy harcba szálljanak a „szabad Kubánért“, azért, hogy a Kubánban csak kozákok maradjanak. A forradalom vihara Kubán dolgozó embereiben is újult erővel ébresztette fel a vágyat, hogy lerázzák az igát, megI " szabaduljanak az elnyomástól, a függőségi állapottól és a keserves szegénységtől ... És megindult a harc ... A letelepedettekhez csatlakoztak a dolgozó, — különösen a frontot megjárt kozákok is, de ez még csak szította az elkeseredett elégedetlenséget, és vad acsarkodást a jóllakott, félvad kubáni kulákságban. A kozák falvakban hol szovjet volt, hol I ™ pedig a régi rend szerint atamán. Poltavszkaja kozák falut atamán irányította ... A Kubánban összekeveredett kétféle hatalom, de már mindenki érezte a döntő harc félelmetes leheletét, tudták, hogy két hatalom nem lehet, hogy csak karddal fektetheti két vállra egyik a másikat... Teltek a hetek és a hónapok ... Az októberi napok után a Kubán is megértette, hogy elérkezett a végső pillanat, közeledik a csapás... A Don mellől ideérkezett a kegyetlen és gyáva Pokrovszkij tábornok, elkezdődött az önkéntes hadsereg szervezése. A Kubáni Rada (népgyűlés) — a tompa eszű, gazdag kulákok találmánya — lassanként a maradék hatalmát is elveszítette, és az önkéntes hadsereg, a tiszti önkény végigkorbácsolt a Kubánon. A oolsevtkok serényen dolgoztak... Megalakult a Népi Küldöttek Területi Szovjetje — Ku bán betelepedett dolgozó tömegei vá lasztották meg kongresszusukon ... Aztán a Forradalmi Katonatanács ... meg alakultak a vörös egységek ... Jöttek az első nyílt összecsapások ... Fellángoltak az elkeseredett polgárháború lángnyelvei. Kigyulladt a Kubán ... Egyre gyorsabban és egyre meglepőbben alakultak az események... A dolgozó tömegek acélos léptekkel haladtak a győzelem felé ... Kovtyuh Poltavszkajában lakott. Gyakran összejöttek nála a falubeli szomszédok, más falvakból is eljöttek a frontharcos cimborák — megtanácskozták, hogyan harcoljanak a kulák elnyomás, a zabolátlan tiszti önkény ellen ... Készülődtek a többi kozák falvak is, készülődött az egész Kubán, de Poltavszkajába erről csak homályos hírfoszlányok jutottak el... Valahonnan messziről égy vörös partizán csapat tört be a tamanyi körzetbe. Többségük frontot megjárt katona, akik elhatározták, hogy életre-halálra harcolni fognak a tiszti banda ellen. Bejöttek Poltavszkajába. Megtudták, hogy Jepifan Kovtyuh a cári hadsereg tisztje. Nem ismerték, nem tudták, milyen ember, és elhatározták, hogy kivégzik ... — De hát én hozzátok tartozom, elv- társak. — Hogy tartoznál te hozzánk, te aljas tiszt. Kifelél ... Az ablak alatt az osztag szuronyai félelmetesen csörrentek. A házban a rémülettől szinte eszüket vesztett öreg szülők torkuk szakadtából ordítottak. Kovtyuh fiatal felesége is sírt és kia bált. — Kifelé, különben itt helyben ... Jepifannak megdermedt a szíve. „Tehát itt a vég“ — gondolta, s köz ben a gyereket elküldte, hogy szaladjon végig a kertek alján, mondja meg a falubelieknek, jöjjenek gyorsan és segítsenek. Jöttek a testvérei, összeszaladt a nép mindenfelől, és körbefogta, megszorongatta az osztagbelieket. — Eh, ti aljasok... Hát a saját katonatestvéreteket?! Hát miféle tiszt ő... Tűnjetek el, tűnjetek el, tűnjetek, mert különben mindnyájatokat itt helyben!... És nyomták-szorongatták őket — ki puskával, ki revolverrel, kinek meg lecsapásra kész kard csillogott a kezében ... Megindultak az osztagosok, takarodtak visszafelé, ki a faluból. És eltűntek. — Na, fiúk, köszönöm a segítséget — fordult Kovtyuh a barátaihoz... — Csakhogy ez alkalommal elég volt a gondolkodásból, merre menjünk és mit csináljunk ... Most már teljesen világos a dolog... Gyerünk a csapatba. Javaslom, hogy alakítsuk meg a poltavszkajai vörös századotll! Barátságosan, egyetértésben latolgatták a dolgot, volt olyan is, aki vitatkozott, aki nem akarta: „mindenki, úgymond, egyedül is harcolhat“, de végezetül is megegyeztek, hogy megalakítják a századot. S attól kezdve a tamanyi vörös század parancsnoka, Jepifan Kovtyuh, a nyílt harc útját választotta, a polgárháború évei alatt végig a frontokat járta, keserves kínokat állt ki, s mind a mai napig a Vörös Hadseregben szolgál... A poltavai század hamarosan beolvadt Rogacsov nagy seregébe. Ez az egység több kisebb osztagot foglalt magában, melyeknek harcosai a falvakban laktak, és csak a hívő jelre gyűltek össze és bocsátkoztak harcba ... Rogacsov, a széles mellű matróz, az összes egységek parancsnoka törzskarának székhelyéről, Sztarovelicskovszkaja kozák faluból éberen figyelte, melyik irányból közeledik a veszély. S amint felkelés kezdődött, szétszalasztotta küldönceit a szélrózsa minden irányába, és jöttek a vörös harcosok — vasúton, szekéren, lóháton — gyakran gyerekestül, feleségestül, az egész családjukkal és minden holmijukkal. Megkapták a feladatot és útnak indultak, hogy teljesítsék ... Rogacsov parancsnoksága alatt gyakran útrakelt poltavai századával Jepifan Kovtyuh is. A vörös csapatok előretörtek, és gyakran kiverték a Kubánból Pokrovszkij tábornokot, akinek csapatai a visszavonulás során a tamanyi egységekkel találták szemben magukat, és nemegyszer kegyetlen vereséget szenvedtek. A Kubán fölött vörös lobogó lengett. De a kozákok nem maradtak nyugton — hol itt, hol ott tört ki felkelés — az árterületekre húzódtak, a nádasokba rejtőztek, megrohanták a békés szovjet kozák falvakat, megtámadták az intézményeket, lelőtték, felakasztották a kommunistákat. Megfékezésükre újra és újra Rogacsov egységét küldték ki, s Rogacsov mellett mint legfőbb segítőtárs, mindig ott haladt Kovtyuh is... Gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok... ősz felé a fehér csapatok megint elözönlöt- ték a kubáni síkságot, és kiszorították a Vörös Hadsereget. Az meg nem tudta feltartani az ellenség előretörését, harcolva visszavonult, kelet felé tartott, Be- lorecsenszkaja irányába. A fő erők vonultak el, vezetőjük Szorokin, a szomorú emlékezetű és tehetséges partizán volt. ft tamanyiakat elvágták az övéiktől, a félszigeten rekedtek — nincs kiút, ellenség veszi őket körül, csak a tengerpart felé mehetnek... És úgy döntöttek, hogy a felkelt kozákság háborgó tengerén át törnek maguknak utat Novo- rosszijszk felé. S kezdetét vette a tamanyi hadsereg nevezetes menetelése ... Nemcsak a harcosok vonultak vissza — velük ment a családjuk is, messzire nyúltak a végtelen szekérsorok, az őre gek, gyerekek és a sokat szenvedett asszonyok nem akartak a kozák önkény alatt maradni. A vörös csapatok egészen Novorosz szijszkig értek, de ott voltak a törökök és a németek, és elzárták az útjukat. Megrohanták az ellenséget, és zavarba hozták a váratlan támadással, kitörtek » a városon túlra, a tengerparti széles útra. Visszavonultak, és az ellenség acél csemegét küldött utánuk, azzal búcsúztatta őket... És hosszú heteken át mentek a Fekete-tenger mentén, hegyeken, szakadékokon, keskeny ösvényeken, hideg, harmatos éjszakákon és forró kaukázusi napsütésben, mezítláb, éhesen, elgyötörtén, lőszer nélkül, míg végezetül Tuapszén túl ismét visszajutottak a kubáni síkságra. A hegyekből elő-előtört az ellenség, a tengerről páncélos csatahajók lőtték őket, útközben a hágóknál a grúz hadosztály várta csapatukat, de a tamanyi hősök mindent legyőztek, félelmetes csapásokkal, emberfölötti türelemmel és kitartással, lángoló hősiességgel törtek maguknak utat a Kaukázus gerincein át... A csapat három oszlopra szakadt, és az elsőnek az elején Jepifan Kovtyuh halad, ő vezeti a visszavonulókat. S íme, itt van Belorecsenszkaja. Már hallják, hogy a közelben előttük van Szorokin a maga erőivel. De Belorecsenszkajánál kemény csapást mértek rájuk az ellenséges seregek ... A tamanyiak ezt a csapást is kiállták, áttörtek, és egyesültek a vörösök főerőivel... De nem volt idejük örülni, megpihenni a tamanyiaknak — azt a feladatot kapták, hogy vegyék be Armavirt. Armavir után Sztavro- polt... De megtartani már nem volt erejük, a vörös seregek visszavonultak az asztrahányi homokos területekre ... Kínos, hosszú utat tettek meg, amely véglegesen kimerítette az elkínzott hadsereget, a tífusz könyörtelenül ritkította a harcosok sorait, és a visszavonulás útján egymás után nőttek ki a földből a közös sírok nagy halmai... Visszavonult Kovtyuh is a tamanyiak- kal. Ő is elkapta a tífuszt, és betegen utazott el Moszkvába. Nem hagyott békét a Forradalmi Katonatanácsnak, egyre beszélt, és arról próbálta meggyőzni a tanácsot, hogy külön tamanyi hadsereget kell szervezni. Megkapta rá az engedélyt. A szaratovi kormányzóságba ment, és Volszk városában rendezte be a főhadiszállást — ez a 48-as hadosztály. És jöttek a tamanyiak mindenfelől. Négyezer harcos gyűlt össze. De a más hadosztályoknál szétszórtan szolgáló tamanyi ezredeket nem engedték el a parancsnokok, és ebben Kovtyuhon semmiféle igyekezet és kitartás nem segí tett. Hamarosan azt a parancsot kapta, hogy vonuljon Caricin fe’é, ott csapatai egyesülnek az 50-es hadosztállyal, és Kovtyuh lesz a hadosztályparancsnok. Ott, Caricinnél forró volt a helyzet, de a vörös ezredeké lett a győzelem ... Carioinon át tovább ment Tyihorecka- ja felé, ismét a Kubánba, a szülőföldjére, és addig verekedett a tamanytakkal egy dull gát katc Kút K sági szál szó Vra az patc koz meg E sere mer lyes a k ram olyí kon des: A tyul eng haji tos Sí gyű M lőni díto sok! toví gyű jan: ott ségi enn jan: lövi tyu! töbl mej par gyo haj kát tén nők gór féle C az hűi A ta vas vet sza kát hel ökt mú Mii A t ség hír hál vis: vis: hal bál ere! \ kol pat és a i tűz szá És mii lap bor tűk 1. ikoz lye ki. ség az vés par kill dék hac tun k csa mé: A csé K csa jus V a 1 len irai hai kér aki hez re, vili 192 Rigele Alajos: Agitátor (fametszet)
