Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-04 / 44. szám
» A művészi alkotás figyelmének központjában minden időben az ember állt, ezért az ember lelki világa iránti érdeklődés tényének kons- tatálása aligha elegendő. Beszélni kell. magáról az emberi viszonyok jellegéről; mely alapelvek érdeklik elsődlegesen a mai szovjet Írót? Marx Károly Irta: „Amint maga a társadalom megtermeli az embert, úgy az ember megtermeli a társadalmat.“ E meghatározás tág és univerzális. Ha az idő viszonylatában vizsgáljuk, nyomon követhető, miként kerekedik felül hol az egyik, hol a másik alapelv. Némely korszak domináns vonása a társadalmi szituáció közvetlen hatása az emberre. Sok példát találunk erre a húszas-harmincas évek szovjet irodalmában és művészetében, amely a világ forradalmi változása közepette megkülönböztetett figyelmet szentelt az ember átalakításának folyamatára, az egyszerű ember erejének fölébresztésére, az ember formálására. A társadalmi hatás ekkor olyan erős volt, hogy a személyiség időnként teljesen feloldódott a közös ügyben. Tegyünk egy kitérőt a közelmúltba. 1961-ben jelent meg Moszkvában Vlagyimir Turbin kritikus „Idő elvtárs és Művészet elvtárs" című könyve, melyben a szerző indulatosan és csípősen igyekezett „kiszámítani a művészi gondolat pályáját" az elkövetkező években. A könyv világtörténelmileg nevezetes esztendőben jelent meg — az ember fölrepül a világűrbe. A bátorság és a tudományos eredmények ünnepe volt ez az év, a tudományos-technikai forradalom diadalának fényes bizonyítéka. E sikerek fényében egyeseknek úgy tűnt, hogy az irodalom és a művészet a „menet végére“ került. Megindultak a viták, ki hasznosabb a társadalomnak — a „fizikus“ vagy a „poéta“. Turbin könvve így érvelt: a művészetnek el kell sajátítania a tudományos-technikai számításokra jellemző analitikus gondolkodást. E racionális művészet nevében a szerző harcba szállt a „pszichologizáló hamisítások", a „védelmezett absztrakciók olyan egyszer s mindenkorra kialakult minimumai" ellen, mint a „jó", „rossz", „szerelem", „boldogság". „Vajon — írta Turbin — a hős belső világa az egyetlen szféra, amelyben megnyilvánulhat a művész figyelme a világ ellentmondásos harmóniája iránt? Nem gondolom." Ha összefoglaljuk benyomásainkat Turbln könyvéről, s az akkori idők egész sor művéről, úgy azt mondhatjuk: bár megérezték azt az új életformát, amit a lét minden szférájába betörő tudomány és technika alakított ki, az írók nem mindig hatoltak be a folyamat lényegébe. A tudomány és a technika fetisizálásának következményeként, az akkori fiatal költészetben a „neonok repülötérre- tortái" mellett (Jevtusenko), felvillantak a „háromszögletű körte" típusú, éles metafórák (Voznyeszensz- kij), a filmművészetben — az atomfizikusok, s áldozatkészségük iránti lelkesedés minden személyes érdektől való megtagadására, átlépésére késztetett a tudomány nevében. (Egy év kilenc napja című film.) Természetesen az irodalomnak minden megnevezett periódusában megvannak a maga sajátosságai. Múlóban van a tudományos-technikai forradalom dicshimnuszának ideje, beköszönt a valóságról alkotott érett gondolatok napja. A mai irodalomban a tudományos eredmények, a gigászi építkezések mindinkább hétköznapjainkba vonulnak be, a mindennapi életbe is tömeges jelenségekké válnak. Az írók figyelme a hős belső világára koncentrálódik, a maga egész bonyolultságában tárják fel a lélek dialektikáját. És megjelennek a szovjet irodalomban a „váratlan“ jelenségek. Váratlanul felvirágzik a „falusi próza“, közelebb kerülnek a klasszikus magas feszültségű lelki-szellemi kutatásaikkal, erkölcsi töltésükkel, ismét megnő az érdeklődés a történelem iránt. E gymás után jelennek meg a könyvek a faluról, ahol az ember minden esemény mértékeként lép fel, legyen szó bár a kollektivizá- cióról, vagy a földművelők mai életéről. S milyen feszült érdeklődés, milyen mély gondolatok és viták övezik az irodalomban a Turbin használta terminológiákat, „a védelmezett absztrakciók“ minimumait — a „Jót“, „rosszat“, „szerelmet“, „boldogságot“! Oj erőre kap a Nagy Honvédő Háborúnak szentelt költészet és próza. Mint ahogy Jurij Bondarev író mondta, a művész nem lehet csupán krónikás. A visszaemlékezések az életről, a jelenről és a múltról való mai gondolatokkal gazdagodnak; a múlt és a jelen, történelem és mai kor az emberben találkozik. Ezért, az „ember a háborúban“ témában a hangsúly manapság az első szóra: az ember lelki, erkölcsi lehetőségeire került, amelyek olyan plasztikusan mutatkoznak meg a nehéz megpróbáltatások éveiben a mások sorsáért érzett felelősség, a bűntudat érzete „más fájdalmáért“ (Bondarev), a meggyőződés, hogy — „idegen bánat nincs“ (Konsztanytin Szimonov). Ami a történelem iránti fokozott érdeklődést illeti, fontos jelenség, hogy olyan művészek is a régi hagyományokhoz fordulnak, akik kíváncsiságát korábban nemigen keltették fel a régi korok. Iraklij Abasidze grúz költő és akadémikus, amikor egy lap tudósítója megkérdezte tőle, hogy miért fordult régi korokhoz, „Rusztaveli nyomában“ című, újabb költői ciklusában, ezt válaszolta: „Századunk annyira tele van globális léptékű eseményekkel, mint valószínűleg az emberiség történelmének egyetlen más korszaka sem. Emellett ezeket az eseményeket az jellemzi, hogy nemcsak a föld népe létezésének tényévé váltak, hanem minden külön emberi életrajz, minden személyes sors tényévé is. Ez növeli a történelem iránti érdeklődést — hiszen ez az a talaj, melyben forrásaink és gyökereink rejtőznek." A jelenlegi periódus az irodalomban szorosan kapcsolódik fejlődése megelőző esztendeihez. Létezik és munkál az eszmei álláspontok, a hazafias pátosz, az esztétikai nézetek folyamatossága. Ugyanakkor világosan felismerhető napjaink költőinek, prózaíróinak, drámaszerzőinek ama törekvése, hogy éppen saját kifejező- eszközeikkel szóljanak korról, emberről. Emlékezzünk rá, hogy a hatvanas évek elején sokaknak úgy tűnt; a viharosan növekvő technikai fejlődés nemcsak a világ arculatát változtatja meg alapvetően, hanem átformálja az ember teljes struktúráját is. Ma más tendenciák kerülnek előtérbe. Nem az „új“ és a „régi“ elszakadása, hanem a fejlődés folytonossága. Nem a két ritmusú „technikai ember“, hanem a személyiség, a „lélek megvilágításának“ folyamatában, amely szilárd erkölcsi támaszpontra lelt létezésében. S követik ezt még mélyebb és magasztosabb folyamatok. A szovjet irodalom, gyakorlatban és elméletben egyaránt, mind gyakrabban taglalja a szépség, a jóság, az igazság fogalmát. Napjainkban ezek a kérdések a művészet, az etika, a tudomány koordinátáiban jelentkeznek. A „régi kérdések" megoldása nemcsak esztétikai jelentőségű, hanem választ ad az élet értelmére is. Sok minden függ attól, mennyire következetes a viszony e három alapvető terület között. Ha a hatvanas évek művészete a tudomány emberének felmutatását tartotta fontosnak, akkor napjaink művészete számára az az elsődleges, hogy a tudósban megvilágítsa és ellenőrizze az emberit. Valójában már a múlt században, valamely tudományos felfedezés ebben vagy abban a szférában, önmagában hordozta az emberi géniusz szárnyalását. Éppen ezáltal volt erkölcsös és humanista. Századunkban a tudomány és az élet viszonya sokkal drámaibb. Legtragikusabb bizonyíték erre Hirosima és Nagaszaki. A tudomány és az etika konfliktusa nyilvánvalóvá vált, az események kíméletlenül rávilágítottak. A jelen körülmények között, amikor a tudományos-technikai forradalom az embert minőségileg új viszonylatokba helyezte a természettel, a tudósnak feltétlenül figyelembe kell vennie ezeknek a felfedezéseknek negatív következményeit. S itt abba a problémába ütközünk: azonosíthatjuk-e a művészetet a morális prédikációval, erkölcsi kioktatással? Ez a probléma több ezer éves. Íme, Vaszilij Suksin, az orosz klasszikus irodalom űrök igazságkeresésében haladva, egyik írásának ezt a címet adta: „Erkölcsiség az igazság“. Kíméletlen őszinteséggel beszélt erről, hogyan vezet a műalkotásban a kellemes séma, .a gondolati sztereotípia az igazság meghamisításához. „Az erkölcsiség az igazság. De nem egyszerűen az igazság, hanem az Igazság. Mert a bátorság, a becsületesség azt jelenti, hogy átéljük a nép örömét és fájdalmát, úgy gondolkodunk, amint a nép, mert a nép mindig ismeri az igazságot." Ügy tetszhet, hogy ennek az Igazságnak a nevében olykor feláldozzák a mű művészi méltóságát. Ám lehet, hogy nem kell semmit feláldozni, csupán új minőségi változásról van szó. Hiszen még a múlt században jegyez te meg Prosper Mérimée, hogy az orosz irodalom „mindenekelőtt az igazságot keresi, a szépség azután magától megjelenik". Napjaink szovjet irodalma megtermékenyül a nagy orosz irodalom humanizmusától, igazságkeresésétől, feltétlen emberszere- tetétől. Ilyen gondolatok jutnak az eszembe a kortárs szovjet prózát olvasván, legyen az közvetlen publicisztikai beszélgetés az olvasóval, vagy közelítsen a filozófiához, eléggé határozottan megsértve a szokásos műfajok kereteit, határait. Ha igaz, hogy az idő szüli az irodalmat, akkor az is igaz, hogy az irodalom a maga módján megalkotja az időt. Nemhiába ítélkezünk az időről, akár régebbiről, akár hozzánk közelebb állóról, mindenekelőtt az irodalom alapján. Visszatérve Marx szavaihoz, azt mondhatjuk: napjainkban megy végbe az ismert hangsúlyeltolódás formulájának első részéről „a társadalom megtermeli az embert", annak második részére, „az ember megteremti a társadalmat". Most, a szovjet társadalom és művészi kultúrájának érett szakaszában, az irodalom teljesérté- kűségét elsősorban az emberről folytatott magas színvonalú eszmecseréje határozza meg, amit energikusan, s az érdekeltség jegyében folytat. És nagyszerű dolog, hogy ez a monológ az emberről az egész szovjet sok- nemzetiségű irodalom hangjaiból tevődik össze. VLAGYIMIR LAVROV (A Zvjezda című folyóiratból) A SZEMÉLYISÉG KITELJESEDESE GONDOLATOK A KORTARS SZOVJET IRODALOMRÓL 1979. XI. 4. Azerbajdzsán nyugati részén fekszik az ősi Seki város. A XVIII.—XIX. században a Keleten általánosan ismert selymeiről, szőnyegeiről és a népi mesterek más készítményeiről híres, seki kán- ság fővárosa volt. Nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra szálltak az ötvös-, fazekas, fa- és kőfaragó mesterség titkai. Kérdezzék csak meg a régi lakosoktól, hogy mi az a sebeke. És ők nemcsak sok mindent elmesélnek a népművészetnek erről a fajtájáról, hanem mindjárt mutatnak is olyan szépséges, színes ablakbetéteket, amelyeket sűrűn borítanak el a népi díszítő motívumok. Ha pedig az ember meg akarja tudni, hogy a mai ügyes kezű kézművesek közül ki állítható egy sorba a régmúlt korok mestereivel, akkor mindenekelőtt Asraf Raszulovot keresse, ő őseitől örökölte művészi tehetségét, és egész életében egy ritka szakmával foglalkozik — sebekét készít. Asraf Raszulov műhelyében látható, miként keletkezik ez az áttört díszítő minta, hogyan alakul ki — az ember szeme láttára — a mester hajlékony ujjai között a dekoratív ablak keresztfája, amint a különböző színű üvegda- rabkák — mint megannyi drágakő — belesimulnak a faváz vájataiba. És minden szög, enyv, vagy gitt segítsége nélkül történik. Se szeri, se száma, hány eredeti, bolthajlásos ablakot és ablakbetétet készített Asraf Raszulov. A mester több mint .15 évet fordított a seki kánok 1797-ben épült egyemeletes palotáját ékesítő sebeke-minták restaurálására. Raszulov más népművészeti emlékeket is helyreállított Azerbajdzsánban és Dagesztánban, ezenkívül Bakuban a Nizami Azerbajdzsáni Irodalmi Múzeum és az Azerbajdzsáni Állami Konzervatórium helységeinek belső kiképzésén dolgozott. GELLÉRT GYÖRGY Ljubomir Dancsev: Kopernikusz (rés, 1S74)
