Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-10-21 / 42. szám

ÚJ szú

r

1979. X

. 21.

1

Három, fiatalokat csehszlovákiai magyar költőké — bemu ató anto ógia fekszik előttem az asztalon. És egy negyediknek — a mostaninak — a kézira i. Amelyik ugyan az eiőző antológiák á’tal megkezd“" ser' f->'v- tatja, de hozzájuk viszonyítva pályakezdő ké'pőmüvésze.nií muakaiua., besorolásával, művészeti életünk in dúló nemzedékeinek kétoldali megmutatásával, együvé tartozásuk jelzé séve. — egyúttal rendhagyónak is számít eddigi könyvkiadói gyakorlatunkban. Az ilyen csoportos könyv béii bemutatkozásokat, miként mindenütt és mindenkor, nálunk is egyrészt az irodalom és művészeti élet fejődésének természete, nemzetiség ircdamunk és művészeti életünk többfelől is hiányosnak mu‘aíkozó struktúrája, kevésbé fejlett Intézmé nyes és szervezeti keretei, erői difié renciálódásának, ér'ékei természetes kválasztődásának meglehetősen lassú folyamata teszi szükségessé. Mind ezek a tényezők természetesen vlsz- szahatnak az egyes alkotók kibonta kozására. fejlődésére: az érettebbekére, a tapasztaltabbakéra is — a pályakezdőkére még inkább. Mi több, számolnunk kell a pá'yakezdók alap iában véve tisztázatlan helyzetével, meghatározatlan helyével irodalmunk s művészeti életünk egészében. A miénkhez hasonló bemutatkozó antológiák így nem kis mértékben eny híthetik irodalmi és művészeti életünk bajait, ugyanakkor minősíthetnek egy-egy, a pályának épp csak nekiinduló bolyt, megmutathatják az indu’ás történelmi-társadalmi körülményeinek, feltételeinek személyiséget és iroda'mat, művészeteket meghatározó jegyeit.

2

Antológiánk szervezésekor és ösz- szeállításakor a 1970-es évet választottuk határkőül: az itt szereplő költők és képzőművész-reménységek az azóta eltelt nyolc esztendőben jelentkeztek első felfigyeltető munkáikkal. A kerek évszámot részben a hatvanas-hetvenes évek fordulójának társadalmi változásai és a korábbihoz képest minőségében másfai'a táros dalmi aktivitás indokolják, amelyek irodalmi-művészeti életünkre, de szellemi életünk egészére is ma még alig mérhető hatással voltak. De ekkorra többé-kevésbé tisztázódott már a Vetés-csoport szerepe is irodalmunkban. Megint csak kissé egyszerűsítve a dolgokat, véleményem szerint épp a szóban forgó esztendővel zárható le, ha nem is minden vonat-- kozásában érvényesen, a csoport költőinek, íróinak első nagy kirajzása. Megjelenik költőinek antológiája, elülnek a bemutatkozásuk körüli viták, készülőben van novellistáinak közös gyűjteménye, néhányuknak a kiadóba kerül első önálló kötelük kézirata, az Irodalmi Szemle nemzedéki műhelyként szolgáló Vetés rovatának helyét új rovat, az Oj hangok veszi át, új neveket egymás mellé sorakoztatva, s a versekkel kezdő Zalabal Zsig- mond és a novellista Mészáros László is ekkoriban tér át — végérvényesen — a kritika- és esszéírásra, vállalva a csoport kritikusainak, teoretikusainak szerepét, felelősségét.

A Vetés-csoport tehát eleget tett sajátos társadalmi-történelmi és irodalmi-esztétikai feladatainak; írói, költői külön-utakra tértek. Nem véletlenül írhatta le Dulba Gyula 1972- ben, hogy „... mára ez a stílus — és a stílus: az ember — már megvalósította önnön belső értékeit, és hovatovább anakronisztikussá válik, mint minden, ami túléli önmagát. A fejlődés törvénye előrelépést igényel. Az Egyszemű éjszaka című antológia verstípusa már irodalmi közeg, lírai levegő, tehát séma, amely könnyen elsajátítható, utánozható, egyediségét elvesztette és szürke középszerré oldódott, és többé már nem hordoz új tartalmakat. Egy költői korszak kez* A jövő év elején jelenik meg a fiatal csehszlovákiai magyar költők és képzőművészek antológiája, Tóth László szerkesztésében és előszavával, me lyet rövidítve adunk közre.

delének, indulásának tűnik csupán." A feladat ez volt: továbblépni, mé lyebbre ásni, az ösztönösen, jő ér fékkel bevett állások feladása nél kül a költészet és a valóság szá munkra új, s nem egy esetben ide gén területeit meghódítani, megfelelő hagyományokat ta'á’ni és teremteni az elvetett konvenciók és hagyományok helyébe. A lírai szubjektum — a történelmi tájékozódás fölerősödésével, egy reálisabb irodalomszemlélet megjelenésével, a valóság jelenségei és ellentmondásai iránti fogékonyság növekedésével — fokozatosan társadalmilag is aktív tényező vé válik.

A hetvenes évek első fele az egykori Vetés-csoport tagjainak hangosa induló költői pályáján így a benső érés-érlelődés, a csendes építkezés jegyében telik el. 1969-ben e sorok írója, Mészöly Miklóst idézve, társai nevében is mondja-vallja: „az írás: lelki higiénia". S több és más akkoriban aligha volt (aligha lehetett?) szándékában. Időközben azonban új

tódást sürgető-serkentő összeállítások, viták és eszmecserék stb. híján, sötétben tapogatózva — növekedhet. Most az utóbbi lehetőséggel kell számolnunk. Itt van mindjárt az- első probléma, amivel szembe kellett néznünk: irodalmi és képzőművész-utánpótlásunk bázis-szegénysége. A rendelkezésünkre álló mezőny ugyanis a legjobb jóakarattal sem mondható túlságosan népesnek, hangosnak, egységesnek, újszerűségében és szokat- lanságában, azaz: fiatalságában különösképpen izgalmasnak, törekvéseiben sajátos arculatúnak. Tíz-egyné- hány pályakezdő költő s ugyanennyi induló képzőművész — mindössze ennyien voltak, akik a névsorolvasásnál egyáltalán számításba jöhettek. Ugyanakkor eredeti elképzelésünkről — prőzaíró-je! öltjeink szerepeltetéséről — is le kellett mondanunk. Egyszerűen azon oknál fogva, mert prő- zaíró-utánpótlásunk — nincsen. Négyöt nevet ugyan fel. lehetne sorolni itt is, ám az ő próbálkozásaik antológia-érett darabokat mindeddig nemTóth László

Jegyzetsorok fiatal költőink és képzőművészeink antológiájához

felismerésekkel gyarapodott, s vele együtt a többiek is: a világot részeire, elemeire fölbontó avantgarde és neoavantgarde irányzatok lobogóinak lengetése helyett mind gyakrabban a világegész, a világegység megteremtésének és megfogalmazásának lehetőségein meditál. Törvényszerűen, s hadd hivatkozzon most újfent Mészöly Miklósra, hiszen „rész-analízisek és a rész-szókimondás után t...) nem a »megválaszolhatatlan« több és egész lehet már csak a tét?" Részben a Vetés-csoport költőinek nvrvm- dokaiban, részben pedig már okulva a csoport pályakezdésének tapasztalataiból, tanulságaiból, új raj indult útnak a hetvenes évek elején. Kettőjüknek — Varga Erzsébetnek és Bállá Kálmánnak, akik lényegében még a Vetés-csoport közvetlen utóvédjéből valók — már az első verseskönyvük is megjelent. Nem csekély továbbá azoknak a száma, akik az első reményt keltő jelentkezések után lemorzsolódtak, s végképp hátat fordítottak a költészetnek, irodalomnak, s vannak olyanok is, akik több-kevesebb rendszerességgel ugyan, már évek óta kitartóan publikálnak, de továbblépni, az indulás görcsein, feszültségén és esetlegességein túljutni mindmáig nem tudtak. Néhányuknak ez is sikerült: legsikerültebbnek látszó próbálkozásaik válogatása, legsajátosabbnak mutatkozó vonásaik kiemelése ez a gyűjtemény.

3

„Chattertont, ki fél évszázaddal megelőzte az angol romantikusokat (tizennyolc évesen pusztult el), számon tartja az irodalomtörténet. Nem mint fiatal költőt. Kézenfekvő lenne olyan közismert fiatalokra hivatkoznunk, mint Rimbaud, Petőfi, Botev, József Attila vagy akár Nicolae Labis. A jámbor — vagy kevésbé jámbor — szerkesztő mindig kockáztat: akkor is, ha közöl, akkor is, ha visszautasít." Az alig ké* éve — fiatalon — elhunyt romániai magyar költő, Szilágyi Domokos véleményé hez talán fölösleges is hozzátennem, hogy egy, a miénkhez hasonló jel legű antológia anyagának válogatója, összeállítója sem kockáztat kevesebbet. Kockázatvállalásának mértéke egy-egy irodalom szervezettségének, aktivitásának, differenciáltságának magasabb fokán csökkenhet, ellenkező esetekben — a munkáját, döntéseit segítő visszaigazolások, nemzedéki tabló- és portréképek, a kiválaszigen szültek. S ez a tény, már önmagában is jelzi novellaírásunk, szép prózánk általánosnak mondható pangását, folyamatossága megszakadásának fenyegető veszélyét. írók és irodalomszervezők, szerkesztőségek és intézmények mielőbbi összefogására lenne szükség e területen. Az olvasónak pedig nemzedéki keresztmetszetet adó tablókép helyett addig is be kell érnie e meglehetősen szűk válogatással, a remélhetőleg — nem könnyen múlót rögzítő pillanatfelvétellel.

Pillanatfelvételünk első szembeötlő tanulsága, hogy ezek a fiatalok mennyire nem fiatalosak. De nem is koraérettek, csupán késve indulók és megkésve érkezők. De nemcsak önhibájukból — nem kis részben rajtuk kívül eső okok, egyebek közt az idősebb pályatársak, irodalmi és művészeti életünk velük szemben tanúsított közönye, közömbössége miatt is. Magányosak, nincsenek műhelyeik, nehezen találhatnak rá egymásra s önmagukra. Ha elfogadjuk Alföldy Jenő érvényesnek látsző nemzedékdefinícióját — nemzedékről akkor beszélhetünk, „ha egy író- és költő- raj belső harcot is folytat azért, hogy a világgal szemben meghatározza önmagát" —, akkor ők aligha nevezhetők nemzedéknek. Csoportnak, csoportosulásnak sem, még csak olyan értelemben sem, amilyenben a Vetés esetében megtehettük. A Vetés tagjai — író- és költő-, képző- és zeneművész-, valamint újságíró- és tudósjelöltek közösen, teháj a szellemi életet a maga egységében, teljességében átfogó — aktív nemzedéki műhelyekben — Irodalmi Szemle, lózsef Attila Ifjúsági Klub, nyári Ifjúsági táborozások stb. — erős és érzékeny szervező- és szerkesztőegyéniségek — például Tőzsér Árpád, Kon- csol László — irányításával indulhattak, formálódhattak. A közös műhelyekben jó-alkalmak kínálkoztak egymást ösztönző-okító beszélgetésekre, szenvedélyes hangú vitákra, ismerkedésre — önmagunkkal, egymással s a világgal. Persze akad példa bőven arra is, hogy az erős és igazi tehetségek közös műhelyek és szervezke dések nélkül is rátalálhatnak kibontakozásuk útjára. Viszont hogy hányán kallódtak és kallódhatnak el ilyen lehetőségek híján, arra vonatkozóan semmiféle kimutatásunk nincs. A hetvenes .években indulóknak nem voltak, s lényegében még ma sincsenek műhelyeik. Holott tud- va'evő- a közlés1 lehetős6? biztosításával még korántsem tettünk meg mindent a pályakezdők indítása érdekében. Bár az indulók törekvései, ered ményei — s így: igényei — sem kényszerítettek bennünket nagyobb odafigyelésre. Ez így igaz. De igaz , megfordítva is: nagyobb odafigyeléssel, nagyobb ügyszeretettel, nagyobb lehetőségek biztosításával ösztönzően hathattunk volna a kibontakozásukra.

Tözsér Árpád több mint egy évtizede mondotta a pályakezdőke' in- dító-irányító-alakító műhelyekkel kap csolatban — „Műhellyé kell válnunk (értsd: a Vetés-rovatnak — T. L meg!.), okító és alakító műhellyé. S olyan közösséggé, amelyben kezdő íróink is otthon érzik magukat, amely lelkesítőként tud rájuk hatni a hiányzó irodalmi műveltség megszerzéséhez. Így fog a folytonosság idővel belőlük is táplálkozni." Ez a gondolat továbbra is időszerű. Antológiánk költőinek (s talán: képzőművészeinek is) a megkésettsége teszi azzá. A Megközelítés jegyen ezért egyrészt egy lépés az ilyen műhelyek felé is. Másrészt viszont üdvös lehetne e te kintetben, ha kialakulhatna, i'letve k I ke r ü 1 he te* lenebbé és funkcionálisáé- bá válhatna nemzetiségi ku’túránkban is a pályakezdők építkezésének, ön művelésének, kiválasztódásának lépcsőzetes rendszere: a középiskolai és gimnáziumi diáklapok s a járási lapok ilyen szerepének maradéktalan betöltésére, az Oj Ifjúság, Oj hajtások rovatának tervszerűbb és távla- tosabb, az eddigieknél is szélesebb területeket felölelő tevékenységére, az Oj Szó Vetés rovatának felújítására, rendszeresítésére és elmélyültebb szervező munkájára, az Irodalmi Szemle Műhely rovatának megújulására, a- Szlovák írók Szövetsége Ma gyár Szekciója és a Madách Könyvkiadó fokozottabb törődésére gondolok itt.

Fiatal költőink és képzőművészeink életkorukat és szociális rétegeződé- süket, foglalkozásukat tekintve meglehetősen megoszlanak, s életfelfogásukban, művészi célkitűzéseikben és kifejező eszközeikben, valamint mostani képességeik és felkészültségük szerint is eltérnek egymástól, de közös vonásuknak mondható szilárd, etikus tartásuk, 'kérdésfelvetésüknek bátorsága, kifinomult szociális érzékenységük és eredendően realista szemléletük. S ha előbb egységes törekvések hiányáról beszéltem is pályakezdő költőinkkel kapcsolatban, említsem meg mégis egyetlenegy, a Vetés-csoport pályakezdő költőiétől eltérő vonósukat: míg a Vetés kísérleteire a „jel-kultusz“ (Tőzsér Árpád), a nyelv és a költői képek mindenhatóságának hite a jellemző, a most indulók mélyebb gondolatiságukról, gondolkodásuknak elvontságáról, áttételességéről, filozofíkumárói fölismerhetők. Ez rokoníthatja egymással Kendi Mária és Karsay Katalin „tárgyilagos személyességét“; Kövesdi Károly erős nyelvi anyagra rakott építményeit; a versfelszín alatt kicsit Zs. Nagy Lajosra, mélyebben Forbáth Imrére, s még távolabb Villonra visszautaló Soóky László „vá- gáns líráját“; Molnár László zenei és Somos Péter filmszerű, drámai kompozícióit, Lunczer Gabriella kristályos szerkezeteit, álomszerűén sejtelmes képeit. De szorosan mellettük a helye az egyszerre expresszív és balladisz- tikus Dúdor Istvánnak, a népművészeti formák sajátos értelmezésével kísérletező Csótó Lászlónak, a tiszta, éles formákkal dolgozó Dolán Györgynek, az erősen szociális indíttatású Lőrincz Zsuzsának, s a témáit a népi élet múltjából és jelenéből merítő, erősen drámai ihletésű Lip csey Györgynek, valamint a ma még alig jellemezhető, de biztos tehetségű Mikus Balázsnak és Fodor Katalinnak is. Karsay Katalin köteteimmé emelt verscíme pedig minősítse itt pályakezdő költőink és képzőművészeink pillanatnyi viszonyulását is a vershez, költői anyaghoz. Mert hetvennégy versünk és tizennégy képzőművészeti munkánk mindegyike valamilyen formában az anyag — többé- kevésbé vagy tudatos, de mindenképp tétova — megközelítése, nem pedig mindenre elszánt birtokbavétele.