Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-21 / 42. szám
ozsrn M * 1979 . X. 21. A marxizmus-leninizmus egyik fontos elve A KRITIKA ÉS ÖNKRITIKA A szocializmus nem keletkezik és nem fejlődik nehézségek nélkül. Maga a forradalom az általános ellentmondás megoldása, mely nem maradhat következmények, problémák nélkül, mivel társadalmi ellentmondásokról, a hagyományok, szokások leküzdéséről és az osztályok érdekelnek individuális kinyilvánításáról van szó. A CSKP KB minden üléséről szóló jelentés közvetlenül vagy közvetve a megoldásra váró feladatokról és problémákról szól, tehát olyan ellentmondásokról, amelyeket le kell küzdeni. A szocialista társadalom saját gyakorlata számára fontos ugyanezeknek az elemzéseknek az aktív oldala. Emellett a pártnak nemcsak az a célja, hogy az emberek a nehézségekről csak beszéljenek és ezekre rámutassanak, hanem elsősorban az, hogy bátran hozzálássanak a nehézségek megoldásához. Filozófiánk sajátossága A marxizmus—leninizmus filozófiai' lényegének sajátossága, hogy kritikus álláspontra helyezkedik az objektív tényekkel szemben. A társadalmi gyakorlat fejlődése, a társadalom állapoté nak fejlődése és ezen állapot megismerésének a fejlődése az egyes ösz- szetevők között felmerült ellentmondások megismerése és megoldása útján történik, amelyekből a megismert valóság összetevődik. A társadalmi ellentmondások mindenekelőtt a két irányzat: a proletár és a polgári irányzat közötti konfliktusban jutnak kifejezésre. Az egyik bírálja és elveti a másikat. Az ellentmondások másik síkja a szocializmus saját bázisából ered. Ezek nem antagonisztikus jellegű ellentmondások, leküzdhető ellentmondások, amelyek előbbre viszik a társadalom fejlődését. A pártmunka lenini elveinek összességében a kritika és a önkritika az egyik elv a sok közül. Jelentősen előtérbe kerül azonban a pártpolitika egyes időszakaiban. Kritika nélkül nem lehet leleplezni a politikai magatartás hibáit, kritika nélkül nem lehet megjavítani a helytelen magatartást, önkritika nélkül elképzelhetetlen a kommunista, a szocialista állampolgár személyiségének fejlődése. A kritika a kommunista gyakorlatban tevékenység, amely értékeléssel, az értékelt gyakorlatnak a pártprogram és a pártpolitika optimális gyakorlatával való összevetésével igyekszik megváltoztatni a cselekvést ennek az optimális gyakorlatnak az irányában. Természetes, hogy itt történelmi jelenségről van sző. Ahogy változik a gyakorlat, úgy változnak az értékelés, a kritika kritériumai Is. A kommunista kritika feltételezi mindenekelőtt az értékek megfogalmazását és az orientálódás képességét a társadalmi helyzetekben. Az öncélú cselekedeteknek itt nincs értelmük. Ezért kell minden párttagnak, minden állampolgárnak rendelkezni azzal a képességgel, hogy meg tudja különböztetni az egyes ideológiai téziseket, eszméket, meg tudja Ítélni bizonyos politikai magatartások kvalitását. Kritizálni lehet a kiindulási alapokat, a végkövetkeztetéseket, a kifejezett gondolatokat, a gondolati és egyéb rendszereket ugyanúgy, mint a cselekedeteket, a gyakorlati szervezési tevékenységet, a politikai akciókat. A lényeges azonban annak megkülönböztetése, mi a helyes és mi nem a pártkoncepcíó, a társadalom fejlődésének szempontjából, mi egyezik meg a párf programjával és politikájával és mi az, ami ehhez csak hasonlít, vagy kizárja ezt. Ezért kommunista szellemben csak a kommunista gyakorlattal összefonódott ember, a művelt marxista és a tapasztalt kommunista kritizálhat. De spontán értékelést és kritikát gyakorolhat olyan ember is, aki a dolgoknak csak a megnyilvánulási oldalát kíséri figyelemmel és látja; ez az értékelés is értékes a kommunista párt számára, mivel kifejezi az emberek álláspontját, politikájával és programjával kapcsolatban. A politika szempontjából azonban csak az olyan értékelés az alapos, amely az értékelt folyamatok ismeretéből indul ki, amely képes megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, a lényeget a jelentségtől. , Az elvi bírálat A kommunista kritika jeleként a második helyen a bírálónak a változásra, a viszonyok, a tevékenység megjavítására irányuló igyekezetét említjük. A bíráló célja mindig a probléma megoldása kell, hogy legyen nem pedig a puszta tagadás. A hibák megjavítása kellene, hogy ösztökélje, amit a párttal és a szocialista társadalommal való erős együttérzés kell. hogy megadjon. A gyakorlat kritikai értékelésének motívuma a fejlődés ütemének felgyorsítására való törekvésnek kell lennie, az ellentmondások kiküszöbölésével, amelyek fékezik a társadalom és a személyiség anyagi és szellemi fejlődését. Természetes, hogy tekintettel a társadalmi erők helyzetére a kritika indítéka teljesen ellenkező előjelű is lehet: történhet rendszerünk diszkvalifikálásának szándékával, előhívhatja csak a szenzációra való törekvést, úgyhogy valaki a fogyatékosságoknak csak a puszta tényét emeli ki, s ilyenkor az ezzel kapcsolatos emocionális következmények játsszák a szerepet. A harmadik helyen a krítizálás képességét kell kiemelni. Gondolunk itt a kritikának magára a kimondására, a bíráló, értékelő álláspontok megfogalmazására. Természetesen nagy a különbség a között, ha egy cselekvő személy hibáját értékeljük, vagy amikor kritikai észrevételt teszünk egy intézmény eljárásával, valamely programmal vagy koncepcióval kapcsolatban, amikor az emberek és az intézmények közötti kapcsolatok egész rendszerét bíráljuk. Másként hat az, ha kritikai megjegyzéssel élünk az akció megvalósítása előtt, annak folyamán vagy pedig befejeződése után. A párttagsági könyvek cseréje alkalmából is nyíltan, szemtől szembe kell kritizálni. Pártunk története a kritika története, az elhajlások, az ellentétes tendenciák közötti viták története. Vegyük kezünkbe a CSKP vagy az SZLKP történetét. Vegyük tekintetbe a nemzetközi kommunista mozgalom történetét. Mindig a politikai cselekedet lehetőségei közötti ellentétről volt szó, arról, hogy az egyik koncepció hívei kritizálták a másik koncepció híveit. A politikai irányvonal keresése mindig az álláspontok kifejezésével és ezek kritikája útján történt. Ez a kritika mindig az egyes emberek eszmei és gyakorlati tevékenységének értékelésével kezdődik, íggy a tendencia értékelésévé válik. Történhet azonban ennek az ellenkezője is. Ezért a pártalapszervezetekben — és nemcsak ott — a kritikai elvet rendszeresen és céltudatosan kellene megvalósítani és elérni, hogy megtaláljuk a jelenlegi feladatok megoldásának optimális és leghatékonyabb útját, ahogy azt a CSKP KB egyes ülései kidolgozták. A kritika a látszólagos vagy rejtett ellentmondások megoldása. A kritika kifejezésre juttatásával az ellentmondás s vele együtt a bíráló és a megbírált a figyelem középpontjába kerül. Az ellentmondást a cselekvő emberek viselik, ezért általában személyes formát kap. Bírálatkor konkrét emberek kerülnek ellentétbe. A bírálónak és a bíráltnak elvileg eltérő a pozíciója. A bírálat lehetősége azft az érzést kelti az emberben, hogy bizonyos szempontból fölényben van a megbírálttal szemben. Ugyanakkor azonban a többiek érdeklődésének középpontjába állítja, úgyhogy sokan tartózkodnak a bírálattól, attól félve, nehogy valakinek felkeltse a figyelmét, és nehogy olyasmit fedezzen fel rajta, ami szintén bírálatot érdemel. Senki sem örül, ha bírálat tárgyává válik. Ha megbírálnak minket, az azt jelenti, hogy kétségbe vonják cselekedeteink helyességét. A kritika megingatja a kapcsolatokat, amelyeket kialakítottunk és pozíciónkat, amelyet esetleg nehezen építettünk ki. A kritika veszélyezteti a rólunk kialakult véleményt. Oj elemeket visz be abba a magatartásba, amellyel irántunk környezetünk viseltetik. Ezért az emberek többsége bizonyos körülmények között fél a kritikától. Ezért nem kritizálnak másokat, nehogy ugyanezt visszakapják. Az ilyen magatartás azonban ellentétben áll a kritikának a szocialista társadalom életében elfoglalt helyével és szerepével. Megfelelő helyen, megfelelő tonnában A kommunista párt a kritika kifejlesztésére törekszik. Mint már mondottuk, nincs szó itt a mindenáron való kritizálásról, a hibát elkövetők meggondolatlan megtámadásáról. A kritikának nemcsak az a célja, hogy hozzájáruljon a hibák kiküszöböléséhez, hanem az is, hogy segítse az embert megtanítani arra, hogyan érheti el. hogy tovább dolgozzon a megalázottság érzése nélkül. Ezért a kritikát valakivel szemben a megfelelő pillanatban, a megfelelő helyen és a megfelelő formában kell alkalmazni. A kritizál ónak, amennyiben az a célja, hogy a kritika pozitív hatású legyen, gondolnia kell bírálatának következményeire is. Kritikájának nem szabad olyannak lennie, hogy a meg- bíráltat elriassza a munkától, és hogy úgy érezze, méltánytalanság történt ve- de. A szónak hatalmas az ereje. Ösztönözheti, de vissza is rettentheti az embert, arra indíthatja, hogy minden erejét a társadalmi haladás ügyének szolgálatába állítsa, de oda is vezethet, hogy az ember csökönyösen elutasítson mindent, amit eddig tett. A kritika, amelyet a párt alkalmaz, mindig a [járttag fogyatékosságai ellen irányul, és soha nem lenne szabad, hogy maga az ember ellen irányuljon. A kommunista kritika elvhüsége nem irányul az emberek méltósága ellen. A kritika megsértése, elfojtása vagy visszautasítása a párt alapelvének megsértése. Miért olyan „intoleránsak“ a kommunisták? Miért olyan szigorúak sokszor önmagukkal szemben? Azért van ez így, mert a kritika a mozgalom, a szocializmus fejlődésének egyik mozgatója. Ha nem igyekszünk megoldani az ellentmondásokat, az azt jelenti, hogy lemondunk a haladásról. Tartózkodni a problémák megoldásától, megbújni a kollektív felelősség mögött, abban reménykedni, hogy idővel valahogy csak helyrerázódnak a dolgok a saját személyes részvételem nélkül is, azt jelenti, hogy ajtót nyitunk a kispolgári erkölcsnek, mely öles távolságra van a szocializmus forradalmi tartalmától. A haladás eszköze Nem könnyű elsajátítani a kritikai módszereket, s ezzel kapcsolatban nemcsak a kritikáról van szó. Min* már említettük, a kritika feltételezi a politika ismeretét és a hatékonyság elérésének képességét. Nem célunk kialakítani a terméketlen kritika légkörét, mindenáron kritizálni. Az ilyen felelőtlen magatartás csak a nyugtalanság és a bizonytalanság általános légkörének kialakulásához vezethet. Mindent mindenáron kritizálni, ez a polgári bomlás, a nihilizmus és a pesszimizmus módszere. A kritikának meg kell hogy legyen a minősége és mértéke. A pártszervezetek elvhű és elvtársi magatartása a kommunisták derűlátásához vezet, akik a kritikában a változás és a haladás egyik döntő eszközét látják. A kritika párhuzamos oldala az önkritika. A kommunisták mindig úgy alkalmazták az önkritika módszerét, mint a kommunisták személyi fejlődésének bizonyságát, annak kifejezését, hogy az ember azonosítja magát a mozgalommal, az ember érettségének és őszinteségének kifejeződését, aki bizalommal fordul elvtársaihoz, mert tudja, hogy fogyatékosságainak egyéni felismerése megértésre talál elvtársainál, ő maga pedig segítséget kap tőlük. Az önkritika mindig az emberi kapcsolatok megszilárdulásához vezetett, mivel semmi sem emberibb mint a hibák bevallása, amelyeket az ember jóvá akar tenni. Az önkritikának azonban csak bizonyos körülmények között van jelentősége. Elsősorban ott, ahol nem lett formális szokás része. A formalizmus az önkritikában képmutatáshoz vezet. Az önkritika leginkább ott éri el a célját, ahol az ember nyugodtan beszélhet, nem kell félnie attól, hogy hibáinak vagy tévedéseinek beismerését felhasználja valaki ellene. Ezek az alapvető feltételei a kommunista személyisége, a pártszervezet és a szocializmus politikai rendszere Sikeres fejlődésének. MILOSLAV CHLUPAC A Vovákyi Bányavállalat dolgozói 4 347 000 korona értékű kötelezettséget vállaltak a Szlovák Nemzeti Felkelés 35. évfordulója tiszteletére. A felajánlás teljesítéséhez jelentősen hozzájárul az Októberi Forradalom szocialista munkabrigád, amely a Lehota Bányaüzemben dolgozik. A képen: Ján Bednár munka közben (P. Simoncík — CSTK felvétele) Nyíltan, szeműi szembe A FÖLD MÉLYÉN
