Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-08 / 27. szám
1979. VH 8. N A moszkvai CDL (Centralnij Dom Lityeratorovj, az hók Központi Háza előcsarnokában nem marad idő a körülpiUantásra. Fagyejev életnagyságú szobrát éppen csak regisztráltam (ö az írók háza névadójaj, s máris meleg kézszorítás fölött mosolyog rám Szergej Zaligin, az orosz-szovjet próza- irodalom egyik legmarkánsabb művelője. Szinte meg sem várja a bemutatkozás formális aktusát, nyomban betessékel az étterembe. Friss mozgásával meghazudtolja korát, nem akarom hinni, hogy vendéglátóm a hatvanhat éves tudós, inkább azt érzékelem, hogy az alig harmincéves íróvá lett ember ígér ma estére izgalmas perceket, mert sok-sok mondanivalója van még a világról. Vibrál a levegő körülöttünk, élénk vita, halk eszmecsere, vidám zajgó társaság szolgáltat aláfestő hangulatot, s a zsibongó, eleven írósereg soraiból most csak ez a bölcs mosolyú író érdekel, aki mint az omszki egyetem talajjavítási tanszékének vezető mérnöke, majd a Szovjet Tudományos Akadémia szibériai fészlegének tudományos főmunkatársa egyszer csak úgy érezte, már nem tud tovább „vasárnapi író" lenni, szakmát változtatott, s inkább választotta a „vasárnapi tudós" szerepét. Nem állhatom meg, hogy ne ezzel kezdjem a kérdezős- ködést. 0 Ön tudósként kezdte pályafutását. Mit jelent ez az író számára, nem is annyira tematikailag, mint inkább szemléleti szempontból? — Nem 'könnyű megválaszolni a kérdést, mert hiszen számomra ez volt az egyetlen variáns. Tu dományos munkatárs voltam, agronómus és mérnök. De ez csak az egyik változat, hiszen az embernek csak egy sorsa van. Az enyém így alakult. Bármely író életrajza ott tükröződik a munkásságában. A kortárs szovjet irodalomban nagyon sok az olyan író, aki megjárta a tudományok iskoláját, vagy még most is tudományos dolgozó. Mi a dolog lényege, ha mindezt magiamra vonatkoztatom? Engem a tudományos munka az ismeret- szerzéshez vezetett el. Számomra tehát minden új dolog elsősorban valamiféle anyagnak a megismerése vagy elsajátítása. Mint ismeretes, a polgárháborúval foglalkozom. Ez a történelem önmagában is érdekel. A megismerés vágya korábban érkezett, mint az a gondolat, hogy írjak róla. S így van ez nálam minden újjal: számomra a legérdekesebb mindig — és ez a szubjektív része a dolognak — a megismerés folyamata, a kutatómunka. Utána következik a második szükségszerű lépés, elmondani azt, amit megismertem. És itt bizony nagy pontosságra van szükség; és mindenesetre arra törekszem, hogy a lehetőségek határán belül pontos legyek. Amikor a polgárháborúról írtam például, vita keletkezett egyes általam felhasznált tények körül. Meggyőződésem viszont, hogy ezek álviták voltaik, mert be tudtam bizonyítaná: a tények megfelelnek a valóságnak. Ez volt a haszna annak az iskolának, amit kijártam s amit megszoktam. Kételyeivel bárki fölkereshet, be tudom bizonyítani, hogy igazat írok. Ezen kívül irodalomtörténeti esszéket is publikállak. Ugyanis nemcsak az irodalommal szeretnék foglalkozni, hanem meg akarom érteni — akárcsak a mérnök saját munkáját —, mi az a tárgy, amivel foglalkozom, azaz, mi az irodalom. S ez az út, a tudományos megismerés iskolája, ez keltette föl bennem az érdeklődést az irodalom- tudomány iránt. 0 Hogyan tudta fölcserélni a tudományos munkát az irodalmi tevékenységgel? — Csak 10 éve dolgozom mint hivatásos író, de már korábban sem voltam 'a szó legszorosabb értelmében vett tudós. Sok közérdekű ügyben vettem részt, egyebek között — és erre szívesen emlékszem — hosszú időn át felléptem a sajtóban és egyéb fórumokon az alsó-obi vízi erőmű megépítése ellen, aminek .következtében hatalmas terület került volna a víz alá, nagyobb, mint Csehszlovákia. A hozzám hasonlóan gondolkodókkal együtt sikerült ezt az ügyet leállítanunk. Később a szóiban forgó területen kőolajra bukkantak. Másfél évvel ezelőtt írói tanácskozáson voltam Tyumenben, és mindenki — geológusok, a helyi állami szervek képviselői — azokról a cikkeimről beszélt, amelyekben ezekkel a kérdésekkel foglalkozom. A közelmúltban interjút adtam a Kom- szomolszkaja Pravdának a környezetvédelem -kérdéseivel kapcsolatban. Úgy gondolom, elsősorban azt kell az emberekkel megértetnünk, hogy a természet tanulmányozásához szükséges a tudomány történetének az ismerete. Hogy az embert ne csak „AZ ÉLETRŐL BESZÉLGETNI“ Szergej Zaligin nyilatkozata érzelmei késztessék kifakadásra: ó. micsoda kies táj, nem szabad elrontani, hanem értse meg századunk színvonalán azt is, mindez honnan ered, miből keletkezett... Erről jut eszembe, Oroszországban született az a tudomány, amely a termő- talaj-kutafássail foglalkozik. Mindenki isimeri New. ton, Galilei nevét, de kevesen hallottak Doku- csajevról, aki 1883-ban megteremtette ezt a tudományt. A föld vastagsága 12 ezer kilométer, a termőtalaj pedig mindössze 40 centiméter. És a mi egész életünk erre a negyven centiméterre alapozódik. Dokucsajev előtt senki sem összegezte a termőtalajról szerzett ismereteket. Külön létezett tehát az állatok, a növények és az ásványok világa. De a termőtalaj szempontjából ez a világ egy és oszthatatlan. Ha az emberek megértik, hogy minden ettől a vékony földrétegtől függ, egészen imás lesz az érzelmi beállítottságuk is ezzel kapcsolatban. Figyelje csak, hány versnek íett ihletűje a messzi égbolt, a végtelen tenger, de a termőtalajról senkii sem írt semmit. Zaligin első regénye a TROPl ALTAI A j Az Al- taj ösvényein) tematikailag is kapcsolódik az író kutatómunkájához. A helyszín ugyanaz, ami írásainak nagy részében: Szibéria. Ifjúságának, a második világháborúnak, mérnöki pályafutásának élményeit jelenti számára. A szibériai parasztok küzdelmes tudat- és életformaváltását ábrázolja nagy sikerű regénye is, Az Irtis partján. Az állami díjas író több mint tíz éve Moszkvában lakik, él- ményanyaga azonban mindvégig Szibériához köti, ahol született, élt és dolgozott. Erről szerelnék közelebbit tudni, amikor felteszem a kővetkező kérdést. 0 Mit jelent az ön számára Szibéria? — Ez a kérdés is az életrajzomat érinti, akárcsak az előbbi. Gondolom, az ember legerősebb élményei a gyermekkor és az ifjúság élményei. Mindennél jobban megőrződnek és állandóan rájuk támaszkodunk. Itt van mindjárt a polgárháború, ami számomra nem csupán történelem: 1919-be.n, amikor Jefim és Mamontov partizánhadsereg — később Jefrem és Mescserjakov néven ábrázoltam őket a Sósvölgyiben — Barnaul- ba bevonult, ez az én hatodik születésnapomon történt. Mi, kisgyerekek, ott futkároztunk körülöttük, s úgy fogadtuk őket, mint igazi hősöket. De úgy is néztek ki, ahogy a hősöket elképzeljük, fehér lovon, bőrbekecsben, vörös kokárdával a sapkájukon. Egyébként sok magyar is volt közöttük . . . Nos, tehát, az emlékezés anyaga különböző lehet, de az én emlékeim kokrétan Szibériához kötnek engem. Nyugat-Szibériát kivált jól ismerem, öt-hatezer kilométert tettem meg csónakon egy hidrogra'fikai munkacsoport vezetőjeként. Mi állítottuk össze a szibériai folyók hajózási térképét. Mindez érthetően nyomot hagyott bennem, bármirőil is írtam. Az embernek van valamiféle egészben vett életérzése, ama, ha konkrét formában jelenik meg, nyomban megszűnik fogalom lenni. Ez a konkrét köitődés nálam Szibériával van meg. 0 Magyarul először az Irodalmi Szemle közölte annak idején Az Irtis partján című regényét. Azóta is a magyar olvasók figyelmének középpontjában áll munkássága, a Sósvölgy, a Dél-amerikai változat, a Csehovról szóló esszé, a Bizottság. Hogyan fogalmazná meg munkásságának vezérgondolatát? — Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, bér sokszor kérdezik meg tőlem, ilyenkor mindig azt mondom: az írói ötletet 'tartom a legmegfogh-atatla- nabbnak, a legtitokzatosabb dolognak. Nagyon sok embert ismerek, iitt élnek, körülöttem, s mégsem tudom megmagyarázni, miért nem róluk írók, miért másokról. A legfőbb ötlet számomra nem is a téma. A legdöntőbb az írás kényszere. Ügy gondolom, mi írók valamilyen mértékben mind grafomániában szenvedünk. Egyszerűen írni aka; runk. Vannak sikertelenek, őket grafemániások- nak nevezzük, s vannak sikeresek, ők az írók. A legfontosabb, hogy az ember gondolkozzon és -beszélgessen az életről, de nem szóban, hanem írásban. A dolog lényege ez. Aztán ehhez jön még az életrajzom, az érdeklődési köröm, különféle társadalmi, erkölcsi kérdések. Egyszerűen írok, mert nem tudóik nem írni. 'Azokon a napokon, amikor nem írok, beteg vagyok. Ilyenkor azt érzem, hogy hiányzik valami és fölösleges vagyok. Fizikailag rosszul érzem miagam. De hát minek is magyarázzam, eleve elrendeltetett grafomániás vagyok. 0 Egyik irókongresszusi felszólalásában beszélt arról, milyen gazdagodást jelent az orosz irodalmi nyelv számára az olyan ún. kétnyelvű írók munkássága, mint például Csingiz Ajtmatov. Hogyan látja ön a nemzeti irodalmak és az egész szovjet irodalom viszonyát? — A dolog lényege az, hogy irigylem a kétnyelvű írókat. Az a véleményem, hogy az irodalom -történetében, különösen az orosz irodalomban nagy szerepet játszik a kétnyelvűség. XIX. századi klasszikusaink, kezdve Puskintól, alaposan ismerték a nyugat-európai nyelveket és kultúrát. A francia irodalmat minden bizonnyal nem ismerték rosszabbul, mint maguk a franciák. Sőt. Elsajátították a francia irodalomból! a nyelv és a gondolkodás kultúráját, s beépítették az orosz irodalomba. Ez az összevetés újjászületést is jelentett egyúttal. Minden valahonnan ered, elszigetelten semmi sem létezhet. Az átvétel egyetlen irodalmat sem aláz meg, éppen ellenkezőleg, gazdagítja, megemeíi. Mert — hogy a példánál maradiunk — az orosz irodailom visszatért Francia- országba, ahol mint egy hatalmas jelenséget fogadták. Annál is inkább, minthogy saját irodalmukat kissé -megrekedtnek érezték, s az orosz prózairodalom újjászületési lehetőséget adott a számukra. Látta, az irodalomban, mindenki mindenkinek a lekötelezettje. Nem -lehet úgy osztályozni, hegy ez főirodalom, amaz meg másodrendű. Valószínűleg a magyar irodalom fejlődésében is nagy szerepe volt a nyugati irodalmaiknak. S ma a magyar 'irodaiamnak megérdemelt sikere van külföldön. Ez a folyamat más méretekben ma is észlelhető. Amikor Ajtmntovot olvasom például, úgy ír oroszul, ahogyan én nem tudok. Ez azért van, mert ő birtokában van az anyanyelvének is, de nem fordít — ez egy más dolog —, hanem oroszul gondolkodik, és ugyanazon a színvonalon, mint mondjuk én. Ez nagyon érdekes. Ha például én mesét vagy példázatot írek, akkor felhasználom a népmeséi nyelv elemeit. Ajtmatov- nak erre nincs szüksége, mert egy fiatal irodalomban él, ahol a mítosz nyelve még a jelen idő nyelve lehet. A kirgiz irodalmi nyelv még fiatal, a szakosodás nem zajlott le, és a mese, a mítosz nyelve nem különült él a korszerű nyelv szókincsétől. Erre az egységre vigyáznunk kell. A kétnyelvűség a különböző műfajok összeötvöz-ését is lehetővé teszi, s ez nagyon fontos, mert egyaránt gazdagítja az írót és az olvasót. 0 A közelmúlt történelmi konfliktushelyzeteit feldolgozó regényei mellett Zaligin számos tanul mányt is írt irodalmi kérdésekről. Ütiélményeit ugyancsak közreadta. Kézenfekvő a ktvincsis'g: Min dolgozik mostanában? — Koromhoz képest nagy regény írásába fogtam bele, ki -tudja, be tudom-e fejezni, hiszen 35—40 évre tervezem. Hét-nyolc fejezete lesz, s csak egy főszereplő vonul majd -végig mindegyiken. Minden fejezet önálló egész lesz, önálló cselekménnyel, más-más szereplőgárdával. A regényt a húszas éveknek szentelem, kezdem a hadikommunizmus utolsó szakaszában, s 1930—31-bem fejezem be, az első ötéves terv idején. Ez az időszak az egész emberiség szempontjából rendkívül érdekes, mert ekkor kezdte eá az emberiség tanulni az egyéni kezdeményezés és az egyéni boldogulás helyett a katle.kív munka és a kollektív felelősség tudatát. Főhősöm egy geológus, aki találkozik a még egyénileg gazdálkodó parasztokkal, együtt él az első kolhozokkal és a munkások világában is otthonos. A kor szülte feszültségeket, különbségeket akarom ábrázolni. Még nem is ismerem minden szereplőiméit, ám tudom a befejezést, s így el kell őket vezetnem a már számomra ismert véghez. Tulajdonképpen egy bővérű „detek'tívregényt“ szeretnék írni. Mozgalmas cse- lekményess'égre törekszem, gondolatilag -pedig társadalmi regénynek szánom. Bölcsesség-e, személyi varázs-e, amivel elbűvöli az olvasót, környezetét? Nyilvánvalóan. Meg az az otthonosság, amellyel biztosan mozog tér és idő országútjain. Mert egyaránt otthon van ő Szibériában és Európa szívében, hőseinek, a kol- hozalapífás gondjaitól barázdált Foíanov és a női helytállás példájává nőtt Irina Viktorovna lelkivilágában. Töretlen alkotókedvet, jó egészséget kívánok Szergej Pavlovicsnak, hogy még sokat beszélgessen az életről. NAGY JUDIT 11
