Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-08 / 27. szám

Gabriel Garcia Marquez A Kismmmjo MTOLSO OTM Majd dn megmutatom nekik, ki va­gyok én — mondta magában frissen szerzett érces fénfihang'ján, sok évvel azután, hogy először látta az óriási, ki- világítatllan, néma óceánijárót, amely egyik este hatalmas, lakatlan kastély­ként elvonult a falu előtt, hosszabb volt, mint az egész falu, és sokkal magasabb la templomtoronynál is, és úszott tovább a sötétben az öböl túloldalán fekvő, ka­lózok ellen erőiddé épített ősi város, egykori rabszolgakikötő felé, melynek körbeforgó világítótornya tizenöt másod­percenként marcona fénynyalábjaival holdbéli táborrá varázsolta a falut fosz- foresakáló házaival és vulkánsivatag-sze- ■rü utcáival, s jóllehet akkor ő még kis­fiú volt, érces férfiba ngj a sem volt, csak anyjától engedélye, hogy késő es­tig elhallgassa a tengerparton a szél hárfás éji zenéjét, még ma is tisztán emlékezett, szinte látta, hogy az őceán- 'járó eltűnt, valahányszor oldalba kapta a világítótorony fénye, és újra előtűnt, amint a ifénynyaláb toviasiklott, úgyhogy folytonosságában megszakított hajó volt az, el-, majd újra előtűnve haladt az öböl bejárata felé, alvajáró módjára ta­pogatózva a révbe vezető vízösvényt jel­ző bójáik között, míg aztán valami baja eshetett iránytűinek, mert kisodródott a szirtekhez, zátonyra futott, darabokra hullott, és elsülyedt egyetlen hang nél­kül, pedig ilyen heves összeütközésnek a szi ki apart tál akkora vasrobajt és ka­zánrobbanást kellett volna kelteni, ami­től még a városszéli utcáktól a világ végéig nyújtózó őskori vadon legmélyeb­ben alvó sárkányaiban is meghűlne a vér, ezért maga is álomnak hitte az egé­szet, különösen másnap, amikor körül­tekintett az öböl ragyogó akváriumán, a kikötő domboldalain a négerek viskói­nak tarka összevisszaságán, a guayanai csempészek bárkáin, ahogy átveszik a gyémántot nyelt papagájok ártatlan ra­kományát, elaludhattam csillagszámlálás közben, gondolta tehát, akkor álmodhat­tam azt a roppant hajót, hát persze, s annyira meggyőzte magát, hogy nem szólt róla senkinek, ki is ment a fejé­ből a látomás egészen, míg aztán pon­tosan egy évvel később, ugyanazon a márciusi éjszakán delfinnyáj után für­készte a tengert, s helyette a csalóka, komor, fel-tfelvillanó óceánjárót pillan­totta meg ismét, ugyanúgy tévelygett, mint akkor először, csakhogy ő ezen túl olyan bizonyos volt ébrenlétében, hogy rögtön szaladt, és elmondta anyjának, aki három hátig sopánkodott, hogy lá­tod, látod, megzápul az agyad ettől a tótágas élettől, nappal alszol, éjjel csa­varogsz, mint a rosszéletűek, s mivel azokban a napokban úgyis be kellett mennie a városba, beszerezni valami kényelmes ülőalkalmatosságot, amin megboldogult férjéről tűnődhet, régi hin­taszékén ugyanis elkoptak a rugók, öz­vegysége tizenegy éve alatt, hát kapott az alkalmon, s megkérte a csónakos em­bert, evezzen velük a zátonyos felé, hadd lássa a fiacskája a saját szemével, mint ahogy meg is látta e tengeri kira­katban a köpenyes ráják nászát a szi­vacsvirág tavaszban, a rózsaszínű fenék- pontyok és kék marénák fickándozását a víz selymesebb vizű gödreiben, még a gyarmati korok vízbe fúlt hajótórröttei- nek kóbor hajtinicselt is, mindent, csak 'épp valamiféle elsüllyedt óceánjárónak még a nyomát sem, na ugye megmond­tam, ő azonban úgy megmakacsolta ma­gát, hogy anyja végül szavát adta, jövő márciusban együtt virraszt majd vele biztosan, nem sejtve még, begy jövőjé­nek egyetlen bizonyossága az a Francis Drake korabeli karosszék lesz, amit a török 'bazárban kialkudott, s amelybe még aznap este belesüppedt, sóhajtoz­va, szegény Holofernészem, ha látnád, milyen jólesik rád gondolni e bársony- párnázaton, e királynői brokátkatafal- kon, ám minél mélyebbre merült halott férje emlékezetéiben, annál jobban bugy­borékolt, sűrűsödött csokoládévá szívé­ben a vér, mintha nem Is ülne, hanem rohanna hideg verítékben és földdel du­guló lélegzettel, amíg aztán a fia haj­nalban hazatérve halva találta a karos­székben, még melegen, de már oszlás­nak indultán, mint akit kígyó mart meg, pontosan úgy, ahogy utána még másik négy asszonnyal történt, mie’őtt a ten­gerbe bántották volna a gyilkos karos- széket, jó messzire, ahol senkiben sem tehet kárt többé, ha már az évszázados használatban úgyis elvesztette pihenést adó képességét, neki pedig hozzá kel­lett szoknia nyomorúságos sorsához, az árváéhoz, akire ujjal mutogatnak, hogy ő annak az özvegyasszonynak a fia, aki a halált hozó trónust a faluba hozta, s 'aki nem annyira a közjótékonyságból, hanem inkább halon élt, amit a csónak­ból össze tudott lopkodni, Időközben a hangja megércesedett, és nem gondolt többé látomásaira, mígnem egy újabb márciusi éjszakán véletlenül a tengerre pillantott, és egyszer csak, uramisten, ott van az irdatlan azbesztbálna, haza­járó szörny, jöjjenek, nézzék csak — kiabálta eszelősen —, nézzék csak, olyan kutyaugatást 'és asszonyriadalmat kavar­va, hogy a legöregebbeknek is eszébe jutott ükapá'ik im'indetn rettenet« és az ágy alá bújtak ’abban a hitben, hogy Wiliam Dampier tért vissza, akik pedig 'az utcára szaladtak, ügyet sem vetettek az éppen megint irányát veszítő és ren­des évi pusztulásába rohanó, valószerűt­len járműre, hanem nekiestek a csend­háborítónak, és úgy helybenhagyták, hogy akkor tökélte el magában dühtől ■habzó szájjal, majd én megmutatom nekik, ki vagyok én, ám óvakodott bár­kivel is megosztani titkos elhatározását, egész évben rögeszméjének élt, majd meglátjátok, k'i vagyok én, és így vár­ta ki a jelenések estéjét, hogy akkor ■tegye meg, amit megtett, elkötött egy csónakot, átkelt az öblön és a nagy pil­lanatra várva az egész délutánt a hajda­ni rabszolgakikötő zugaiban töltötte, a Karib-tenger ember kohójában, de annyi­ra saját 'kalandjába merülten, hogy nem állt meg, mint máskor, a hinduk bolt­jainál, megcsodálni a hatalmas elefánt­agyarba vésett mandarinokat, nem csú- folódott az otromba triciklit hajtó hol­land négereikkel, s nem ijedt meg, mint a révb máskor, a kobrabőrü malájoktól sem, verrel, akiket körbe-körbe űz a világon a rög- szerre ■eszme, hogy valahol rábukkanjanak a hogni ■titkos kifőzdére, ahol 'brazil lánycombot csillag szolgálnak fel roston sütve, mert sem- tak a mit sem vett észre maga körül mindad- tányér dig, míg csillagainak teljes súlyával rá- illata ereszkedett az este, s rothadó gaTdé- röl lel iniák és szalamandrák édeskés illatát kabino lehelte az őserdő, s ő elindult lopott relmek csónakján az öböl bejárata felé, leoltott olyann lámpával, nehogy magára szabadítsa a harag, partőrség kapóit, tizenöt másodpercen- tottsáj ként földöntúlivá nemesedve a világító- nem n torony zöld szárnysuhintásától, majd magáb újra emberivé válva a sötétben, tudta, ki vág hogy közel jár a kikötői révet jelző bó- tóm, é ■jákhoz, nemcsak azért, mert egyre va- 'hegy 1 kítőbban villant rá zsarnok izzásuk, ha- kezdet nem azért is, mert egyre szomerúbb megmi lett a víz lélegzése, s így evezett to- utat lí váfab, annyira magába merülten, hogy meggy egyszer csak azt se tudta, merről tört rá újból i hirtelen az a félelmetes cápalehelet, és tói, kii ■miért lett sűrű az éjjel, mintha egyszer- iminthí re meghaltak volna a csillagok, hát az rázon, óceánjáró állt ott előtte, teljes eliképasz- 'ját, vil itő terjedelmében, jóanyám, ez nagyobb, pásztó mint mi nden más nagy dolog a világon, amely és sötéteblb, miint bármi más sötétség lanáso földön és vízen, háromszázezer tonna hanem oápaszag olyan közel, hogy szinte érin- már ( tette a csónakot, láthatta a fölé tornyo- kérész sülő acélmeredély bordázatát Is, meg- zió, s számilálhatatlan ökörszeme fénytelen, só- az ócí hajta’an sok masinája, egy lélek sehol, a hal hozta magával önnön csendburáját, sa­ját üres égboltját, saját halott levegőjét, álló idejét, bolygó tengerét, melyben vízbe fúlt állatok egész világa lebegett, lés egyszer ez az egész eltűnt a világító­torony fényintésére, s helyébe visszatért egy pillanatra az áttetsző Karib-tenger, a márciusi éj, a pelikánok megszokott le- ^ vegője, ő pedig magára maradt a bóják között, nem tudta, mitévő legyen, s el­csodálkozva töprengett, vajon tény'eg nem ébren álmodik-e, nemcsak most, ha­nem a többi alkalommal is, ám alig me­rült fel benne a kétely, egy rejtélyes fu­vallat máris kioltotta sorra a bójákat, az elsőtől az utolsóig, és ahogy elsu­hant a világítótorony fénye, újra felbuk­kant az óceánjáró, már megbolondult iránytűvel, talán azt sem tudva, a hét tengernek mely pontjára tévedt, vaksin tapogatózva a láthatatlan rév után, való­jában a szirtek felé kezdett sodródni már, amikor a fiúba hirtelen belevillant a megdöbbentő felismerés, hegy a bóják Iménti játéka lesz a varázslat kulcsa, és meggyújtotta csónakjában a lámpást, vö­rös fénye biztosan nem kelthet riadal­mat a partőrség őrtornyaiban, a kor­mányosnak mégis maga a felkelő nap le­hetett, mert az ócenájáró tüstént ráállt a helyes irányra, és a nagykapun ért be Luzsi Bársony István A vetéstábla közepén egy falka túzok van: az őrt ők állították ki, maguk közül. Nagy tisztség ez túzoké'knál. Csak a vénéket illeti meg. A ta­pasztalt öregeket, akik minden kis fáit megértenek, s idejében tud­ják, honnan fenyeget veszedelem. Soha ezt a tisztséget túzo'kasz- szonyság nem viseli. Túzokék is tudják, hogy az asszonynép szóra­kozott és állandó szigorú figye­lésre nemigen alkalmas. A túzok­nagyságának az érdeklődését köny- nyen leköthetné valami jelenték­telen dolog, s azalatt az igazi nagy baj megközelíthetné a gya­nútlan társaságot. • Arra a világ kezdete óta nin­csen példa, hogy az őrkakas csak egy pillanatra Is hanyagul végez­te volna föladatát. Hogy még csak ne is tévedhessen: azért választ­ja a falka a mega felügyelőjét mindig a vének közül. Vagy talán nem is a falka választja. Talán ők maguk, az öreg vezérek osztják ki a szerepet egymás közt. Ma te, holnap én ... De aki az őrségre vállalkozik, az azután egyébre nem is gondol. Az a kötelességtudás mintaképe. Áll az őr egymagában, vagy harminc lépésnyire a társaitól. A többi nyugodtan legelészik, csipe­geti a vetést; némelyik a szára­zabb pontokon le is telepedik, el­nyújtózik, talán gondolatokba mé­lyed. Megteheti, hisz az öreg ve­zér szeme egy pillanatra sem lan­kadó éberséggel járja a környéket. Kellemetlen idő! .. . Még sokkal­ta jobban kell ügyelnie az őrnek, mintha tiszta veröfény volna. A lappangó köd álmossá tesz min­dent, a legelő túzokok restül moz­dulnak. Nagy gömbökhöz hasonlí­tanak, messzebbről nézve. A köd­ben jóformán eltűnik a lábuk. Zö­mök testük így, összehúződva.még jobban nekigömbölyödik. A ködfá­tyol, különösen nagyító erejével, struccmadárrá növeli valamennyit a távolból idetekintő szem számá­ra. Az őr esek néz, néz, rendíthe­tetlenül. Neki most hiába kínálkozik a zsenge vetés: semmi köze hozzá. Fülel, figyel, mintha fizetnék érte. Nyaka, az imént még kissé meg­roggyant, most kezd kinyújtózni, kiegyenesedni. Borzolt tollazata szorosan lesimul: lába szárát me­reven feszíti meg. Egy irányba te­kint. Onnan jön valami. Jön egy barna árnyék a levegő­ben. Egy suhogó-zuhogó óriás, emlékeztet a mesék griffmadará- ra. Most a ködös égen ő is két­szer akkorának tetszik, mint ami­nő. Pedig Igazában is derék le­gény. Egyik szárnya csücskétől a másikig jó harmadfél lépés, röpté­ben. Oly erővel jön, mint valami légi gőzmozdony. Zurbolva csap­kodja meg a semmit maga körül, azután úszik, úszik, akár a tenge­rék hajója. Komorság, vadság, ha­talom látszik rajta. A magyar sa­sok legnagyobbja. Világosodó tol­lazata mutatja, hogy már öreg le­gény. Félig szétnyíló farka hófe­hér. Jön a madárkirály, s az őrtúzok egyszerre megadja a jelt. Mintha parancsolná: vigyázz! tiszte-legj! Az egész falka kiegyenesedik, s a sas felé fordul. Annak nincs támadó kedve. Ne is legyen! A vén kakasok nyaka máris felfúvódik, érteni lehet ab­ból. Azt jelenti: „Na, csak próbálj belénk kötni, nagy úr! Megtépá­zunk! ...“ Ha a vén túzokkakasok össze­fognak, együtt tartanak: biztos, hogy megverik. A madárkirálynak van esze. Majd-majd! ... A nyá­ron! Ha a túzokfiók már meglapul a csálamádé szélén, vagy a rttkás zabban! ... Azt akikor emeli fel a nagy sas, amikor neki tetszik! ... Most csak átröpül a falka fölött, s némán fogadja a merev tartású, résen levő derék szárnyasok tisz­telgését. Amint elhalad: az őr utánafor­dul. Miinél messzebb tűnik a sas, annál jobban megzsugorodik újra az őrkakas. A többi csak őt lesi. Kezdődik a legelés újra — nincs már idegen a közelségben. yf lapjában véve nem vagyok /i energikus ember, inkább en­gedékeny, de néha úgy viselkedem, mintha az ördög szállt volna meg. Keményfejű vagyok, és mindenkivel ellenkezem. Ha valaki azt állítja va­lamiről, hogy az fehér, én természe­tesen azt, hogy fekete. Ezek után érthető, hogy egy csomó hülyeséget csinálok. A legrosszabb a dologban, hogy engem ilyenkor mindig valami ér. Egyszer télen a feleségemnek szem­rehányást tettem. Ha föl emlékszem, akkor egy leszakadt gomb miatt. Csakhogy az én Haszibémet kemény fából faragták. Ha én egy szót szó­lok, ő erre tizet. Nagyon összevesz­tünk. Nem tudtam magamon uralkod­ni, ordítottam: — Többé nem vagy a feleségem ... Takarodj a házamból. — Bizony ezt mondtam a feleségemnek. Neki a szeme sem rebbent. A vá­lással — mondja — egyetértek. De a házból takarodj te, mert én vagyok a ház asszonya! Össze kellett csomagolnom a holmi­mat és el kellett mennem. Még a sar­kon túl sem voltam, mikor eszembe jutott: ostoba helyzetben vagyok. Az asszony háza ugyan nem luxusvilla, de mégiscsak ház. Nem is barátságta­lan. Bizony nem szép az asszonyt ma­gára hagyni! Visszamentem. Kopo­gok. az ajtón, mire Haszibe kihajol az ablakon: — Ki az? Mit akar? — Asszonykám — könyörgök resz­kető hangon —, drága ... Bocsáss meg nekem ... Mi van veled? ... Nem ismersz meg? En vagyok, a te fér­jed .. . — Hogyhogy a férjem?! Elvált va­gyok! Senkit sem akarok ismerni! Tűnj el innét! — azzal becsapta az ablakot. Könyörögtem, de hiába. Haszibe en­gem két hétig gyötört. Egyik rokoná­val küldött levelet: „Ha velem akarsz élni, írd ezt alá. Különben engem többé nem látsz, Haszibe.“ A csodálkozástól nyelni se tudtam. Olvastam tovább: összes házimunkát tölteni el az iá igazságtalanság. E hazatérésem után mosogatok, 2. vízi rítani fogok. Aláír Nem tetszett ez gondolkodni kezdi egyetértenék ezzi egyszer esernyőn külföldi ruhaanyag fűket unszolják il Read Nuri Gü írására. Egy bizor az egyezséget el i Hosszú fontolga Két nao múlva mi tünk. Persze ezútl nem voltak túl könnyű az egyezs síteni. Nevetséges volt kötényben és jesen úgy, mint e Két hét telt el feleségem az egyi akarta megváltozt Panaszkodtam: — Nem bírom . tan és a háztar van .., Ezt nem l nap múlva felfor özvegy leszel! — Micsoda? H kinevetett. — Semmi sem keresek egy szó húztam jel a kúti maradt. A feleség és rám kiáltott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom