Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-16 / 37. szám
A víz a fűzfák ágait mosta, áradt a folyó. A cigány >a regatta végében Játszott, ott voltak az asztalok. „Szőke vize a Tiszának ...“ — Na, pajtás! — Reigőczi Pista ütött a vállamra, szinte megölelt, ahogy az első találkozásunkkor. Hajadonfőtt volt, a haja csapzott, délután öttől emelgette a poharat. — Disznó meleg Van. Nem akarsz megfürdeni? — Nevetett. Néztük a vizet. Érezni lehetett, hogy nő, rohan a (lábunk alattit, ágakat sodort. Meresztettük a szemünket, kényelmetlenné vált a víz egyhangú, surrogó moraja. — A jó 'édesanyját, ilyennek imég nem láttam! „Mondd meg, kislány, az anyádnak ..." Az asztaloknál énekeltek. Regőczi legyökerezett mellettem. — Ez neim a Bega, imli? — Miajd egy váratlan kérdés: — Otthon jártál a regattára? — Nem jártam. Fürdeni jártam a strandra. — A jegenyesor. — A turbináikon túl, ahol kiszélesedik a víz. — Ml a Lloyd soron laktunk. Hallgattam. Ne sokat 'beszéljen az ember. Megtanultam. Nem mondtam, hogy én nem sétáltam a nagykorzón, a Lloyd sor hal oldalán, legfeljebb a Bsgia-hídon túl'i diákkorzón caplattam végig a német ifrájolk villogó tanítványai mögött. Ránéztem Regőczi Pistára, mit akarhat, vagy csak a bortól? Állandóan készültségben kell lenni. Ogy tartotta fejét, mintha sastollas sapika lenne rajta, mint amikor Itt, Szegeden először találkoztunk vagyis, amikor elfogtak, azaz, amikor közéjük álltam. Már magam sem ismerem ki magamat ebben 'az elfordult világban. Hol az 'igazság? Hiába ordítanék rá Regőczi Pistára, csak részegen rám röhögne, különben is csak maradjak csöndben, ne kiáltozzak. — Halte! — kiáltották a szpá- hik. — Halte! — Szaladni kezdtem. — Halte! — 'Nem lőttek. Szaladtam tovább. — Állj! — lépett eOém egy fal mögül. Sapkáján sastoll volt, kezében revolver. Járőrt vezetett. Furcsa volit az arca, a toll alatt a szétnyílt száj, mint egy vásári kikiáltó, aki nem biztos a produkció sikerében. Rögtön megismertük egymást. Megkönnyebbült ölelés. — örezsem- Pajtás! Nahát, 'hogy... — vitt a parancsnokhoz. — Köztünk a helyed! — őrnagy úr, ő az állami főgimnáziumba járt, én a piarokhoz... Megtörölte homlokát. — A jő édesanyját ennek a hőségnek, még este se jön egy kis enyhület! — Július van. — De Ilyen, döglssztő meleget! Surrogott a víz. „Hogy az egész Tisza mentén nincsen olyan legény, mint én.“ Brónay is azt mondta, hogy köztünk a helyed, és ^keményen a szemeimbe nézett. — Az én tiszti századom a magja, az ökle az ellenforradalmi erőiknek, alki közénk áll, az kimondta az á-t... Fronton volt a hadapród úr? — Az utolsó három hónapban a Piavőnál. — Isién hozott közénk, fiam! összecsaptam a bokám. Világos aki á-t .mend, mondjon b-t is. Fönt, a szálláson, a konviktusi szobában hófehér lepedőik az ágyaikon. Rögtön a torkomra szállt ez a fehérség, akár a lepediék, de pofa .be, itt vagyok, kuss. Eleget beszélt Prőnay. Csak szervezés meg persze becsület kérdése, hajtogatta, és ránk vár a feladat, hogy megvédjek szeretett hazánkat. A sasnak álcázott libatollal? Persze, nem kérdeztem. Azt sem, hogy ml van velük, akik ott északon valóban... Néztük a vizet, hátunk mögött felerősödő hangok. — Annak az aradi operetllkormány naik a hadügyminisztere... egy röbej, kérlek, arvtamiszíj, nehéz lovassági kard, fehér lovaglónadrág, girardikalap, mint egy pojáca ... egyre-imásrá szöknek át hozzánk, szorul Kun Béla, főleg a vezérkariak... Jó lesz vigyáznunk, a vezérkarban megtanulták a köpe- nyegfongatást... Stromfeld volt ott az egyetlen katona, nem is értem, hogy tudott... Távolodtak a hangok. Nem néztem hátra. Regőczi Pista & vízre bökött. — Szolnokon most... — Nem hallatszik Ide az ágyúszó. — Ne menj, kislány, a tarlóra ...“ — énekelték. Kljöttsk a csillagok. Mi lehet most Szolnokon? Mindem együtt volt a vallomáshoz. Hogy én Kun Bé- láékhoz Indultam, hogy nem tudom, mi az a bolsewizmus, hogy féltem, amikor az olasz huszonnyolcasck belőttek bennünket, de a hazámat, igen, halkan játszik a cigány, fenyegetőién zúg a víz, ittam is, a hazámat mégiscsak ők védik, és én még csak nem is a Józsefvárosból, fanem a Gyárvárosból Jártam a Nagypark melletti gimnáziumiba, és a Hunyadikastély felé elpengő sarkantyúk hangja olyan volt, miint a park sötétjéből felhangzó női nevetés, egy máíi'ik világról hozott hírt, amelyet irigyelteim, mint a fehér kesztyűt, és hirtelen a hófehér intermiátusi lepedőik jutottak eszembe meg a porcukor, de sokat azért nem ittam, .így csak annyit jegyeztem meg újra: — Szolnok messze van, nem haitik ide az ágyúszó. „Gyönge vagy még a sarlóra ..." — énekelték a regatta végében. Az ágyam szélén ültem, vigyázva, ne gyűrjem össze a lepedőt. — Hát ez? — mutattam a cukrosstanic'.iire. Regőczi Pista mosolygott. — Hadí- tftek. — Intett. Az alagsor vasabl'alkai be voltak csukva, egyetlen körte világította meg a téglafalat. Mintha három kazánból fűtöttek volna, megcsapott a forróság. Szakállas férfi ült a földön a helyiség közepén, gúzsba kötve. Egy rudat húztak át térde alatt, ahhoz szíjaztáik két csuklóját. Airca für- dött a verejtékben, még a szeme fehérje is izzadni látszott. Megtántorod- tam, a levegőbe nyúltam, hogy támaszt keressek. — Add Ide — nyúlt egy Ismeretlen főhadnagy a zacskó ért, és teleszőrta porcukorral az izzadó arcot. Abban a pillanatban le gyek légiója .lepte el a cukrot, undorító, nagy zöld meg fekete dongók a latrináról, rátelepedtek a cukorra, szívták a bőrét, nyöszörgő ajkát, be lemásztak a szakállába, a szem® kifordult, tekergeti a fej. — Még egy adagot — mosolygott a főhadnagy, láttam, mosolygott s gondosan megszórja a sZE-irencsétlenit, akinek az arca most olyan lett, mintha fehér kendővel borították volna le, olyan, mint azoké a halottaké, akiket nem vittek el a szamiitécek a Pia ve partjáról, azokat is legyeik röpdöstík körül. és fehéredéit az orruk. Ojra a ifőhadnaigy szenvtelen, szakszerű hangja: — Még egy adagot! — És a szakszerűséget enyhítő, atyáskodó mosoly. Az udvaron nekítámaszkadtam a fa’inak. Ide-oda járt előttem a szakállas, hörgő fej. — Te, Pista, ez nem a temesvári fagyialtos volt? Tudod, az a szakállas, aki a strand előtt... Regőczi nevetett. — Vörös ez, pajtás, nem fagy.’ia'ltos! — Csak nem ... — Nem folytattam, mert amióta a konviktusban vagyok, már saját gondolataimat se merem befejezni, de Regőczi elértett. — Ne félj, semimi baja nem lesz a fagylal- tosodraak. Egy kicsit behintjük porcukorral, ha fagylaltoe, akikor biztosan méltányolja, aztán kirúgjuk a kapun. Így szokta ezt a parancsnok. Másnap a Madách utca sarkán megállított Prőnay. — Hadaprőd űr, az én különítményemben katonák vannak, nem zárdaszüzek! Akinek ez nem tetszik, nil A Lenii porcukorral tette? összecsap b őrnagy úri Lovagi ópál szárát tvtögel azt hiszem, . ini a rend m — Megemeli ste, amikor hazatértem, a feleségem bemutatta diákköri barátnőjét; Kassáról utazott Pozsonyba, és a szállodában tudta meg, hogy elfelejtettek neki szobát foglalni. Bár a lakásunk mindössze egyszobás, és két kicsi gyerekünk van, a feleségem felajánlotta, aludjon nálunk, az egyetlen szétnyitható re- kamiénkon; nyilván arra számított, hogy elalszom a földön vagy elmegyek aludni a barátomhoz. Csakhogy bennem volt vagy két liter bor, fáradt voltam, is azonkívül — tetszett is a feleségem barátnője. Jóival nagyobb fáradtságot színleltem, mint amilyen fáradt valójában voltam, tornanadrágra vetkőztem, s a két nő tiltakozása ellenére lefeküdtem a reka- miéra, középre. Az éjszaka kellős közepén ébredtem fel. A két nő 'között feküdtem: nyilván bíztak bennem. Az esti bortól furcsán forgott velem a szoba, a gyomrom emelkedett. A feleségem barátnője a jobb oldalamon ■feküdt, háttal felém, meztelen válla tompám fehérlett a sötétben; kívülről csak az utcai lámpa elmosódó fénye szűrődött be. Hatalmába kerített a kíváncsiság. Hogyan reagál? Felsikolí? Botrányt csap? Vagy csak némán félrehúzódik? Kíváncsiságom és a bűn utáni vágyam erősebbnek bizonyult, mint erkölcsöm és elveim. Ajkammal megérintettem a forró vállat. A nő meg sem moccant. Kis ideig füleltem — a szobában mindenki nyugodtan lélegzett, mélyen, szabályosan. Tudtam, hogy eb. ben az órában a legmélyebb az álom: nem fenyegetett veszély. Kezem óvatosan a paplan alá csúsztattam, és könnyedén végigsimítottam a bársonyos női combon. Nem tudtam, igazán alszi'k-e, vagy csak színleli az alvást. Ogy tetszett — talán félelmében —, a lélegzetét is visszafojtotta. Aztán picit változtattam a testhelyzetemen, mintha csak véletlenül tenném, álmomban, és úgy maradtam — mintha álomban történt volna; a szemem is hunyva maradt. Csodáltam finom lelkületét: — vagy talán jól átgondolt hadi- terv? Reggéi megjátszhatja, hogy semmiről sem tud, hogy semmi sem történt. Utána — a tulajdon feleségemmel sosem éreztem ekkora kéjt — olyan ártatlannak éreztem magam, akárcsak egy újszülött. A feleségem aludt. Megsimogattam a haját, és köny- nyedén fülön csókoltam. Örömmel állapítottam meg, hogy még mindig szeretem, pedig az elmúlt hónapokban kezdtem kételkedni benne. Sehogy sem fért a fejembe: először csalom meg, és éppen akkor döbbenek rá, hogy szeretem. Csendben lemásztam az ágyról; egyszeriben ízléstelennek találtam idegen nő mellett feküdni. Az előszobaszekrényből előhúztam a feleségem bundáját, és lehevertem a konyhában .a földre. A bundából a feleségem kellemes illata áradt, és először éreztem hűtlenségem miatt lelkiis- meret-íurdalást. Az a gondolat vigasztalt, hogy senki sem tudja meg; én nem váltom meg botlásomat, és bíztam benne, hogy a 'legjobb barátnője ugyancsak nem fog vele dicsekedni. Nemsokára elaludtam. Azt álmodtam, hogy nem sokkal Pozsonyon túl agyonütöttem magam, azon a helyen, amelyet nagyon jól ismertem. Sokszor utaztam aíra autóbuszon, amikor a Záluhyn lakó barátomat látogattam meg, vagy amikor szolgálati utak alkalmával Prágába, illetve Brnóba utaztam. A Prágai úti elágazásnál történt, nagyon jól ismertem azt a helyet, de arra már nem emlékeztem, hogyan csaptam magam agyon. Nem tudom, autóbuszon vagy autón utaztam-e, 'kerékpáron vagy motorkerékpáron-e. Baleset volt, azt tudtam. És még valami, amit tudtam: az időpont. Február húszadika, fél tizenegy. Ezek voltak az első szavak, amelyeket hangosan kiejtettem ébredés után. Úgy éreztem, rászedtek. Igazságtalanságnak tartottam, hogy ilyen későn jött a figyelmeztetés. Reggel fél négy volt, és a fontolgatásra mindössze hét órám maradt. Az álom előrevetítette baljós veszedelmet büntetésnek tartottam hűtlenségemért. De nem kegyetlenség ez? Hűtlenségért halál? A sors egyszer az életében talán mindenkinek lehetővé teszi, hogy megismerj® az igazságot, s én éppen akkor kaptam ezt a lehetőséget. De mi van, ha az igazság megismerésének pillanata egyenlő a halállal? Erről meg keil győződni!. Ogy tűnt fel, álmom titokzatos jelentőséggel bír, s ezt csak én fejthetem meg. Ogy tűnt fel, létezik egy kiindulási pont, s ez végképp megzavarta a fejem, mert kezdtem szentül hinni, hogy éppen én vagyok az, aki érré rájön és felfedezi a törvényszerűséget. Ogy tűnt fel, hogy egy bizonyos pontra, amelyből természetesen sok van, ugyanabban az időben halálsugarak esnek, s annak, aki abban a pillanatban azon a helyen tartózkodik, meg kell halnia, s éppen én vagyok hivatott igazolni a féltevést, mivel látnoki álmom volt. Délelőtt fél tizenegykor oda kell mennem, arra a kereszteződésre, s ha meghatok, igazam van. Kérdés, azonban, hogy személyes vagy személytelen pontról van-e szó. Ha nem megyek el. s azon a helyen fél tizenegykor valaki más hal meg, személytelen pontról van szó. Ez viszont azt jelente, né, hogy a halál nem időben, hanem térben leselkedik az emberre. Megszállottja lettem a gondolatnak, de nem volt ez újság, hiszen kiskorom óta különös hajlamaim voltak. Egy ideig például meggyőződésem, volt, hogy minél távolabb megyek attól a helytől, ahol vagyok, annál mélyebbre nyúlnak visz- sza emlékeim a múltba. Ha a legmesszebbre távolodnék szülőfalumtól, talán sikerülne visszatérnem a prenatális stádiumba is. Azonban gyötört a Föld gömbölyű volta, mivelhogy ez a tény megakadályozta, hogy valamitől a legmesszebbre távolodjam. A Föld gömbölyűsége azt eredményezi, hogy a legmesszebb távolodni valamitől a visszatérést jelenti. Fél tizenegykor érkeztem a szerkesztőségbe; már hajszoltak. Kigombolt nyerőmmel — A szív kellett volni — Butasá lene annyit — Nem n tam. A főnök i — Hogyhi — Azonnal a főnökhöz — fogadott az apró termetű fekete hajú titkárnő. — Végre — mondta a főszerkesztő, amikor beléptem a szobájába. — Mi van? Ég a ház? — kérdeztem, és cigarettára gyújtottam. — Prágába mész. Azonnal. Az autó mindjárt itt van. — Prágába? — Meg akartam kérdezni, minek, de nem volt rá időm. Gondolataimban felbukkant a Prágai út, s bintelenében mintha minden csepp vérem a lábamba futott volna; le kellett ülnöm. A gyomromat fájdalom markolta össze, a fájdalom felfelé kúszott, a szívem irányába. Rosszullét jött rám, eloltottam a cigarettát. Elnyomtam a csikkek között a hamutartóban, hogy teljesen szétmorzsolódott, s az ujjaim hegyén egy kis dohány meg hamu maradt; undorodva beletöröltem a nadrágomba. — Mi bajod? Történt valami? — kérdezte a főnök. — Elsápadtál. Parancs, ' tulajdonkóp] szadoztam e dönteni: me — Nem i rosszul érze A főnök s — Harmi Miféle gene Kerítsd elő A lába mb ni. — Azonn. — Felálltán főnök hang] — Vedd 1 henni. Milyen eg és félreveze szabadító él lingelése vá sze hogy n
