Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-09-16 / 37. szám

tjén el miimistrál- ízt íbiszem, nem magát se. Érokáim. — Igenis,

csizmájának a n .huszár vágyok, ág. Megtanultam, társiassiág, de ... pálca, egy ideig

ott remegett a vége hárem arasznyira tőlem, aztán újra a csizmát veregette. — Tudtommal, ön is lovas alakulatnál szolgált.

— A fogatolt tüzéreknél, őrnagy úr.

— Na látod. Ne,m szeretem a kisasszon ytem p ókat. Különben is, ki tudja, mi vár még ránik. Kell a fiúiknak egy Ikiis kikapcsolódás.

Kérdően nézett rám.. Nem konfisKopócs Tibor Illusztrációja

hálhattam el a választ. Nem a bakák módján, csak annyira, hogy 6 is meghallja, ismét öszecsaptam a bokám. — Igenis, őrnagy úri

„Ha megvágod kis kezedet, ki süt nékem lágy kenyeret...“

Szorosán egymás mellett álltunk, a korlátnak támaszkodva néztük a vizet. —■ A Begára ugyanígy hajolnak a fűzfák.

— Csak a Tisza jóval szélesebb.

— Most meg árad ts. A fagyialtos ott szokott á'llnii a sétányon vagy a Már la-szobornál.

Miért emlegetem? Nem szabadna, hiszen elhatároztad, te marha, hogy nem ingázol többé a Gyárváros meg a Belváros között. Itt határoztad el, nem otthon, hogy kimégy a Lloyd sorra, végig fogsz menni a nagyikor- zón, nemcsak Temesváron van korzó, másutt is végig lehet menni rajta.

Regőczi a magasba szimatait. — A kakasos háznál, Szabolcsiba esperes úr ablaka előtt?

— Pontosan ott. Tudod, mi van a Mária-szobor talapzatára írva? — Nem lenn© szabad, de már elragadott a honvágy, és az a szakállas férfi is úgy ült a pincében beenkrozott arccal, és talán Regőczi már eléggé rászeg ... — „Emelt© Temesvár lakossága Dózsa György kínszenvedésének a helyén.“

— Igen? — Hangja közönyös volt, talán valóiban nagy már benne a nyomás, vagy igen óvatos. — Nem is tudtam.

Miért emlegetem? Mindannyian megszenvedtük a magunkét, a Piave is áradt, ezek onnan szaladlak ide, ahová én indultam, de most együtt vagyunk, velük vagyok, nincs különbség, íróért is lenne, Zadravecz páter Is egy kalap alá fogott bennünket a zászlószenteléskor, ahogy áldásra emelte karját: — TI mind az akasztófa alól jöttetek ide.

Ott álltunk tollas sapkában az udvaron. Tabi Árpád, a legszebb dekorált főhadnagy tartotta a zászlót, hét ezüst szöget vertek a nyelébe: Gömbös Gyuláné. Prónay Pál, Gömbös Gyula, a Szegedi Honleányok... a páter ölelő mozdulatot tett: — Bele- csőkolom ebbe a zászlóba hazám szívének dobogását, és fi induljatok majd, amerre apostoli kettős keresztemmel mutatom az utat...

Miilyen utat mutat? Szolnoknál szólnak az ágyúk, Stromfeld, a Ludovika parancsnoka odaállt azokhoz, mi pedig úgy teszünk, mintha parancsra várnánk, de ki parancsol itt, meddig várunk és mire? Feszesen álltunk a feldíszített udvaron, sasfollak és an- tantszlja'k, a parancsnok, Prónay, a zászló mellett, oldalt a hölgyek karéja, széles, virágos kalapok, egy-egy ünnepi civil, légy szállt le az orrom előtt, vágyázzba álltam, csak szemmel követtem, zárva volt az alagsor vasab laka.

Ott állt mögöttünk Prónay néhány úrral. A cigány még mindig játszott.

— Nézd dsalk! — mutatott Regőczi Pista a folyóra. — Nézd csak!

A többiek is a korláthoz jöttek. — Egy hulla — mondta Regőczi. Már én is láttam. A regattát rögzítő sodronykötélen akadt fönn. Mintha úsznék, az örvény lassan megfordította, látszott tömött szakálla. A holdfény csillogott vagy a szeme? Most nem volt az arcán se légy, se porcukor.

— Egy bolsi. Talán Szolnoktól úsztatták le.

— Na, akkor elmondjuk neki a circum dederuntot — nevetett Bró- nay. Aroán még sclkáig az az atyáskodó mosoly, amely értékeli a humort. Közel állt hozzám, nem is halkította hangját, azt mondta egy kávébarna tttzérszázadósnak: — Látod, ha nem szeretne a gazda, te is könnyen így járhattál volna.

Megtántorodtam. Mint amikor a szakállas ott ült a pincében. Mi a tréfa, mi a fenyegetés? Mit tegyen az ember, ha már semmiben sem ismer! ki magát? Kövesse a parancsot? Melyüket? Kiét? Hova megy? Hiszen maga részegl

Tenyeremet a nadrágvarrafhoz szorítottam, igyekeztem strammul állni.

— Azonnal menjen vissza a szálláskörletbe! Ez parancs, érti?!

— Igenis, őrnagy úr!

Elindultam. Berzenkedve, hogy lehordanak, mint egy kötyköt, mégis megkönyebbűlve, hiszen minden tisztázódott, ment ügy látszik, ahol az erő, ott az igazság ebben a felfordult világban, és jobb a regattán cigá- nyozni, mint felpüffeidt hullaként forogni az áradó vízben. Egyértelmű, világos, határozott parancsot kaptam, megvan az út, amely a jövő, az én jö- vőm felé vezet, kár itt tovább okoskodni. Készségesen lépegettem a júliusi éjszakában a Madách utca felé, ahol a kollégiumi ágyon porcukorfehér a lepedő.

MHHHm

ső gombot az ingemen és teem izzadt homlokomat, n valami — hebegtem. — Ma z mennem.

iddel a te korodban. Nem kelned.

la nem mehetek — rímámkod> nézett rám: arancs.

rajtam. Ez parancs! Éjszaka lem hittem benne, csak elját- tal. Végül is lehetőségem volt em menni. Ez viszont parancs. • ismételtem meg. — Nagyon , Nem bírnám ki az utat. ézett, majd dühösen kifakadt: •fi, és szívbántalmai vannak, •tok? — Aztán hozzátette: — :át. Ö megy helyetted.

’ér kezdett a fejembe tódul, — rebegtem. — Köszönöm, az ajtóban hallottam meg a

iságod, és menj valahová piszívedet hozod fel mentségül, ot. Ismét visszatért az a fel- az első hajnali villamos csi- íra is nem hiszik benne, per- benne. Vagy gyáva vagyok,

jutott eszembe, de ez nem keltett bennem megalázó szégyenérzetet; meglepetéssel nyugtáztam, hogy a gyáváik is örülhetnek az életnek.

Elkísértem Jo2o Berkát az autóhoz, s útközben újabb gond gyötört. Hátha mégis baja történik; életem végéig se szabadulok meg a íelkiismeret- furdalástól. AmikoT Jo2o beszállt az autóba, úgy éreztem, mintha szántszándékkal küldeném a halálba. Gyáva vagyok, mondtam magamban, de most már a szó teljes súlyát éreztem.

— Lassan menjetek, csúszósak az utak — mondtam, és kezet nyújtottam Jozónak. Meglepetten kérdezte:

— Mi van veled? Csak nem hiszed, hogy nem

térünk vissza? 4

— Olyan álmom volt. Baleset meg hasonlók. Hülyeség. Jól van, én figyelmeztettem, gondoltam megnyugvással, és nem is váltam nevetségessé.

A sofőr elkáromftotta magát: — A krisztusát! írtéra szeretem az ilyen kuvíkolást utazás előtt. — Jo2o felnevetett. Elbúcsúztam, s még a hátam mögött is hallottam Joüo nevetését. Hülye, csapja magát agyon, ha nem hisz. Körülnéztem; az autó éppen kigördült a 'kapun.

Kis ideig álltak, vártak, hogy besorolhassanak a kocsisorba, s én a legszívesebben utánuk futottam volna és kihúztam volna Joíót az autóból, magam ültem volna a helyére és mentem volna elébe a sorsomnak. Az udvar közepén álltam, s még akkor is bámultam utánuk, amikor már rág elmentek, s éreztem, mint enged fel bennem a görcsös feszültség, s valami hirtelen és váratlan felszabadít ó megkönnyebbülést érzek.

Frissen és kipihen ten felébredtem — most már valóban; a feleségem tejet jött forralni a konyhába.

— SzoroSkodtunk, hát ide hurcolkodtam — magyarázkodtam hirtelenében. Nem szólt semmit, csak némán rám nézett, s nekem úgy tetszett, arcán enyhe fintor suhant át. •Meghökkentem. Talán csak nem tud mindenről? Felálltam, eltettem a szekrénybe a bundát és megmosakodtam. Aztán bementem a szobába. A nagyobbik lányom az ágyacská- jában állt, narancsot evett. A kisebbik a nagy kosárban aludt, ujja a szájában. A feleségem barátnőjén sárga pongyola, rövid szőke haja kócos volt, de illett neki. Elégedetten állapítottam meg, hogy megérte a vétkezést. A kicsivel beszélgetett, narancsot hámozott, s a szájába dugdosta a rózsaszín félholdakat. A feleségem kijött a fürdőszobából, a haját fésülte. Ahogy így együtt láttam őket, a feleségeimet meg a barátnőjét, akaratlanul is összehasonlítást tettem, s a mérleg egyértelműen a feleségem javára billent. Sokkal szebb és jobb az alakja. Csak egyetlen hibája van — túlságosan jól és túlságosan régóta ismerem a tulajdonságait.

— Nos, hogy aludtunk, hogy aludtunk? — kérdeztem kedélyesen, és ásltozva hozzátettem: — En úgy aludtam, mint akit agyonütöttek.

A barátnő gúnyosan nézett rám, és így szólt: — / Sok örömem nem volt belőle. Valaki megzavart. — Kurtán felnevetett, és elvonult .a fürdőszobába. Nemsokára hallani lehetett a tus csobogását.

Meghökkentett, erre inem számítottam. Ez a nőszemély tulajdonképpen megsértett. Valóban kellemetlenül érintett. Méghogy semmi öröme nem volt belőle! Ez lehetetlen! A legszívesebben utána mentem volna a fürdőszobába és lekentem volna neki egy-két pofont.

A feleségem gyengéden megsimogatta az arcomat és Így szólt: — Ma éjszaka fantasztikus voltál. Még sosem volt ilyen nagyszerű. Éva alighanem tényleg nem sokat aludt mellettünk. — És hálásan .beletúrt az ujjaival a hajamba.

Ügy éreztem, agyvelő helyett egy doboz nedves dinamit van a fejemben.

— Mennem kell — léptem félre.

— Ilyen korán?

— Hiszen tudod, hogy szolgálati útra megyek.

— Ahá. Prágába. Bocsáss meg, egészen elfelejtettem.

— Nem is csodálom. Ilyen felfordulásban. Kérlek, máskor ne hívj az ágyunkba idegen nőket.

— Nem engedhettem, hogy az utcán maradjon -— szóit csendesen, mentegetőzve.

— Rendben, hagyjuk ezt — mondtam kegyesen.

— összekészítem a holmidat.

— Nem kell. Este visszají »vök. Mit vegyek fel? T'likabátot vagy bundát?

Gondterhelten nézett rám, aztán közelebb lépett, s tenyerét a homlokomra t< tte.

— Megfáztál a konyhában. Hiszen lázas vagy! — mondta, és az ablakhoz v-eze ett.

Verőfényes, forró auguszti si reggel volt, s mihelyt ezt tudatosítottam, a gyomromat valamiféle .ismerős fájdalom szorította issza, s a szívem felé kúszott. Cigarettára gyújtott« m, s magamban számolni kezdtem: augusztus, sz j.ptember, október, november, január, február. Hé hónap. Igazságtalannak éreztem, hogy a figye meztetés ilyen korán jött. Héthónapi várakozás és mérlegelés, holott a végeredményt előre ismeren . Túlságosan kegyetlen büntetésnek tartottam olyasmiért, ami egészen másképp történt, mint ahogy történnie kellett volna.

K. Cs. fordítása

Kétdeci vörös bort ivott a költő. Az utolsó korty után az asztalra eresztette a poharat és gondolatokba me- rlilten hosszan maga elé bámult. Gyermekkorának vasárnapjai jutottak eszébe; a kényszerrel hallgatott ünnepi igehirdetések, az áldozások, az „igyátok, ez az én vérem!" Ettől aztán ideges lett. Ujjai hirtelen megrándultak, megszorította a poharat, az üvegfal megfeszült és ripityára törött. A fényes szilánkokat homály futotta be, a fehér abroszt pedig megfestette a meleg, élénkpiros vér.

—- Kövezzetek meg, kövezzetek megI — kiáltotta az asztaltól felugorva.

— Részeg, ne adjanak neki többet inni — rikácsolta egy rekedt asszony a sarokból.

A költő kirohant az utcára.

— Kövezzetek meg! Kövezzetek meg! — kiáltozta.

A kanyarból egy Fiat bukkant elő. A fékcsikorgás elfojtotta a költő hangját. Néhány pillanat múlva már a pocakos sofőr ordibált.

— Ha meg akarsz dögleni, ugorj a Dunába! Engem akarsz börtönbe juttatni, te barom?!

A költő lehajtotta a fejét. Szégyell- te magát. Szótlanul megfordult és visszaballagott az ivóba. Az asztala még úgy volt, ahogy otthagyta. Leroskadt a székre. Mutatóujját a cik- cakkos vérfolt határvonalának egyik pontjára helyezte, kicsit még tűnődött, majd az óramutató járásával el- lenté'es irányban végighúzta a vonalon. Mikor a kezdőponthoz ért, egy pillana'ig megállt, de utána ismét to vábbbvitte az ujját. Most már gyorsabban.

A szomszéd asztaltól egyre gyakrabban feléje sandítottak, majd egyszer csak összedugták a fejüket és pusmoqni kezdtek:

— Színész — mondta az egyik.

— En biitosan'tudom, hogy festő — ellenkezett a másik.

— Nincs igazatok! Határozottan emlékszem rá, hogy zenész. A sógorom fiával járt konzervatóriumba — így a harmadik.

—. Np ellenkezzetek — okoskodott a ley spiccesebb. — Maradjunk abban, hogy művész! Küldjünk neki inkább kétdeci bort, mert biztos nincs már pénze.

A pincér felvette a rendelést. Egyet fordult, s már hozta is a bort és szótlanul a költő asztalára tette. A költő abbahagyta a vérfolttal való játszást. Tekintetét mereven a pohárra szegezte, s úgy tűnt, mintha a látványból kővé dermedt volna a teste. Talán két perc is eltelt ebben a feszélyezett mozdulatlanságban, amikor végre megrándult az arca. Látszott rajta, hogy hirtelen mondani akart valamit, de mégis meggondolta. Hátralökte maga alól a széket, és kisietett az ivóból. ^

Az ajtóban inkább csak magának mormogta:

—- Olyan emberek ezek, akikre egyszer rágyújtom az éjszakát!

Kin* az utca olyan volt, mint máskor. A villamosok csörömpölve baktattak, az emberek —• mint mindig — most is siettek a járdán, csak az öreaek tűntek nyugodtaknak. Ültek a parkban, kenyérbéllel etették a gálám bokát, s határozottan szépnek tűntek a tavaszi napsütésben. A költő — hóna alatt a tegnapelőtt megjelent első kötetével — meg is állt mellettük, és hosszan nézte őket. Ügy érezte, hogy valami meleqség jut végig a testén, de aztán mégis plszomorodott. Furcsálllotta, hogy egyetlen öregember mellett sem látott kisunokát.

SZÁSZAK GYÖRGY