Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-26 / 34. szám
Anton Báláz Szása durva szvetterébe«, haja domfőtt a csomós bükikfagallyak- ból sebtében összetákolt hordágyon fekvő ember fölé hajolt, akit Szása vastag té'l'llktabáitjávial takartak be. VoM egy másik hordágy is. Azon egy If.iú ül'it, és (hangosan magyarázott valamit az őt vivő két legénynek. A hadnagy megállt. Szása felemelte a fejét, 'egymásra tekintettek, intett neki, aztán óvatosam odament, Andrej teste most már csak egy lépésre feküdt tőle mozdulatlanul, összetörtén, mint. ha ezúttal elhagyta volna őt sohasem szunnyadó reménye; igy hát félt a hordágyhoz hajolni. Ez az arc, amelyet szemig befödtek Szása usankájával, mintha nem is Andrejé lett volna, az előtte fekvő csont-bőr ember mégiscsak ő volt. És é'it. — Él? — Lélegzik... — válaszolta Szása, miközben Andrej melléhez hajolt. Arcán ilyen kifejezést a hadnagy addig még soha neim látott, Szása arca mély részvétet árult el. Férfiszeretet, gondolta keserűen a hadnagy, amelynek ilyen ügyetlen megnyilvánulása van. Ö is Andrejhez hajolt. — És... — Még mindig nem tért magához. De nem vérzik. Orvos kellene. — Három napja semmit ssm ettünk, parancsnok elvtárs ... A hadnagy meglepetten irányította tekintetét a még nagyon gyenge hang felé. — És a biztos elvtárs nagyen beteg vo'it, azok a disznó SS-ck összerugdosták, a lába is megdagadt. Ez... — a fiú ekkor köhögni kezdett. A sápadt, vézna legényke, akinek baloldalt dagadt volt az arca, sáros kezét szájához emelte, és szárazán köhögött. A hadnagy hordagyához ment, s látta, hogy a fiú 'bal lába térdben be volt hajlítva, lábikráját valakinek a szvet'terével kötötték át. — Menjünk, legények! — mond. ta Szása és megragadta Andrej hordágyét. A fiút is felemelték, a hadnagy intett, megfogta a fiú karját és remegő testét. Bekötözött lábára pillantott. A fiú észrevette a te- kin teltet. — Csak a lábikrám, a parancsnok elvtárs azt mondta, egy-kettő rendbe jön ... Megiramodtam Andrej után, mielőtt még amazok észbe kaphattak volna. Maguk lőni kezdtek, ő felordított: jönnek az oroszok! — és futásnak eredt. Azt mondtam neki, amikor még láttak minket: biztos elv társ, engedje meg, hogy én fussak elsőnek, hiszen már iskolában versenyt futottam, de ő azt mondta: ez az utolsó parancsom, s Jámbor bácsi rám hunyorgott, hogy fogadjak szót... A fiú gyorsan, akadozva, kérdezés. nélkül beszélt, látszott, hogy ugyanazt nem először mondja el. A szökés, a partizáncsapattal való meglepetésszerű találkozás, a megmenekülés, az igazi szabadság, mindez annyira hatott fiatal Lelkére, idegzetére, hogy egyfolytában beszélnie kellett. Megpróbáltatásai ellenére a háború nagy kaland volt számára. A hadnagy arra kényszerítette, * Részlet a fiatal szlovák író Sen pivníc (A pincék álma) című regényéből hogy feküdjön a hordágyon, föléje hajolt, úgy hallgatta elbeszélését a pincékben töltött utóbbi napokról, a teherautón tett útról, a németeket meglepő és megtévesztő lövésekről, amelyek megmentették életüket. A csapat most szünet nélkül menetelt, a férfiak felváltva vitték Andrejt. A Bukovina hegynyerge hirtelen emelkedni kezdett, ekkor elkanyarodtak, megkerülték a szétmáilott homokkősziklák egy csoportját, belegázoltak a pa jakba, egy ideig benne maradtak, s a csenden hallgatták a szabadon folyó víz csobogását. Szása egy kevés vizet csöpög- teteft Andrej nyitott szájába. A fiú mohón ivott. Odlalenlt falu itenült el. FölSOte tar, keskeny nadrágszíjföldek gyümölcsfákkal övezve, a földeket elválasztó mezsgyék távolról nézve l'étrafokokhoz hasonlítottak. Mellettük csipkebogyóval és vad- mogyoróval benőtt terület. Jól ismert táj ez, kalandozásra, bujdo- sásra nagyszerűen alkalmas, csak éppen azokat nem képes eltartani, akik keze nem fegyverhez, hanem kapához szokott. Dohát ki gondolt erre, amikor a falut, szülőföldjük egy darabkáját nézték... Mindez csak egy pillanatig tartott. — Fiúk, fiúk, nézzétek! Egyikük aggódó kiáltása volt ez, mindenki hirtelen abba az irányba nézett. Az úton fedett teherautók oszlopa kígyózott a falu felé. Az utolsó éppen akkor futott ki a szomszéd faluból, úgy félútra lehettek a várostól. — .Baj van ... németek ... Rabolni mennek ... Istenem, bizonyára mindent fölégetnek ... A férfiak dühösen kiabálni kezdtek: — Parancsnok, mi megyünk ... Egyszer meglógtak, másodszor már nem fognak... De nem ám! — Űzd ki a fankast az ablakon, visszajön az ajtón, a mocsok ... A felháborodás fokozódott, idegesen kapkodták a levegőt, feszülten néztek parancsnokukra, mintha az mást akart volna. — Hatan a sebesülteket a táborba viszik ... Maguk négyen, akik éppen a hordágyakat tartják és maguk ketten — mutatott Szása két idősebb falusira. — Te, Jozef — szólt oda már nyugodtabb hangon Matejkának —, menj az erdészlakhoz, és várd be ott a falusiakat. — Én már rendben vagyok, partizán elvtársak — szólalt meg a fiú hősiesen, s megpróbált lemászni a hordágyról. — Maradj ülve! — válaszolta kurtán Szása. — Most már te is fegyelemmel tartozol — folytatta békülékenyebb hangon, és egy kurta pillantást vetett Andrej ra. — Hát... parancsára — mond- tja a fiú csalódottan és hosszan nézett utánuk. Átfutottak a nedves földeken, meg-megcsúsztak a meredek mezsgyéken, vízzel teli patakokat és ereket ugráltak át, a fegyver mellüket, bordáikat verdeste, kezüket gránátokkal teli zsebeikre szorították, így jutottak el a vízmosásig, amelyen át a faluba jártak, belemerültek, a bokrok csupasz, nedves ágainak ütköztek, éles akáctüskék kabátjukat tépkedték, elvesztették sapkájukat és egyensúlyukat, nem győztek levegő után kapkodni, de mindez nem számított, csak az volt számukra fontos, hogy az ellenség ne juthasson be a faluba. Legalább már most ne. — Az erdészlaikho2! — k;abáliak az emberekre, akik már tudták, hogy közelednek a németek, ezért kirohantak a falu mögé, összevissza futkároztak az úton, mintha már égtek volna a házak és hallották volna a német golyók süvítésát. Mindenki talpon volt, öregek, asszonyok, gyermekek is. Valaki hosszú pórázon kecskét rángatott, egy öregasszony pedig egy bögre zsírt szorongatott a kezében és sírt. Az úton megriasztott libák rohangáltak. Két tizenhárom- tlzennégy éves fiú a Muráft-kocsma verandájáról igyekezett bevonni a zászlóikat, amelyeket a türelmetlen legények azelőtt este tűztek ki. Ugyanolyan vörös zászlók ezsik, mint amilyeneket Annánál talál, tak, gondolta a hadnagy, miközben a fiúkhoz lépett, késével elvágta a madzagokat, amelyekkel a zász’ókat a póznához erősítették. A fiúk felkapták a zászlókat és eliramodtak. — Tanár úr, várjon, álljon már meg! — kiáltott valaki utána, amikor már az alsó faluvégre ért. Sürgető, szorongó hang volt. Megfordult, majd megállt. Az útra Adam rohant ki karjában kisebbik fiává', felesége és nagyobbik fia mögötte, egymás kezét fogva. Az asszony sírt. Futva visszament hozzáirk. Mindez néhány pillanat műve volt. — Tanár úr! — könyörgött sírva az asszony. — Ne vigye őt magával. Mi lesz velünk, ha megölik? Mi is elpusztulunk. — Hallgass, asszony — k’áltot- ta mérgesen Adam. — Tanár úr, nekem magával kell mennem ... — Törődj inkább a gyermekeiddel, Adam. Mi magunk is ... — Ha nem visz magával, ha elűz engem, akkor nézzen ide. Ezt az árt a szívembe döföm ... Kabát>a zsebéből Adam hosszú árt rántott ki, és mellének szögezte. — Rajtam többé senki sem fog nevetni, de senki. Vagy pedig ... Nem maradt idő magyarázkodásra. Adam éppen ekkor döntött úgy, hogy megvédi emberi méltóságát. Most, vagy soha. Mihelyt az emberek méltóságra vágynak, saját fizikai megsemmisülésük árán is hozzá akarnak ju ni. A hadnagy .kénytelen volt hinni Adamnak. Felemelte a földről a síró fiút, aki apja kiabálásától és az ár láttán megijedt, megállított egy idősebb férfit, aki az utolsók között menekült a faluból, gágogó libával a hóna alatt, azonban a hadnagy első szavára a kerítés mellé dobta zsákmányát, megragadté a fiút, átdobta a vállán, és futott tovább. — Jaj, istenem! — kiált ott föl- Adarn felesége, amint meglátta, hogy gyermeke görcsösen kapaszkodik a férfi nyakszirtjébe, majd nagyobbik fiával ő is futásnak eradt. — Adam — szólalt meg a hadnagy félig csodálkozva, félig megvetően —, fussunk. — És nekilódult, hogy kijusson a faluból. — Ide, ide — kiáltott rájuk valaki. Megálltak, megfordultak, elva- kí'ótta őket a napfény. — A patakban vagyunk — hallatszott újra a férfihang. A faluba vezető út bal oldalán mindjárt a földek kezdődtek, ott nem volt fedezék. Jobboldalt vályogpajták, mögöttük a patak. Itt várta a csapat a németeket. Hallgattak. A kanyar, ahol az első német autónak fel .kellett tűnnie, körülbelül százötven méternyire volt a falu végétől, húsz- mé teres távolságra kell őket engedni az utolsó pajtától. Egy pillanat alatt minden eldőlhet. A hadr.agy ás hallgatott. Már megmagyarázta Adamr.ék, hogyan kell ki biztosítani és eld obni a gránátot, hogyan kell összshúzód. ni, védenie a fejét. Tudta; a többieknek m:m tetszik, hogy újra elhozta Adamot, remegő keze és az a gondolat, hogy a gránát kiesik a kezéből és nrndaanyiukat megöli, nem emelte a hangulatot, de a többiek is hallgattak. Csak most, ebben a komor csendben, a közeledő ellenséges autók zúgásában élte át a szegénység rettenetét, a falu kátség- baesett helyzetét. Látta, amint az első teherautó szé.védője visszaverte a napfényt, kém Ínyen, görcsösen megszorította géppuskáját, hallotta, hogy Adam azt suttogja: Jó, nagyon jő, tanár úr, hogy együtt vagyunk. Figyelte Adam kezét, amely ekkor megszűnt remegni, biz'onság. gal simult a gránát felületére. Szeme láttára változott meg Adam ... Ha ezt átélem, a háború véget ér, visszatérek ide, tanítani fogom a gyermekeket, a sajátom helyett, akiből büszke embert, boldog és öntudatos lényt akar- trm nevelni, tízet, ötvenet fölnevelek, Adam fia lesz az első orvos a faluban, igen, ő lesz... A többieknek is van, lesz fiuk. Rájuk tekintett, Szására, aki lehet, hogy utoljára mérte föl tekintetével csapatát, pillantásuk találkozott. A hadnagynak még ez a gondolat futott át az agyán: mi a falunkat, hazánkat védjük, de Szásának miért kell meghalnia? Faluja, hazája már régen felszabadult, miért teszi kockára életét ebben az idegen, istán háta mögötti szlovák faluban? Mégiscsak létezik testvériség, amely átlépi Lőrincz Gyula: A Szlovák Nemzeti Felkelés ciklusból a család^ a nem2et, tárait, testvériség, . Felrobbantak az t elsüví.ettek az első vasok. Mihelyt meg az autók megálltak, sabb, biztosabb v< megszólalt a golyó: Szása hidegvérrel < partjára, s egy hős lek a szabolta azt a k az első autóból ugre Ekkor Adam is ik gránátot. Ö volt az ton fekvőik sorábai szinte ösztönszerüí tőle. Ennek hatásár jobban elsápadt, le nátrói a szalagot, legzett és eldobta. A hadnagy Ad. mindez hihetetlen tűnt, hogy a grám még mielőtt talált v< Da a levegő ek.k telt az annyira jel géssel, a férfiak ősi patakban, még néh hallatszott, egymást valaki föl nem kiált — Oroszok! Az < a hegyJetőről! Az autók szétfutol bukdácsoltak a s: de a hegyi üteg p: megsemmisítő csapé: juk. Csak az utolsó nem került lőtávols ezokr.ck sikerült i és a város irányába Felrohantak a botladoztak az égervastag gyökereiben nevetgéltek, egymást Adrim mindegyiküké ta a hadnagy könyi szállottként szűntek gette: így van ez jő jól... Most már szabad, dolta a hadnagy, és lyodott. Eoldogsága soha sem lesz tökéle Ezzel szemben^ A: katonaorvos két in j Ságéval csaknem vis tudatát, teljesen bo falubeliek, akik az futottak a táborba, egy tábori ágyon fi érezte, mintha teste telne meg. Most a többiekkel Andrej mellett állt. feszül en figyelték * amely szir.ll© fe volt. Az orvos ism! hajoló, megfogta csu te ingujját, Andrej tábori szám vált 1 eddig nem is igen a ni, hogy Andrej fék most már meggyőző A nők sírni kezdte] Andrej még észleli arcukat, látta, hogy meg azt, hogy ak könnyű testével egyt Vörös Hadsereg k hordágyra helyezett, majd egyre gyorsab nak a főidtől, s a n irányában emelkedne szabadon fut felhő é repültek az új idő fe Ez a repülés sohasi DEÁK PÉ1 JOZEF Ml F e I k « Vendégek jött s asztalunkra A fák kérge a nem zeng és i Atlyuggatott 1 akár lisztet is Csakhogy az < kalászostul a A gyászos éjt a gödrökbe ne a rettenet szü hajszerű zilál Most érzéken A hó világánc a fahasábok a levegő ragy és a sötétben érezzük páncé a levegő vibrr érezzük iszom a félelem aro a gyűlölet ki s az agyag o i
