Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-26 / 34. szám
m hanátok, aa lö- csend, pon to- kezük, melyet folyó jzattal zt, aki ette a a par- abbiek íjoltak i méq great Iáiéra tt, t ügy bbant, meg- lübör- Itak a ibanás , míg löneik nézőn, leken, lála.tai !k rá- auló alülr > j jniuiit ük. arten, fűzfák ■estek, láttáik, ragad- meg- mé.tei- •an ez gon- ■moso- i már aki a segí.t- :e ön- ilt. A laktól ették, s úgy ílettel ' ő is tnyían arcát, retten nejhez íeClür- i kék i. Ha e;hin- őttük, róla. jukat, lanak, az ő lyet a onája assan, tolod- elhők ahol igyütt véget. iítása — Mit csinálsz ott? Meglátod holnap nem engedlek fel a fára. Persze füllent. Nem félek az ilyen fenyegetéseiktől. Mindennap fönit vagyok a cseresznyefán. Kedvemre lakmározoik és a zsebemet is megszedem. Az egyik zsebemet Imriohnek szedem mindig tele. A faluban senki sem hiszi, hogy Imrich hazatér, miért azok, akik oda voltak és életben maradtak, már vatameny- nyien itthon vannak. Imrioh azonban nincs sem az élőik, sem a holtak között. Már a mester sem várja. Mostanában egyedül járogat munkába, s talán lassan már meg is szakja a magányosságot. Mi azonban Vilmával várjuk Imriskót. Naponta félreteszünk neki cseresznyét: ha véletlenül betoppanna, legyen miit szemelgetnie. Az ember szinte bolondnl a cseresznyéért. A mester is. Mindig, mielőtt munkába indulna, a zsebébe csúsztatja, amit Imriskónaik készítettünk. Nem akarja nyíltan a szemünkbe mondani, hogy ímrich már nem ]ö.n .haza. Csakhogy a mesterben, sem lehet túlságosain megbízni. Mit tud ő Iimróröl? Hasztalan próbál bizonytalanságot és kétséget támasztani bennünk. Szerencsére egy kevéske bizonyosság a cseresznyében .is van, hiszen ezért imászem fel naponta a fára. Szívesein szedek Imriskónaik cseresznyét. Amikor aztán Vilmával beszélgetés közben itt-ott az asztalon levő cseresznyehalomra sandítunk, úgy érezzük, hogy Imrioh közel jár, talán úton van, és csakhamar megérkezik. És Ilyenkor Imrioh cseresznyéjébőt magunk is elcsenünk egyet-egyet, mivel az sokkal ízletesebb a fán csöngőnél. * * * Vilma azon kesereg, hogy őrá ősszel már nem jut időm. — Rudko, szeptemberben már idősebb leszel, újra megnyílik az iskola, s azután már nem jössz át hozzánk még mákos kalácsra sem. — Ugyan miért ne jönnék?! Most is megenném a mákos kalácsot. De azért törődik velem, néha túlságosan is. Állandóan vizsgáztat valamiből, máskor meg olvasnom kell neki, szüntelenül hajtogatja: — Most is tanulnod kell, hogy kiugorj! — Abban nincs semlmi hiba! Egyet ugróm, és itt termek nálatok. Csak átugrom a kerítésen, és már foghatom is a mákos kalácsot. — Nagy betyár vagy te. Meg szörnyen lusta is. Mindig csak a hasadra gondolsz. A dologhoz és a tanuláshoz bezzeg nem fűlik a fogad. Villma időnként elszalaszt az üzletbe. A boltos nem csap be, mert tudja, hogy ismerem az árakat meg a pénzt is. A szlovák ö koronás már érvénytelen, mert nincs feltüntetve rajta: A bankjegyhamtsítást a törvény bünteti! Hamisítás — tudjuk, mit jelent a hamisítás. A hamisítás sikerületlen munka. Hébe- hóba a pénz közé keveredik egy-egy Böhmen und Mähremkorona is, de a kereskedők nem szeretik, gyorsan szabadulni akarnak tőle, ezért igyekeznek mindjárt a legközelebbi vevő kezébe nyomni. Én meg csodálkoztam, miért adott nekem ez a német egy manékra való pfenniget! Egyszerűen nekem ajándékozza a Böhmen und Mähreint, mintha az ő zsebét már égette volna. Telneik-múlnak a napoké ímrich azonban csak nem jön. Olykor már haragszunk is rá. Hanem egy reggel zihálva beront hozzánk a mester. 1 — Megjött Ímrich! — híreli, és a szeme csillog. — Imriäko itthon van! Az előbb énkezett. Autóval hozták, Gyere, Rudko, gyere, köszöntsd Imriskót! Egykettőre az utcán termeik. Hát megértük. Hát mégiscsak hazatért. Isten hozott, Imriäko, mit hoztál nekem a búcsúból? Egyszerre úgy rémlik, mintha Imnich csak zarándoklaton lett volna. Megyek, elkérem tőle a búcsúfiát. Előbb azonban szét kell körtölnöm a hírt, tudtára adni mindéin jó és béikeszerető embernek, és ilyen szerfölött sok van az utcán. Elinyargalok Guldánék kapuja előtt, megállók az első kisebb csoport mellett: — Hazajött Iinrichl Az emberek csodálkozva méregetnek. * Részlet a szlovák író MUSKÁTLI című új regényéből. Rohanok tovább. Mindenkire meresztgetem a szemem, villogtatom a fogam: — ímrich van itt! Megjött Imrisko! Már hazatért. Nem hallották? Guldánék Imrisikója megkerült! Körültáncolom a szekereket, ordítozok, mint az eszeveszett: — Imriich hazajött! Vonuló katonákat előzök meg. A parancsnok mellett lassítok. — Szlusaj, tovaris! — emelem rá a tekintetem. — Imro, a szomszédék Imrisikója ma reggel hazatért! A parancsnok elmosolyodik. — Konyesno! — Majd a katonákhoz fordul: — Szlusaj'tye, tovariscsi! Szevodnya vernulszja Imriäko domoj! — A hangja megkeményedik: — Szmirno! Díszlépésben menetelek mellette. Aztán újra szaladok tovább. Nemsokára a hídon járok, ott azonban most nem várakozik senki. Persze hogy nem. Hiszen ímrich már itthon van! Rohangálok, ugrándozom, ide-oda szöikdelek, mcig-megiramodok, minden irányba hirdetem: — Már megjött... Már itthon van ... Már hazatért ... ímrich mindannyiotekat üdvözöl... — Kakoj Imnich? — csodálkozik el az orosz szakács — Ja jevo nye znaju. — Hát ímrich. A szomlsaédék Imriskója. Ma jött haza. — Csórt sz nyírni — hangosan felröhög, és a markomba csap egy még forró fasírozottat. — Do szvi- danyja, rehjonoik! Félreugrom az útról. Egy autőo'szlop húz el mellettem. A katonák vidáman integetnek. Az egyik autóból Malinovszk'ij tábornok nevet rám integetve. — Imriich visszajött! — adom hírül neki is. Aztán szaladok vissza. — Imrioh itthon van... Ma reggel jött meg... Látták már Imrichet? Hallották már? A szomszédék Imiiiakőja ... Látták már? ... Hazatért! ... Már itthon van!... Megjött... Hirtelen elhallgatok. Szétnézek az utcán Aztán ■lassen a Guldámélk kapujához oldalgck, csendesen •közelítek hozzá, s miután vigyázva kinyitom, belesek az udvarra. Továbbóvakodom. Milyen csend van itt! Odaérek a konyhaajtóhoz, lenyomom a kilincset, hangok ütik meg a fülemet. Bemegyek a szobába. Egy pillanatig mindnyájan engem néznek, de nem látom. Egyszer csak meg pillantom: az ágyban fekszik. Ö az? Hiszen ez nem ő. Miiért ilyen csont-bőr? Vilma odavezet hozzá. — Látod, végre itt van ez a te Imniäköd! Lát egyáltalán? Hiszen nem is lát engem. És milyen sovány! Biztos gyenge is! Azt hiszem, lábra nem bíi4ia állni... — Édes jó istenem — mondja Vilma fojtott hangon —, mennyit várt téged ez a gyerek! Csakugyan ö az? ímrich ez? Mi történt vele? Igazain Ímrich volna? Váratlanul, miint valami tokfilkő, hangosan elbőgöm magam. Mindennap meglátogatom Imrichet. Szeretnék megtudni róla valamit. Eddig csak azit tudom, hogy ahhoz az Imrichhez, akire vártam, alig van valami köze. Szívesen összetaráfkoznéik vele, éis szívesen kifaggatnám arról a másikról, mart ez, akii megjött, talán nem is ímrich, mivelhogy nem él, vagy ha él - is, csak alig-alig pislákol benne az élet. Akkor látni rajta egy kis életet, amikor dohányzik. Mindennap jár hozzá az orvos, ötletszerűen szur- kálja bele az Injekciókat, és egyre komorabb. A mesternek titokban megsúgta: — Nem lesz belőle ember. Csak azért szurkálom, hogy ne érezzen fájdalmat. Imriohnek azonban minden mindegy, tán injekció nélkül is meglenne, az égvilágon semmit sem érez szüksége sincs semmire. Csupán cigarettára van szüksége. Vilma hosszú pillantásokkal íigyeli. Időnként megpróbál beszélgetni vele, de minden szava a semmibe hull, kérdései válasz nélkül maradinak, hacsak ő maga nem válaszol rájuk. Néha mellé veti magát az ágyra, összevissza öleli, könnyeivel áztatja, dei Im- riahet ez sem indítja meg. Késő éjszakáig virraszt mellette, azután meg, amikor lefekszik és rövidesen elszunnyad, a mester kei föl, odacscszog Iimrlskőhoz, figyeli a szuszogását; időnként úgy érzi, hogy már nem is lélegzik, ezért megragadja a vállát, és halkan szólongatja: — Imriäko, alszol? N>e aludj már, Imriäko, hiszen napközben is szunyókálsz! Nem akarsz rágyújtani? Imnich azonban nem felel. A mester megrémül, hogy örökre elalszik. Ezért csipdesnd kezdi. — Ébredj föl, Imniäko, Imriäko, hallod? Ne bolondozz, Imro! Hiszen már rengeteget aludtál... Nézd, mennyi dohány van itt! ... Megharagszom, Imro! .. . Imniäko, kérlek, ne bolondozz! ... — Közben egyik szál gyufát a másik után gyújtja, a fénnyel próbálja felébreszteni, ha az sem segít, igazi haragot színlel, erősebben és érzékenyebb helyen csipdesi. — Imre, nékem ebből már elegem van! Azt hiszed, nagy kedvem van itt vesződni veled? Ébredj fel, mert __ Im rioh arca m egei eve n ed i k. A mester minduntalan a szájához tartja a cigarettát, és még nagyobb szigorúságot mutatva rászól: —. Tartsd magad! Ne lazsálj! Ne lazsálj, mert komolyan megharagszom. Mindketten pöfékelnek. — No látod! — a meslter hangjából elpárolog a harag. — Ha nem hagynád úgy cl magad, kutya bajod se lenne. Telmelk-raúiinak a napok, s az orvos mindennap csodálkozik, hogy Imnich még mindig életben van. A mester neun árulja el neki, hogyan ébresztgeti a fiát. Vilma sápadtan jáT-tal, és örCCfűien siránkozik, JiO'gy ímrich ne.m akar enni. Ha szájába vcéz is valamit, azonnyomban mindent kiihány. Még a híg levest sem bírja lenyelni. Valósággal irtózik a tányértól meg a kanáltól; néha szinte reszket a rémülettől, hanem hát a félelem is az élet egyik jele. Hál’istennck, hogy legalább a vizet megissza! A mester mindig tölt bele neki egy kis tejet, napról napra többet és többjét ad hozzá, s a víz lassanként tejjé változik. Egyszer aztán megesik, hogy Vilma való ban csak tiszta vizet hoz Imrónak, Imro meg, amint egyet kortydnt belőle, fölemeli csodálkozó arcát, és ekkor, hosszú idő után először, megoldódik a nyelve: — Mii volt ez? — kérdi fennhangon. A meglepett Vilmának szinte a lélegzete is elakadt. Ránéz a mesterre, aztán lehajol Iimriäköhoz, és öleléseik, csókok közepette mondja neki: — Víz, víz volt! ... Imrisko! ... Vízi ... A mester kifut a konyhába. Érzi, hogy remegni kezd benne és körülötte minden. Az asztalon táncra perdül a bögre, kilöttyen belőle a tej. — Tudtam én ezt... — motyogja a mester. Fogja a bögrét, és rohan vele a szobába, ám az ajtóban kibuggyan a könnye, megfordul, és tévedésből vagy azon való örömében-e, hogy Imriich megszólalt, az ablakhoz szalad, és a maradék tejjel meglocsolja Vilma muskátlijait... T. E. fordítása )VlC Az SZNF hősei emlékének ónk óllig vasban -negáldott kezük, lünk sztől bűzlik. iveit az erdőnk, □ttunk velük, ts és búza bukott. rikoltozott lyagot taposva Somáival, fűcsomókkal. * * * jyunk a lombok minden rezdülésére, a földön hever, I, melyekben lángocskák sírnak, in, izött vendégeink mozdulatait, í, mikor fél kézzel eszünk, irány lőszertáskáinkat, eheletünkben és a sípok torkában, nyó zamatát, ít. Olykor az égbolt meggörnyedt ölében a sok havas ejtőernyővel, ólomkenyérrel megrakott ejtőernyőkkel, az elfecsérelt bátorság pótlására, és mindennapi kenyérrel megpakolt ejtőernyőkkel, az elpocsékolt vér pótlására, hogy óvatosabban őrködjünk, esőtől verten, hótól lapogatva, nyakig sárosán, hogy kitartsunk csendben feküdve, mi elesettek, csendben lógva, mi akasztottak, hogy a nem mindennapi vallatáson tartsuk a szánk hogy keményen markoljuk puskánk agyát, és ne féljük a halált. Felére ritkítva és végül harmadára ritkítva, megértük és összeölelkeztünk véreinkkel, levethettük a dohányszagú egyenruhát, megértük a hazatérést rokonainkhoz, a kedvesek siratását, s az eltűntek fogadását. Itt vagyunk, a hidakat kihúztuk a folyókból, vágányokat fektetünk, a víz a fű és a gabona gyökerei körül ténfereg, feleségeink ölelnek, s kezünket a gyerekek fején nyugtatjuk, korábban alszunk el mint az asszonyok s kihunyó gondolatunk: itt vagyunk. Gyermekeink reggel indulnak iskolába. JÄN PONlCAN Tábortűz villant Tábortűz villant - tábortűz, mikor köröttünk minden égett . . . Oly picinek tűnt az egész ... Igaz volt-e, vagy csupán rémlett? Abban a vérzivatarban . . . A bánat füstje eltakarta. Tábortűz — fényes, ragyogó . . . Az éjben szikra szállt magasba. Ki hallotta vajon a dalt, .melyet körötte énekeltünk? Kiben gyűlt föl az örök vágy, melyet szívünkben melengettünk? Hogy egyszer lássa a világ: nézzétek, itt vagyunk és égünk . .. Hasábfa, tűzben: tél után • tavasz jön, dús virágba szédült. S a tűz lobog azóta is, melegít, míg a világ világ: dicsőség hull a holtakra, s az élők útjára fény szitál. Tóth Elemér fordítósai
