Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-08-12 / 32. szám

it. is megtöri és megalázza. Várj évek sszú sortén valami boldogságra, nagy, önyörű eseményre; végül is eljön, klcsl- es valahogy és komor, olyan, mint vala- ifájdaiom; de azt mondod: igen. Istenem, az, amit annyi éven ét vártam, hogy igváltson engem! — Mit ért ezen? — Ezen azt érteim: a várakozás egyetlen alma a várakozás vége; csak azért ér­mes várni. Ezért, ezert kell várni. Ez az ieilme a mi hitünknek. — Milyen hitnek? — Bármilyennek — felelte az ember és lallgatott. Az emberek ébredeztek a folyósén és jár- lni kezdtek. A fogiatlan kislány most el- szve a sál alatt aludt anyja ölében. Némi rt folyt át a folyosón; céltalanul és ren- tlenüf, de megmozdult és meg is raarad- tott. — Mit akart azokkal az istenekkel? — rdezte hangosan Z-áruba. — Fenségesek voltak — szólt az ember elég volt egy kis szerencse, vagy vé­len, hogy megláthasd őket és ezzel egy :sit magad is istenné váltál. Azt göndö­rt hát: különös a 'boldogság, annyira cso- latos a szépség és a boldogság, hogy ik csodaként, véletlenül létezhetnek. De i vár, vár valamire, aminek meg kell ■tennie; valaminek akkor jönnie kell, ti véget vet a várakozásának. Nézze csak, ndenki vár... ön is; letértünk az örö- Ik útjáról, hogy nagy dolgokra várjunk. , a várakozás az élet nagy feszültsége, iknetn olyan, mint a hit. De minél töb- t várunk — bármi jöjjön is, meg leszünk Itva. Nézze csak, megvdrradt. Bolond ez. \ pályaudvarra betódult az emberek ára- ta, nevetgetve, köhéoselve és kurjongat- A zaj, mint valami nagy seprő, végig- ipott a folyosón, elsöpörte a leülepedett jndet és elifújta a beporosodott hango- t. Az utasok felkeltek a padokról, leráz- t az álom pókhálóit és jóindulatúan né­zették egymást, összefűzte őket a közö- í töltött éjszaka. De kinn, az ablak mö- tt, a nap derengett. Az ember, aki Záruhával beszélgetett, el­it a tömegben. Oj sonban állók, jegyek, bitozás és sípolás. A fekete, dübörgő vo- t begördült a pályaudvarra, föd'itta a só­sat, sistergett, fújtatott és meglódult a 1 felé. Istenem, csak gyorsan, gondolta ruba, még nincs minden veszve; még ndig van remény. HAUPTMAN ISTVÁN fordítása Dénes György Vers egy tanyasi juhászról Csak éli, szorongva. Talpig égett. Az életből semmit sem értett. Ámult tavaszból télbe vetve, kemény ajkáról dal se zsongott, rábízta sorsát o szelekre. Szánták. Ki látott ily bolondot? Kint élt a tanyán annyi évet, nem hallott mást, csők nyers beszédet. De szerette a birkanyájat, mikor a napban csönd virágzott... Egyszer egy lánynak barkaógat nyesett a fűzről. Kár volt érte. Fakó fűre hevert a bánót. Az sincs többé. Csak oz élet neszez, vakkant hű kutyája. Birkanyája szerteszéled, hajlik kedve éjszakára. Felnéz. Kémleli az eget, felhőkön az angyalokat. Mennyi fény! Talán a jó sors megszánja őt is, úgy lehet. Talán a jó sors ... Mélyet sóhajt. Szemére esti pára száll. Fáradt napja nyugovóban, nemsokára hazatalái. Ott-ott a fényes égi pusztán keríti majd a csillagnyájat, zendül mennyei cimbalom s nem veri szivét soha bánat. amely egyben a legré- ls, mert nem forró; a éknek balzsam. Itt van radioaktivitás, a levegő ntartalma, amelynek re- donsága ismeretes. A fel­iember folytathatná. Mi reztük meg, hogy Itt für- inni, mofettázni kell és i; ez mind a természet éka, a máj-, vese-, és le, a szívgyengék és reu- emcsak eszükkel hanem l is átérzik. Mintegy 200 ■t gyógyítanak itt. Az or- ígismertebb szívspecialís- professzor is itt él és ezeket csak azért emlí- íki előtt se maradjon ti- éppen most fejlődik ak- irát évszázadok óta nem fejlődni. Kalauzaink sze- loda épül, egyelőre. Az szerint a szakszervezeti Igyál 'bővül. Húsznapon- eg érkezik a turisztikai szívkórház évi 7000 be- izönlenek ide az emberek Lnden részéből, szívesen a vendégszerető kovász­les új szálloda kávézójá- ! röpke beszélgetésre. A inden szoba foglalt volt, interjú-alanyunk szintén, felsorolni tudta, hogy i Filipescu professzoro- io Okanda a híres japán mint egész s>or erdélyi zott behatóan a kovász- [ hasznosításával. íertebb írónk botjára tá- gy át a szálloda előcsar- Szni volt vagy gyógyfür­jihenő... — Életkora élete ellenére jól bírja hoz itt újra erőt nyerve, önyveivel harcos-meré- jut — ezt Kovásznának gjuk. világ volt Kovászna, ma gtatva fontossága nem­városképben láthatóan iszik, — Nos, apuci, találd ki, mit vettem neked ajándékba? — kérdezte a feleségem, miköz­ben egy jókora csomaggal hadonászott az or­rom előtt. — Meleg alsót? — nyögtem ki találgatva, miközben a reumámra gondoltam. — Dehogy — mondta komiszkodva. — Talán bizony valami jó gin-párlatot? — találgattam tovább nehézkesen. — Nem, nem — mosolygott ismét rejtélye­sen a feleségem és ismerve ruházkodással kapcsolatos gyér tájékozottságomat, elhatároz­ta, hogy tapintatosan a segítségemre lesz. — Felteszek neked egy rávezető kérdést: Olyas­valamit kapsz tőlem, amit sehol nem kapni, mégis mindenki ezt viseli. No, mi az? — és már kissé kiábrándultán és sértődötten néz rám az asszony. — Most mindenki ez után bolondul. Télen viselik. Férfiak is, nők is. Nos? — Télikabát! — vágtam rá remélve, hogy most kitaláltam. — Dehogy! — legyintett erőtlenül a fele­ségem. — Hogy te milyen ügyefogyott vagy, szinte hihetetlen! Hunyd be a szemed! Behunytam. Erősen. Ülök. Várok. Egyszer csak érzem, hogy a vállaltira terítettek vala­mit. — Szabad! — vezényelte vidáman a fele­ségem. Kinyitottam a szemem és látom, hogy vado­natúj, csokoládéimmá irhabunda van a válla­mon. Mondanom sem kell talán, hogy nagyon megörültem, összecsókoltam az asszonyt. Ú, mily pompás ez a bunda! Pehelykönnyű, puha és jó meleg I — No és most már beszéljünk komolyan — mondta a feleségem. — Próbáld csak fel az irhabundádat. Illik-e rád? Hiszen csak úgy «Ikaparíntottam. No nézd csak, apuci, egészen jó rád. Csak az uj­jal egy icipicit hosszabbak a kelleténél. — Ö, hat ez igazán nem baj, kedves — mondom az asszonynak. — Levágjuk, ami fe­lesleges. Nyissz, nyissz, és kész. — Az eszed tokját, apuci! Méghogy nyissz, nyissz. Ki szabdalna össze egy ilyen ruhada­rabot? Fel kell hajtani az ujjakat. Most min­denki úgy viseli. Megfigyeltem a metróban. Még a külföldiek is, azok is felhajtják ... — Hát ha Mindenki úgy viseli — mondtam —, akkor majd én is felhajtom. Én sem aka­rok különcködni. Holnap reggel felveszem és... — Hogy képzeled, apuci — intett le cso­dálkozva a feleségem. — Csak nem fogsz ilyen drága holmit munkába is felvenni? SeMMi joibb nem jut az eszedbe. El tudod képzelni, mi lesz a te irhabundádból, ha hor­dani fogod, méghozzá mindennap, méghozzá a munkába Is? — Nem, anyuci — vallottam be őszintén —, nem tudom elképzelni. — Lehetetlen alakok ezek a férfiak. Ilyes­mit akar viselni, de hogy azt hogyan kell, arról fogalma sincs. Elóször is jól jegyezd meg — kezdte el a kioktatást az asszony —, hogy az irhabundában soha, semmiféle kö­rülmények között nem szabad leülni. Ha hely- lyel kínálnak, mondd azt: „Köszönöm, inkább állok.“ Mert ha nem állsz, hanem leülsz egy­szer, Kétszer — vége az irhabundának. Kifé­nyesedik, kidörzsölődik. Kopott lesz az egész. Értesz engem, apuci? — Értelek, anyu — felelem —, az ügy ér­dekében én állhatok. — De állni is tudni kell, apu — oktatgát tovább az asszony. — A villamoson például sem támaszkodni, sem könyökölni nem sza­bad. Legjobb, ha irhabundában fel sem szállsz a vlLlamosra. — De hát, anyuci! — mondtam nagy han­gon. — Hát akkor ___ — Hát akkor, apuci, ha tudni akarod, trha- bundában a legjobb gyalog járni. — Csak hát — mbndotm az asszonynak — gyalog nemigen jutsz ef messzire. — Hát mondta tán neked valaki, hogy irha- bundában messzire keli. menned. Az ártalmas dolog. Kimelegszel. S ahogy én ismerlek, rög­tön kigombolkozol. És, kedvesem, máris kész a tüdőgyulladás. — Akkor hát elmegyünk majd vendégségbe valahová — ajánlom az asszonynak — meg­mutatni az új ruhadarabot. Mondjuk Lebegye- vé kihez. — Mi az, kedves, azt akarod, hogy megha­ragudjanak ránk? Meglátják az import irha- bundádat — és rögtön rossz lesz a kedvük egész télre. Legjobb esetben ... — Há.t akkor elmegyünk a színházbal — te­szek újabb javaslatot. — Oda miért mennél irhabundában? —- mondja erre az asszony. — Hiszen ott le kell vetned. S akkor senki sem fogja látni, hogy új bundád van. Ezenkívül, a bundát be kell adni a ruhatárba, aztán az egész előadás alatt csak idegeskedhetünk. Nem cseréllk-e ki? Nem történik-e valami baja? Még ha vígjáté­kot adnak is, az is tragédiának fog tűnni. Az idegeket pedig kímélni kell. Ha egyszer tönk­remennek, nem lehet soha többé rendbehozni. — No de hát akkor mit lehet egy ilyen irhabundával csinálni? — kérdem. — Hogyhogy mit lehet csinálni? — feleli; — Természetesen viselni kell, de ésszerűen. Ünnepnapokon, persze, amikor az időjárás megengedi, majd káviszlek sétálni. A szőrmé­nek szellőznie kell, mondjuk havonta egy­szer ... No és a többi napokon ... Veszünk egy willámzáras műanyagzacskót. Abba tesszük az irhabundát, meg valamilyen molyirtót, hogy bele ne essenek a molyok. És így pihen majd a szekrényben az irhabundád, apu­kám ... SÁGI TÓTH TIBOR tordltán-I * Szilva József: Kőmíves Kelemenné (linómetszet)

Next

/
Oldalképek
Tartalom