Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-01 / 26. szám
—— ■ I „Barátaim hívták Tel a figyelmemet Móricz Zsigmond prágai tartózkodására: Jöjjön el tizenötödikén s győződjék meg róla, minő szervezője az egynyelvű Móricz a kényes gondolatnak, mely a nemzetek közeledését kívánja a műveltség terén. Móricz tökéletes magyar minden tekintetben. Nemcsak a bajsza az, s koponyájának jellegzetes formája, hanem a lelke is. Egyike a legnagyobb magyar íróknak, aki anyatnyelvén kívül aligha tudná magát más nyelven megértetni. Az YMCA palotája a Poriéin. Az ismerkedés ötórai teáján veszünk részt. Egy nagyobb szoba, füsttel teli s két hölgyet kivéve csupa feketébe öltözött urat látok. A sajtó képviselői, a külügyminisztérium s a magyar követség emberei. Itt vannak a Pen-klub s az Egyetem képviselői is. S köztük szlovákok: Bújnák Pavel dr. egyetemi tanár, Kompig Peter, a Venkov szerkesztője, az író. Ez az utóbbi játssza az összekötő szerepet a csehek felé. Kedves készséggel s meglepően pontosan tolmácsolja Móricz szavait. S a messziről jött vendég, „a magyar irodalom fejedelme“, ahogyan újságírótisztelői nevezik a Prágai Hírlap köréből, barátságos mosollyal nézi az alkalmi tolmácsot s játszik a szája szögében levő cigarettával. Alacsony, tömzsi termet, széles húsos arc, erős arccsontokkal, apró fürge szempár, mely a villanyfényben megállapíthatatlan fényben ragyog. Hatalmas, buja fekete hajfürtjeit hamuval hintette be a megkezdett második öt- venév. A legnagyobb meglepetés azonban Móricz hagja. A magyar falu legkiválóbb ismerője, aki külsejére ennek kitűnő képviselője olyan sajátos nőies hangon szól, mint egy szalonokban mozgó értelmiségi ember. (Majakovszkijról mondják, hogy ugyanilyen hangon vetett vihart a tömegben.) Valaki bizalmasan a fülembe súg. Megfordulok. „Jó lesz?“ „Jó!“ — mondom udvariasan az ismert festőművésznek, aki felhasználja az alkalmat, s tollával már a hatodik fejet rajzolja vázlatkönyvébe. Móricz irodalmi terveiről beszél, egy háromkötetes történelmi regényről, Erdély múltjáról Bethlen Gábor hadjáratairól, a Fehér Hegyről, cseh Írókról a magyar színpadon (Capek és Langer) és a csehszlovák—magyar közeledés szükségéről. Általános egyetértés minden oldalon. Tervek hangzanak el, ötletek. A cseh magyarul szónokol, a magyarok németül válaszolnak, aki tud, szlovákul szól, itt is ott is még keresik a szavakat, de a lelkekben már megindult a kézfogás. S az ellentétes nyelvű írástudók kis szigete fölött a prágai YMCA-palota nem tudom hányadik emeletén magasan az utca zavaros vizei fölött átívelődött az emberi barátkozás szivárványa. Este nyolc órakor az YMCA klubtermében, Móricz Zsigmond ad elő az YMCÁ-ban, amely Prágába invitálta Mő- riczot. Zsúfolt terem. Az előadó asztalon a magyar zászlócska s néhány arasznyira tőle a csehszlovák. Köztük fele úton egy üveg víz. — „Ha ez a víz jelképezi ama idegenség tengerét, mely a 'két államot egymástól elválasztja, ezt Móricz gyorsan elintézi“ — hallom a tréfát a hátam mögött. — A nagykultúrájú szép Budapest üdvözletét hozom a nagykultúrájú szép Prágának! — ilyen szép üdvözlettel kezdi Móricz az előadását a modern irodalom kérdéseiről. Ma már meghúzták a halálharangot az esztetizáló, az életet módosító irodalomnak. A mai író visz- szautasitja az eddigi irodalmi formákat, mivel maga az élet is kizökkent belőlük, s az új életnek résztvevője, hitvallója, terjesztője, mérnöke óhajt lenni. Az új életnek, amely ezeréves világszemléletek zűrzavaros alkonyában s társadalmi rendszereik végén immár bontogatja szárnyait. Az élet ma csodálatos kaleidoszkóp s a költőnek örülnie kell, hacsak egy rezgését is meg tudja fogni Az új költő feladata, hogy ebben a tömkelegben s zűrzavarban elősegítse új formák keresését a meggyötört emberiség szebb jövőjének érdekében. Ezek voltak lényegében Móricz előadásának fő gondolatai, amely előadás egyébként meg fog jelenni a Nyugat című folyóirat legközelebbi számában Ezt a folyóiratot Móricz együtt szerkeszti Babitscsal. De minő előadás is volt ez! A szavak valóságos tűzijátéka. Most már könnyen megértettem, miért nevezik Mórdczot „a magyar irodalom fejedelmének“. A nyelv mestere ő, stílusát nem fogta meg az idegenség legkisebb rozsdája sem. Talán épp azért, mert csak egy zeneszerszámon muzsikál. S ami az idegenség tengerét illeti, amelyet az üvegben láttunk, hát abból is jócskán eltűnt. Másnap, pontosan a megbeszélt időben, délelőtt tizenegy órakor találkozom Móriczcal a „Kék csillag“ szálló kávéházában. Teátrálisan alakított ko- mótossággal, mely jó hangulatát leplezte, ül az asztal mögé s ínyenc mozdulattal nyúl egy zsemlye után. De a zsemlye nem ropog. — Vasárnap nálunk nem sütnek — magyarázom s mindketten mosolygunk a csalódáson. Móriczot érdeklik a mi újabb irodalmi műveink. Felsorolom neki az ismertebbeket, amelyek Szlovenszkón jelentek meg s az Elán oldalain mutatom neki a Mazácsféle könyvkiadás listáját. Vámos? — állapodik meg tüstént az első írói névnél. Hova való? Nyilván a név közös Dómmá. magyar hangzása , fogta meg. Pöstyén- ből! — válaszolom. Mutatóujja átsiklik a könyvárakra. 65 korona? Magyarázom neki, hogy ennyibe kerül Vámos Editke szeme című könyvének bibliofil kiadása, mivel a rendes kiadás már elfogyott. Hamar rátér a szlovák könyvek példányszámára. 2000—3000 sőt 5000 példány, mondom. A számok szemmel láthatóan tetszenek neki. Sorba fqrdítom a könyvek címét s elmondom, amit kell a szerzőkről. Rázus? Neve után jól ismerem. S Móriczot meglepi a szlovák író négykötetes müve, a Világok. Nem is tudtam, hogy prózát is ír. — Kit ismert személyesen a szlovák írók közül? — 1916-ban megismerkedtem Országh- gal (Hviezdoslavval). Épp látogatóban voltam jó barátomnál Tvrdosínban s lementünk együtt Alsókubínba. Az utcán figyelmeztetett a barátom, hogy szembe- jő velünk Országit. Megkértem, mutasson be. Csak egy pillanatig beszélgettem vele. Nagyon betegnek tűnt fel nekem. — Találkozott-e ön valaha a szlovák élettel? — Boldogult feleségem (Móricz mostani neje Simonyi Mária, a kitűnő magyar drámai színművésznő) Gömörből származott. Nagyrőcén született és Holies Jankának hívták. Édesanyja, akit Szklenámak hívtak leánynevén, csak szlovákul beszélt. Én Szatmár megyei vagyok, olyan vidékről, ahol messzitelen messzi nincs nem-magyar vezetéknév. Apám földmíves volt, 50 holdja volt, de tönkrement s erre beállott ácsnak. Feleségem tanítóképzőt végzett Pozsonyban és azután elment Budapestre, hogy ott elvégezze a tanári előkészítőt. És itt a magyar fővárosban találkozott két egymástól messzeeső táj gyermeke, nem- zetileg teljesen ellentétes vidékek szülöttel Az asszony, akivel huszonegy évig éltem, hívta fel a figyelmemet az orosz írókra, akik a világirodalom egy- harmadát képviselik. Feleségem oltotta belém a szeretetet a hegyek és a szlovákok iránt, ő nyitotta meg nekem egy új szellemi élet kapuját, amely addig nékem teljesen ismeretlen volt. S neki köszönhetem, hogy mire eljutottam odáig, értékelni tudom minden faj munkáját és azt egyenlő értékű tényezőnek tartom a műveltség terén. Szlovákiára szívesen gondolok vissza, különösen Árva nőtt nagyon a szívemhez s váltig gondoltam egy műre, amelynek története azon a vidéken játszódhatna le. De jól ismerem Szlovákia egyéb részeit is s a Sturec körüli vidéket a világ egyik legszebb vidékének tartom. — Tegnap emlegette irodalmi terveit. Nem mondana róluk vaiami közelebbit is? — Nagyon szívesen. Regény-trilógiám, mely Erdély történetéről szól, első kötetében a Tündérkert címet viseli. Ez már megjelent. Ebben elmondom az utolsó Báthorynak, Báthory Gábornak történetét. A Nyugatban már közzétettem a trilógia második részét is, amelynek címe a Nagy fejedelem. Ez Bethlen Gábor. A trilógia harmadik részében Erdély tragédiájáról lesz szó. Bethlen Gábor hadjáratainál természetesen szóba kerül a cseh és a szlovák anyag is, hisz Bethlen Gábor a csehek szövetségese volt a Habsburgok ellen, a regény a fehérhegyi csatával és annak következményeivel ér véget. Ez év februárjában Eperjesen tartózkodtam, ott sikerült találnom néhány szlovák dalt ama mozgalmas időszakból, ezeket felhasználom a regényben. Ami további terveimet illeti, csak annyit mondok: húsz év alatt kb. ötven művet írtam (regényeken kívül sikeres színművek egész sorát — a szerző megjegyzése) —, ez már többé- kevésbé egy lezárt életmű s a jövőben szeretném felkarolni és megsegíteni a legifjabb írónemzedék munkáját. — Kiket tart a legtehetségesebb magyar íróknak Szlovákiában és Magyarországon? ■— Valamennyiöket szeretem. A költők közül Szlovákiában nagyra becsülöm Győri Dezsőt. A prózában sokat ígér Tamás Mihály és Darkó István. Magyar- országon a legjobbak Erdélyi József, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. — Hogyan képzeli a csehszlovák- magyar szellemi érintkezést? — A műveltség egységes. A legkisebb nemzet, ha megvannak számára a szabad fejlődés feltételei, éppoly tényezőjévé válhatik az emberi műveltségnek, mint egy nagy nemzet. De minden nemzet kötelessége az, hogy összefogja erőit az általános emberi műveltséggel való szövetségre. Én keresem az útját a csehszlovák-magyar közeledésnek. Terjesztem pl. aat a gondolatot, hogy csehszlovák festőművészek rendezzenek kiállítást Budapesten, a magyarok pedie Prágában. Beszéltem már erről a tervemről Strakával, a csehszlovák követség sajtóelőadójával Budapesten, aki ezt melegen fogadta. A terv megvalósítása csupán időkérdés. Ha a labdarúgók, akik a harcot képviselik, meglátogathatják egymást, miért ne tehetnék ugyanezt a művészek? Hosszan belenézek a nagy magyar prózaíró kifejezésteli arcába, nézem a nehézkalászú naturalistáját a magyar falunak s a magyar kisvárosnak, a félelmetes kritikusát a felfuvalkodott, furcsa dzsentriknek, nézem a magyar író arcát, aki az állam-fordulat után elsőnek érkezett meg Prágába, hogy ismerkedjék vele, s apostoli elszántsággal a maga egynyelvűségében megkereste a találkozás lehetőségét vele mégpedig az egységes emberi műveltség nevében. Tisztelet-becsület a gondolatnak és az embernek!“ (STEFAN LETZ: Móricz Zsigmond a csehszlovák—magyar kulturális közeledés propagátora, Elán, 1930 X. szám) Móricz Zsigmond HŰSVÉT ELŐTT két hetet a szlovenszkói magyar ifjúság között töltöttem, s néhány' szót akarok mondani arról, amit tapasztaltam: a magyar ifjúságnak. Nekünk, akik immár kenyerünk javát megettük, csak az a fontos, hogy milyen lesz a fiatal generáció, amely utánunk jön. Mert mindig a jövő a fontos. Ha már az ember elrontotta a maga életét, szeretné átadni a tanulságait a gyermekeinek, hogy azok vegyék hasznát. A mi generációnk pedig alaposan elrontotta az életét. Talán nem is csak mi magunk vagyunk az okai, hiszen sok időknek a konklúziója mindig, ami történik. De a szüleinket nem vonhatjuk felelősségre, nincs is az elmúlt bajokon való kesergésnek értelme, csak az, hogyha esetleg segítséget tudnánk venni belőle a jövő számára. A szlovenszkói magyar ifjúság valami oly példátlan nehéz körülmények közt él, amilyenről a régi időkben sejtelme sem lehetett az embernek. Idegen nvel- ven kell tanulnia, úgyhogy előbb a nyelv nehézségeivel kell megbirkóznia. Pedig hogy ez mi, azt jól tudja mindenki, aki nyolc évig tanulta a latint, munkájának legjelentékenyebb részét ennek a nyelvnek a vergődése foglalta le, s mégsem jutott el közülünk senki odáig, hogy a maga szavaival el tudja mondani latinul a legegyszerűbb eseményt, ami vele történt. Hogy tudtuk volna latinul megtanulni a fizikát? vagy bármely tudományt? S most ezeknek a gyerekeknek egy új nyelven kell tökéletesen kifejezni magukat... Ehhez járul, hogy a gazdasági s politikai okok miatt az egész magyarság elszegényedett, külöA szlovenszkói írók irodalmi, kritikai és világnézeti lapot indítottak. Ez a lap régi hiányt pótol. A szlovenszkói irodalom nehezebben indult útnak, mint az erdélyi, mert nem voltak helyi hagyományai ... Ma már van valami bázis, amin állanak. Azon, hogy elmúlt tíz év: irodalmi folyóirat nélkül. Ez a folyóirat nagyon bátor és szép indulás. Már külsejével szakít a hagyományokkal. Lemond arról, hogy bekössék, és könyv alak ban a könyvtárban őrizzék firó fira. Lepedő alakú újság, hogy olcsó lehessen. Nem törődik az zal, hogy olvasás után eldobják Ebben hasonlít az újsághoz, abban is, hogy a napi érdekek szószólója akar lenni. Azt írta a homlokára: Világné zet. Valóban ez a lap legfőbb új sága. Világnézeti írás valameny nyi írása. írói közt csak ketten vannak negyvenéves aggastyá nők, a többség ebben a század ban. született. S ezeknek a fiata lóknak mindennél fontosabb hogy az egész világot új világ nézetre neveljék át. Ezeknek a fiatal íróknak a fel fogása szerinte „csak annak az irodalomnak van létjogosultsága amelyik cselekszik, amely bátrar odaáll valamely világnézeti cső porthoz, s vállalni tudja annak minden küzdelmét, törekvését e ■ xs in cn os iH C 0) '« JZ > >* c :C JC co ío N :0 'O Cft eo 5
