Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-01 / 26. szám

1979. VII. 1.

ázéves a XX. századi magyar irodalom egyik legeredetibb alkotó egyénisége. Életműve a magyar kritikai realizmus kiteljesülését, új rangosabb fokát jelenti. Művészete fókuszában társadalmi-politikai problémák állnak, gazdag írói pályafutása alatt mindig a nép, főként a parasztság szószólója volt. A szociális elégedetlenség, majd a paraszti demokratizmus eszmei síkjáról indult el, hogy eljusson a népforradalom szükségességének felismeréséig. Első regényhöse — Túri Dani — még magános óriásként harcol, hogy földet hasítson a nagybirtokból; Avar Jani már fellázítja a feudalizmus maradványainak szorításában fuldokló falut: „A föld azé, aki megműveli I“ Rózsa Sándor története pedig egyértelműen sugallja: forradalmi átalakulás szükséges. A nép forradalmi erejének kibontakoztatása az egyetlen lehetőség: a nép számára csak a nép teremthet új történelmet. Ady költészete indította el ezen az úton, a Vér és arany költője, aki „má- morító lé lek m érgez és “ -k é n t hatott rá, felszabadította alkotói energiáit. Nem lehet véletlen, hogy korai regénykísérletének Vér, első sikeres regényének Sárarany a címe. Egyazon kérdés kínozta őket: a nép sorsa. Ugyanazt vallották: a társadalom minden rétegére kiterjedő demokratikus átzalommal írta novelláit, regényeit. Egyre jobban kibontakoztatva elbeszélő művészetének két alapvető sajátosságát: írásainak sodró drámaiságát és a cselekménynek a hősei osztályhelyzeté bői következő könyörtelen logikáját. Olyan állomások övezik ezt a fejlődést, mint a Tragédia, a szegényparasztság megdöbbentő rajza. A nyomor degradáló, lélektorzító hatásának leleplezése. A szegény napszámos — Kis János — lázadó indulataiból csak együgyű ötletre futja: ki akarja enni zsíros paraszt gazdáját a vagyonából. Lázad, de nem tudja a módját. Tragédiája komikus hatást keltene, ha nem keserű indulatok motiválnák tettét. A torkán akadó falat azonban nemcsak őt fojtja meg, hanem mindazok reményeit is, akik egyedül veszik fel a küzdelmet a kizsákmányolás ellen. Novelláinak legszebbjei közé tartozik a háború alatt írt Szegény emberek. Döbbenetes erővel bizonyítja a háború erkölcsromboló hatását. Egy frontról szabadságra hazatérő katona — látva családja nyomorát — rablógyilkosságot követ el, hogy enyhítsen szerettei szenvedésein. Gondolkodás nélkül, védekező gesztusként követi el tettét, ezt tanulta a háborúban. Különösen a katona lé- lekrajzában, az őrületig fokozódó feszültségei ábrázolásában, a gyilkosság lelki mechanizmusának

élő, kultúrálatlan vidéki értelmiség fülledt közönyébe. A móriczi életmű első summája a háború utolsó évében születik. A Fáklya (1918) magában foglalja mindazt, amit az író a félfeudális magyar társadalomról addig megtudott. Világosan látta, hogy a fennálló társadalmi rend csak katasztrófához vezethet, de hogy merre vezet ebből kiút, arra még nem tudott válaszolni. A regény végén fellobbanó tűzvész sejteti a megoldást: a régi világ elpusztításának elkerülhetetlenségét.

A letisztult, klasszikussá nemesedett művek a világháború utáni korszakban születtek. A forradalmak és a Tanácsköztársaság elbukását követő megrendülését, reménytelenségét tükröző légy jó mindhalálig (1920). A múltját vállaló író lírai vallomása, aki emberségét és erkölcsi tisztaságát mutatja fel az ellenforradalom urainak megtorlásai ellen. A közvetlen kritikai hang szinte teljesen lehetetlen volt ezekben az években. A súlyosabb igazságok kimondására csak történelem ürügyén nyílott tágabb lehetőség. Ezért folyamodott Móricz Zsigmond a történelmi regény műfajához. A bukott forradalmak utáni kor magyarságának akart utat mutatni sorsa további alakításához. A XVII. századi reformáció és ellenreformáció lelki zűrzavarát a forradalmak bukása utáni

FÖLDET, JOGOT, EMBERSÉGET

Móricz Zsigmond életművéről

'alakulás elkerülhetetlen. A nemzet sorsát a dolgozó osztályokéhoz kell kötni, s a magyar nép jövőjét csupán a szomszédos népekével közösen lehet kialakítani. Móricz prózában hirdette azt, amit Ady lírája mondott, a „Magyar Ugar“ motívumai bomlottak nála drámai sodrású novellákká és regényekké.

Móricz a társadalom egészében gondolkodott, de művészetének középpontjában mindvégig a parasztság létproblémái álltak. Belülről, közvetlen élmények alapján ismerte a falut, gyermekkorát paraszti sorban töltötte. Szinte jelképes, hogy a parasztság nagy ünnepén — Péter-Pálkor — született. Az ő felléptéig a nemzet nagyobb részét kitevő réteg alig hallatta szavát az irodalomban, többnyire együttérző kívülállók szóltak helyette. Az irodalomban az idillikus falukép volt honos, a népszínművek békés, árvalányhajas, sorsukkal elégedett ünnepi parasztjai. Móricz műveiben jelenik meg először az érző-gondolkodó, jussát követelő, sorsát irányítani akaró, egész emberré nemesedő paraszt. Aki nem nyugszik bele az elnyomatásba, a kisemmizettségbe, akiben mélységes indulatok vlharlanak, aki földért, emberségért már harcolni mer. Móricz írásaiban nem romantikus idill, nem csupa naivitás a falu, hanem a kérlelhetetlen osztályharc színtere.

Gyermekkora élményei formálták íróvá. Tudatosan készült küldetésére: a parasztság képviselője, jogainak harcosa, értékeinek felmutatója akart lenni. De hosszúra nyúlt a felkészülés időszaka. Irodalmi próbálkozásai rendre sikertelenek maradtak, sokáig nem találja egyéni hangját, írói zsenijének a leginkább megfelelő formát. Nehezen szabadult a példaképektől, Jókai derűs és Mikszáth anekdatikus világától. A kor uralkodó ízlése is gátolta kibontakozását, amely kritikátlan, szórakoztató, érzelgős történeteket kívánt az írótól. A döntő fordulat 1908-ban állott be írói fejlődésében. Osvát Ernő felfigyelt írásaira, s a Nyugatban közölte a Hét krajcár című novelláját. Ügy szenvedte életre ezt az írást, mint kagyló az igazgyöngyöt. Kisfia halottas ágyánál alkotott remekmű egy csapásra a rangos és elismert írók sorába emelte. Nemcsak nyitánya, de összefogója is írásművészetének ez a novella. Mint csepp a tenger tulajdonságait, Móricz minden hozadékát tükrözi ez a mű. Idill és tragédia, sírás és kacagás, szomorúság és derű sajátos vegyüléke. Akár a népmese, a krajcárt kereső szegényasszony a kisfiával, a jószívű koldussal mesehős is lehetne, aki egy elvarázsolt világ hétféjű sárkányával, a sorssal küzd meg. A hét krajcár vidám keresése közben azonban feltárul a végtelen nyomor, s a tüdővészes anya sírásba csukló nevetése nyomán patakzó vér egycsapásra elmosta azt a hazug, rózsaszínű képet, melyet Móricz előtt festettek a falu életéről. Az ő szegényasszonya nem szégyell- te a koldustól elfogadni a hetedik krajcárt, de ez sem segített rajta. Senki sem tudta korábban ilyen meggyőzően, művészi erővel, belülről szemlélve ábrázolni a parasztság mindennapi életét, ilyen mesterien megrajzolni a falusi ember típusát, gondolkodási módját, szólásait és minden gond- ját-baját. Ez az elbeszélés lett a varázskulcs, amely megnyitotta Móricz előtt az érvényesülés, a fejlődés útját. A sorsdöntő novella címén megjelenő elbeszéléskötet Ady olyan áradó lelkesedését váltja ki, mint annak idején Toldi Petőfiét. Barátját és harcostársát üdvözölte az addig névtelen íróban: ,ja mi fajtánkból jött most... íme egy Móricz Zsigmond, aki egyedül felér egy forradalmi szabadcsapattal“. Jó érzékkel tapintott rá Móricz művészetének társadalmi-politikai súlyára. A hivatalos irodalom, a konzervatív kritika is felérzett a veszélyre, éppoly ellenséges érzülettel fogadta és kíméletlenül támadta, mint Ady Endre verseit. Móriczot azonban már nem lehetett megállítani, friss alkotó kedvvel, szilárd önbiKopócs Tibor Móricz Zsigmondról készült rajza, amely a CSEMADOK KB által rendezett Móricz— Móra vetélkedő emléklapján látható

levezetésében remekel az író. Nem egyéniség ez a gyilkos katona, hanem típus, a szegény ember típusa, akinek nincs egyéni arcéle, nincs külön egyéni élete, még neve sincs, csak a körülmények determinálta elkerülhetetlen sorsa. Sokban hasonló a Barbárok című novella is. Veres juhászt nem a háború rontja meg, hanem a kapitalizmus hozománya, a pusztára is kisugárzó könnyű vagyonszerzési vágy. A juhász és társa gyilkol, méltán végzi akasztófán, de aki a barbár társadalmi körülményeket fenntartja, az az igazi bűnös.

A hosszabb lélegzetű alkotásai is azt tükrözik, amit novellái: a magyar társadalom ellentmondásait, a vidék, a falu és a kisváros elmaradottságát, megrekedtségét, áporodott légkörét, ahol zátonyra fut minden jó szándék. Már első regényében — Sárarany, 1910 — művészetének legnagyobb problémáját pendíti meg: mi a sorsa a provinciális viszonyok közé került tehetségnek, a sárba süppedő aranynak. Az elsikkadó népi tehetség sorsa a kelet-európai irodalmakban mindenütt ismeretes, ahol a demokratikus társadalmi berendezkedés hiánya, a kasztokba merevedés lehetetlenné tette a tehetségek kibontakozását. Móricz teljes tragikumában ábrázolja a „sárarany“ problémát: Túri Dani építésre hivatott robusztus ereje szertelenségeiben fecsérlődtk el. Földet, je- got, emberséget akar szerezni magának és falujának, de a feudalizmus gátat szab magános törekvéseinek. A nagyszerű, a nép forradalmi erejének jelképévé növesztett hős útja megtörik, a közösség erejére nem támaszkodó harc eleve kudarcra van ítélve. A fáklya, amely arra való volt, hogy világosítson, lett gyújtogatóvá — fogalmazta meg a levonható tanulságot az író a regény végén.

A fülledt falu tragikumát bemutató nyitány után sorjáznak a további regények. A feudalizmus szorításában vergődő kisváros értelmiségének, kilátástalan és kopár életének bemutatása: Az isten háta mögött, 1911. A kétszer huszonnégy órába sűrített cselekményű regény hősei olyan sivár, kisszerű, visszataszító igénytelenségben élnek, hogy a köztük bontakozó tragédia komédiává züllik. A szebb, emberibb életet akarók minden igyekezete belefúl az áporodott atmoszférában

állapotokhoz látta hasonlatosnak. A feladatok még inkább hasonlók voltak: az elpusztított országot kellett újjáépíteni, a romokból „tündérkertet“ varázsolni: Erdély, 1922—37. Móricz társadalombírálata, kritikai realizmusa a dzsentrivel foglalkozó regényeiben bontakozott ki igazán (Kivilá- gos kivirradtig, 1927; Őri muri, 1928; Rokonok, 1930). Két tanulságot vont le a közelmúlt történelmi eseményeiből: egyrészt arra a téves következtetésre jutott, hogy a forradalom nem vezethet célhoz a nép jogaiért folytatott harcban. Ezt a nézetét csak a harmincas évek gazdasági válságának megpróbáltatásai hatására korrigálja. Másrészt tudatosítja a félfeudális magyar társadalom hanyatlását, az úri világ feltartóztathatatlan pusztulását. A Rokonok után egyetlen regényében sincs úri főszereplő. Művei középpontjába a szegényparasztság képviselői kerülnek: a csikós, pusztai emberek, kisparasztok, agrár-proletárok /Boldog ember, 1935; Életem regénye, 1939). A történelmi folyamatot egyre inkább a kisember szemével nézi. Megjelenik műveiben — igaz romantikus köntösben — a lázadó paraszt /Betyár, 1937). A népforradalom gondolatáig csak utolsó regényében, a Rózsa Sándorban jut el !Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1940; Rózsa Sándor ösz- szevonja szemöldökét, 1942). Ebben a trilógiának tervezett műben teljesedik ki emberi nagysága és írói bátorsága, ebben mondja ki a legvilágosabban a régen keresett igazságot: a nép csak az úri világ összezúzása árán szabadulhat fel, nem re form, hanem népforradalom szükséges.

életmű csúcsának szánt történelmi regény alkotásának szüneteiben írja meg talán legszebb kisregényét, az Árvácskát (1941). A Csibe-novellák ihletűjének, Erzsikének, az író fogadott lányának gyermekkorát mondja el benne. Az árva kislány szívbemarkoló sorsa a kizsákmányolt, háborúba hajszolt, nyomorba és tudatlanságba taszított nép életének monumentális szimbólumává magasztosul. „Irtóztató ez a könyv, azt hiszem — írja művéről —, de a fantáziának egy sora sincs benne. Ilyen könyvet még nem írtam. Az Árvácska csak azért regény, mert a pacsirta sem tud másképpen vezércikket mondani: csak énekszóban.“

Móricz Zsigmond életműve sok szállal kötődik hazánk tájaihoz és a csehszlovákiai magyarsághoz. Egy kérdésre, amely a szlováksághoz való viszonyát tudakolta, a következőképpen felelt: „Boldogult feleségem Gömörből származott. Nagy- rócén született és Holies Jankának hívták. Édesanyja, akit Szklenárnak hívtak leánynevén, csak szlovákul beszélt... Feleségem ojtotta belém a szeretetet a hegyek és a szlovákok iránt, ő nyitotta meg nekem egy új szellemi élet kapuját, amely addig teljesen ismeretlen volt. S neki köszönhetem, hogy íme eljutottam odáig, értékelni tudom minden emberi faj munkáját, és azt egyenlő értékű tényezőnek tartom a műveltség terén. Szlovákiára szívesen gondolok vissza, különösen Árva nőtt nagyon a szívemhez, s váltig gondoltam egy műre, amelynek története azon a vidéken játszódna le. De jól ismerem Szlovákia egyéb részeit is...“ (Elán, 1930 11. szám). Az említett regény sohasem készült el, de alig van olyan műve Móricz Zsigmondnak, amely ne lenne kapcsolatban tájainkkal. Regényei közül Az isten háta mögött, Jószerencsét és a Kis vereshajú; novellái közül a Bányajárás, Füsti fecskék. Vas fiákeros, A nemes kocsis, A vizit, Este, tűz mellett sb., idézik Gö- roör dimbes-dombos tájait és sajátos embertípusait. A legbensőségesebb kapcsolat azonban a Sarló fiataljaihoz fűzte, hatalmas életművével és tiszta emberségével inspiráló erőként volt jelen eszmei radikalizálódásuk bölcsőjénél.

SZEBERENYIZOLTÁN