Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 4. szám
ÚJ SZÚ A El egendő egy pillantást vetnünk Ciprus térképére, és nyomban megértjük: miért becézi oly nagy előszeretettel a világsajtó „elsüllyeszthetetlen repülőgép-anyahajának“ ezt a szigetet. A kétesértékű becenév persze más szigeteknek, félszigeteknek is kijár időnként, de Ciprusnak tartósan jellemzi sorsát, ha úgy tetszik: végzetét. Könyörtelen nyíltsággal tudatja, hogy a világ egyik felén — a nyugati hatalmak között — Ciprus kizárólag mint katonai-katonapolitikai tényező vétetik számításba, értékét pedig a katonaföldrajzi normák szerint kívánják meghatározni. A NATO délkeleti szárnyának sebezhetőségét, „lágyságát“ éppen a ciprusi válság dokumentálja naponta, évek, sőt évtizedek óta. Az 1974-es balvégzetű puccskísérlet és a nyomában járó török invázió durván átrajzolta a ciprusi erővonalakat, és félreérthetetlenné tette: ez az alig félmillió lakosú ország nem ura sorsának, kénytelen igénybe venni a közeli és távolabbi hatalmak garanciáit, sorsát, jövőjét pedig új alapokra kell felépítenie. A ciprusi feszültségek és kisülések egyik íve minden bizonnyal a görög és a török népközösség ellentéteiből táplálkozik: kár is lenne tagadni, elbagatellizálni a közösségi ellenségeskedés államot gyilkoló, tömegeket fertőző veszélyét. A görög és a török ciprióták ellentéte azonban Athén és Ankara vetélkedése nélkül aligha ölthetett volna bármikor is háborús méreteket. A két civakodó NATO-partner kéretlenül is felelősséget — értsd: beleszólási jogot — érez a sziget sorsa iránt, s kettőjük ellentétének jelentéktelen hólabdája rövidesen veszélyes NATO-lavinává duzzadhat. Az Észak-atlanti Szövetség nem titkolja szándékát: mindenképpen be akar avatkozni a sziget ügyeibe, a válság lecsendesitését NATO-hatáskörben kívánja elérni. Felesleges most emlékeztetnünk Luns főtitkár idült harciasságára, arra, hogy a NATO vezető hivatalnokának évek óta egy jó szava sincs Ciprus szuverenitásáról, állami létéről. A mllitáns hangnem minden bizonnyal bátorítólag is hatott a ciprusi helyzet elmérgesítését eredményező kalandok kitervelőire és végrehajtóira. A NATO ezután nyíltan jogot formált a rendezésre, amikor az angol—amerikai tervezet kidolgozásával NATO-becsület- bíróság elé kívánta vinni a kérdést, ahelyett, hogy a Ciprusra vonatkozó ENSZ-határozatok végrehajtásának elősegítésével valójában szolgálta volna a rendezés ügyét. A probléma lényege pillanatnyilag az idegen katonai megszállás. Az idegen csapatok egy része látszólag törvényesen állomásozik a szigetköztársaság területén: a brit katonai jelenlét nincs ellentétben a ciprusi államiságot megalapozó londoni-zürichi garancia- rendszerrel sem. A török hadsereg az 1974-ben végrehajtott Attila művelet következtében került a szigetre, és ismeretlen létszámban görög katonaság is állomásozik Ciprus területén. Bizonyos katonai és rendészeti funkciókat ellát a nemzeti gárda, emellett jelen vannak a kéksisakosok kontingensei is. A Szovjetunió a probléma lényegét érintő javaslatot terjesztett elő. Eszerint a két nagyhatalom társelnökségével és közreműködésével, esetleg a térségben érdekelt más hatalmak és felek 'részvételével az eddiginél szilárdabb garanciarendszerrel kellene új alapokra helyezni a megroggyant ciprusi államiságot. A javaslatot több helyütt kedvezően fogadták ugyan — mégsem lehetett alapja eddig a rendezésnek, mert a NATO lés különösen a vezető NATO-hatalmak) nem adják ki a kezükből a ciprusi kártyát. Erről az eltökéltségről tanúskodik a legújabb nyugati elgondolás: ennek szerzői között az Egyesült Államok és Nagy-Bri- tannia illetékesei között ott találjuk Kanada képviselőit is. Ez idő szerint a NATO a háromhatalmi terv alapján akarja megoldani a problémát. Ez a közel-keleti Camp Da- vid-i rendezési modellre hasonlít. Szakaszos rendezést ír elő: több lépcsőben határozná meg az idegen katonaság kivonását. Közben a török és a görög közösség képviselőinek tárgyalásai útján próbálnák tisztázni a belpolitikai légkört. Kétkamarás parlamentet is előírna a ciprusiaknak, s a felsőházban egyenlő arányban szerepelnének a törökök és a török ciprióták létszámának négyszeresét kitevő görögök képviselői. A miniszteri tárcák megoszlását is szabályoznák, a köztársaság görög származású alelnöke pedig — hasonlóan a görög születésű elnökhöz — vétójoggal rendelkezne. A tervezet még ebben a kevésbé pontosított formában is kétségtelenné teszi, hogy a nyugati hatalmak alkotmányt kínálnak megvételre és felhasználásra a ciprusiaknak. Washington gondosan előkészítette ezt a ciprusi manővert. A hetvennvol- cas esztendőben az Egyesült Államok kormányzata hozott néhány olyan intézkedést, amelynek aligha lehetett más célja, mint hogy az amerikai közvetítő szerep számára porhanyóvá tegye a talajt a ciprusi kérdésben. Vezető diplomatái felkeresték Athént, Ankarát és Nicosiát, ugyanakkor pedig a fegyverszállítási embargók feloldása, a támaszpont-használat ügyében támadt vitás kérdések kompromisszumos rendezése révén jó közvetítői-részvevői pozíciókat vélt kivívni magának Washingtonban. Az amerikai—brit—kanadai tervezet eddigi vegyes fogadtatásából sem lehet arra következtetni, hogy ezek az amerikai számítások teljesen elhibázottak lennének. Jóllehet a terv, egyetlenegy érdekelt felet sem elégít ki, arra alkalmasnak látszik, hogy a NATO-alapon történő rendezés jegyében bizonyos színvallásra késztesse Ankarát és Athént. A török reagálásból kiderült, az Ecet- vit-kormányzat pillanatnyilag nincs abban a helyzetben, hogy lényeges engedményeket tegyen. Félő ugyanis, hogy ingatag parlamenti fölényét gyorsan leapasztja a hazafias-nacionalista demagógiával operáló ellenzék. A hivatalos Athén — a ciprusi kaland egyik vesztese — méltóságteljesen várakozhat: Karamanlisz kabinetjének nem kell szembenéznie olyan belső parlamenti ellenzékkel, amely ciprusi szándékait — adott esetben túlzott engedékenységét — ellensúlyozhatná. A tervezet a legérezhetőbb kárt éppen Cipruson okozta: az „oszd meg és uralkodj“ klasszikus elvének érvényesítése jegyében máris rések keletkeztek a görög ciprióták frontján. Glavkosz Kleridész, a Demokratikus Tömörülés elnöke bejelentette, hogy bizonyos fenntartásokkal elfogadja a tervezetet, s arra bátorítja a ciprusiakat, hogy legalább ne utasítsák el az elgondolásokat. Annyi bizonyos; az egységes Ciprus elvének feladása, az államszövetség létrehozása ügyének támogatása pillanatnyilag nem népszerű az országban. A ciprusi kommunisták pártja, az AKEL ezt az álláspontot, közhangulatot is kifejezi, amikor ka- tegórikusan elveti a tervezetet, amely egyebek között azért is rendkívül egyoldalú, mert kizárja a rendezésen munkálkodó hatalmak sorából a térségben érdekeltséggel és befolyással rendelkező Szovjetuniót. Ez az összefüggés is a Camp David-i alkuhoz teszi hasonlatossá a ciprusi manőverezgetést. Az előkészítés még néhány formai kérdésben is feltűnően hasonlít amarra. Carter elnök nemrég találkozót kezdeményezett a törvényes ciprusi államfővel, Kiprianu elnökkel, helyzetfelmérö szakértői pedig kissin- geri ingabuzgalommal utazgatják végig az érintett fővárosokat. És — végül is elkészült a terv. A tervezettel annyit mindenesetre sikerült elérni, hogy fokozódott a meghasonlás az érintettek körében. Mégsem szabad lebecsülnünk az új nyugati kezdeményezést, hiszen ennek legalábbis látszólag vannak bizonyos reálpolitikai elemei. Ezek pedig idővel elősegíthetik azt, hogy a ciprusi görögség körében is felülkerekedjék egy egyértelműbben nyugati orientációjú irányvonal, esetleg egy ezt hordozó politikus. Nem lehetetlen, hogy Washington, London és Ottawa javaslatának egyik burkolt célja az, hogy az újabb hatalmi harcokra számítva érveket és ütőkártyákat adjon egy NATO-vizek felé navigáló politikusnak, mondjuk éppen Kleridész- nek. És persze az a politikai-propa- gandisztikus nyereség sem látszik mellékesnek, amire a békecsináló pózához gyorsan hozzászokott amerikai elnök, James Carter számíthat. KRAJCZAr IMRE 1979. I. 28. Az Atommas-t gyakran nevezik a jövő üzemének. Hatalmas méreteinek láttán az az érzése támad az embernek, hogy a XXI. századba csöppent. Az atomreaktorokat gyártó üzem felépítése az energetika új fejlődési szakaszának kezdetét jelenti a Szovjetunióban. Feltételezhetjük, hogy a nyolcvanas években az energiaforrások növekedésének 20 százalékát már az atomerőművek fogják biztosítani. „Az anyagi kultúrát fenyegető fűtőanyaghiány Damoklész kardja viszonylag rövid idő múlva örökre eltűnik a fejünk felől“ — mondotta Anatolij Alekszandrov akadémikus, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elnöke. Ennek tudatában lehet csak igazán megérteni, miért csökkentették az Atommas építői az átadás határidejét két évre, s miért tervezik, hogy a gyár az eredeti elképzelésekkel elleniében nem a tizenegyedik, hanem már a jelenlegi, tizedik ötéves tervidőszakban, pontosabban 1980-ban kibocsátja első termékét. Méreteit (a beruházások abszolút nagyságát) tekintve az Atommas építése csak olyan üzemóriásokéval említhető egy napon, mint a Togliattiban és a Naberezsnyije Cselniben létesült gépkocsigyárak, amelyekbe naponta egymillió rubel értéket építettek be. Az utóbbi években a Szovjetunióban az egyik nagy építkezés a másikat követte. Az Atommas minden különlegességével együtt csupán egyik láncszeme az alkotó tevékenység e „láncreakciójának“. Elegendő megemlíteni, hogy Volgodonszkba már olyan kvalifikált munkások érkeztek, akik előzőleg Szibéria, Észak és az Urál gigantikus építkezésein szereztek tapasztalatokat. Újszerűén alakul az építkezés és a leendő termelés közötti kapésojat is. Megváltozik a szokásos „először építeni, aztán használatba venni“ séma. Az atomreaktor bonyolult energetikai szerkezet, amelynek megépítése mintegy három évig tart. Az Atommas építői ezért először az üzem főépületét adják át, ahol a gyártási ciklus elkezdődik: itt zajlanak majd le az atomreaktorok építésének első műveletei. Itt munkálják majd meg azt az egy darabból kovácsolt gyűrűt, amelyből később a reaktor „teste“ lesz. 1979 végére, amikor össze kell illeszteni a reaktor szerkezeti részegységeit, elkészül az üzem ezerkétszáz tonna teherbírású híddaruja is. Az üzemmel párhuzamosan épül az új város is. Volgodonszk, a kis kikötői település rövidesen a múlté lesz. Már most magas épületek nőttek ki a földből, az utcákon trolibuszok járnak, megnyíltak az óvodák is, és a város repülőterén TU—134-esek landolnak. A munkások itt legfeljebb egy év várakozási idő után már új lakást kapnak. Évente 300 ezer négyzetméter lakóterület épül fel. Amikor néhány évvel ezelőtt jóváhagyták a Volgodonszk általános fejlesztési tervét, figyelembe vették azt is, hogy a város lakossága 1980-ban eléri a százezret. Az élet azonban itt is módosította a terveket; a városnak már 1977 végén százezer lakosa volt, ez a szám 1985-ig előreláthatólag kétszázötven-háromszázezerre nő. Ekkorra az Atommas mellett felépül egy fém- szerkezeteket és kazánberendezéseket gyártó üzem is. A természetvédelmi szakemberek figyelmét felkeltette egy ellentmondásos jelenség: jelenleg az atomenergetika, az iparnak az az ágazata tesz legkevésbé kárt a természeti környezetben, amelytől a legkedvezőtlenebb hatásokat várták. A több éve üzemelő Novovoronye- zsi Atomerőmű körül elhelyezkedő sugárzásmegfigyelő állomások a környék vizeiben és levegőjében a természetes sugárzásnak ugyanazt a szintjét rögzítik, amilyen évtizedek és évszázadok óta volt itt. Már a Moszkva környéki Obnyinszki Atomerőműben rendkívül szigorú óvatossági rendszabályokat léptettek életbe: a csövekbe beépített bármelyik távjelző műszer jelzésére az automata berendezés pillanatok alatt megállítja a láncreakciót. Az Atommas reaktorait úgy tervezték meg, hogy biztosítani lehessen tökéletes szigetelésüket. A moszkvai tervből vett kifejezéssel élve, e reaktorok esetében az számít a „megtervezett legnagyobb balesetnek“, ha a legnagyobb átmérőjű csővezetéknek teljes szelvénye szétszakad. Az atomerőmű szíve, a reaktor, amelyben a csővezetékek, valamint a cirkónium és nióbiumötvözetből készült hengerekben elhelyezett uránoxid található, ebben az esetben sem sérülhet meg. A „szívinfarktus“ lehetősége tehát teljességgel ki van zárva! Az Atommas garantálja, hogy termékei harminc éven keresztül képesek nagyjavítás nélkül üzemelni. Az atomreaktorok hároméves termelési ciklusából egy év az elkészült termék minőségi ellenőrzésével telik el. A gyár főépületében felszerelnek egy. harmincötmillió elektrovolt erősségű lineáris gyorsítót, amely gammasugarakkal világítja át a hegesztett varratokat. Minden új reaktort a föld alatt, egy speciális, a nukleáris reakciót imitáló kamrában próbálnak ki. Ez az üzem körülbelül négyszer annyiba kerül, mint egy átlagos vízierőmű. Költségei azonban alig három év alatt megtérülnek. Ám a volgodonszki építkezés jelentősége messze túllépi az Atommas által gyártandó reaktorok tisztán gazdasági hatásának kereteit. A tudományos-műszaki haladás élvonalába tartozó üzem már építése idején is kedvezően befolyásolja a népgazdaság fejlődésének irányát. Ezen az építkezésen együtt jelentkezik a Szovjetunió gazdasági tevékenységének számos élenjáró vonása: az építőipar magas kultúrája, a gazdaságközi kapcsolatok pontos koordinációja, a tudományos eredmények gyors átültetése a gyakorlatba. A korszerű építkezés ténye, módszerei és céljai is a Szovjetunióban folyó anyagi termelés fejlődésének általános törvény- szerűségeit, a fejlett szocializmus gazdaságának új lehetőségeit tükrö- »>k. ANATOLIJ SZALUCKIJ (A Znamja című folyóiratból) Volgodonuk esti tényei i=g BBtf^ajrgai ^ RSseSg. §5í
