Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 4. szám
1945. JANUÁR 27-ÉN SZABADÍTOTTA FEL A SZOVJET HADSEREG AZ AUSCHWITZI KONCENTRÁCIÓS TÁBORT „A hitleristák kiépítették a koncentrációs táborok hálózatát. Számuk, a jóként jegyvergyárak közelében létrehozott altáborokkal együtt, 1944-ben meghaladta az ezret. Legnagyobb az Auschwitz—Birkenau-i /Oswiecim-Brzezinkaj tábor volt.“ Kassa (Kosice). Lakótelepi háromszobás lakás. Velem szemben egy hatvanöt éves, barna, hátrafésült hajú asszony ül. A beszélgetés alatt egy percre sem ülte meg arcát szomorúság, de a tekintete mindig fájdalmas volt. — Mennyi ideig raboskodott az auschwitzi haláltáborban? — indítom a beszélgetést. — Harminckilenc hónapot. — Kérdezhetek bátran, nem zavarja az emlékezés? — Aki onnan élve kikerült, az már többé nem tud sírni. Kérdezzen nyugodtan bármit. — Névvel vagy név nélkül adhatom közre ezt a beszélgetést? — Jó, hogy megkérdezte! Szeretném, ha a lánykori nevemen szerepelnék, azon a néven, amelyet Auschwitz- ben viseltem: Guttmann Eta. — Mikor és hogyan került Ausch- witzbe? — PreSovon, ahol akkor laktam, 1942 márciusában kiadták a parancsot, hogy a zsidók vonuljanak be az egyik laktanyába. Oda mentem én is. Onnan Poprádra, egy másik kaszárnyába vittek, ahol három napot töltöttünk. Aztán bevagoníroztak bennünket és vittek, vittek napokon keresztül. Sokat utaztunk, nagy kerülőkkel értük el Auschwitzot, feltehetően azért, hogy ne sejtsük, hová visznek bennünket. 1942. március 21-én éjjel érkeztünk meg a táborba. Kihajtottak bennünket a vagonokból. Ütöttek, vertek az első pillanattól kezdve, már ott, a síneken agyonrugdostak közülünk néhányat. — Akkor, negyvenkettő tavaszán már tudták, hogy hová mennek, mi vár önökre, hogy mit jelent ez a szó: Auschwitz? — Nem, nem tudtunk semmiről. Azt hittük, munkára visznek, valahová Csehországba. Csak a táborba érkezés előtti napon sejtettük, hogy valahol lengyel földön vagyunk, mert az állomásokon lengyel beszédet hallottunk. — Tehát éjszaka megérkeztek a táborba, és utána? ... — Azonnal becsuktak bennünket — ezer nőt — a 10-es számú blokkba, melyet később kísérleti blokknak is neneveztek. Itt két napot töltöttünk anélkül, hogy valaki felénk jött volna. A harmadik nap aztán kizavartak bennünket az udvarra, ahol meztelenre vetkőztettek és kopaszra nyírtak. Orosz hadifogoly-ruhákat kaptunk. Volt köztünk tizennégy éves, és mozdulni alig bíró öregasszony is. „A foglyokat néha Auschwitzból 2400 km távolságra tartóztatták le. Az utat lezárt vagonokban kellett megtenniük. A foglyok szállítás közben nem kaptak semmi élelmet és nem biztosítottak számukra lehetőséget természetes szükségleteik végzésére.“ „A tábort felszabadító szovjet hadsereg kb. .7000 kiló, egyenként átlag 25 kg-os papírzsákokba csomagolt emberi hajat talált. Ez már csak a maradék volt, amelyet a tábori hatóságok nem tudtak elszállítani a bajor- országi feldolgozó üzemekbe.“ — A következő napon beosztottak munkára. Én egy nyolc kilométerre levő baromfifarm építésén dolgoztam. Az utat naponta gyalog kellett megtennünk, facipőben. Kosztunk szinte a semmivel volt egyenlő. Reggel malátakávé lötty, délben csalánleves korpával habarva, este harminc dekagramm kenyér. Ehhez járt egy pici sajt vagy egy kanál marmeládé, jobbik esetben egy szelet szalámi. A kimerítő munka, a gyaloglás, a kegyetlenkedés napokon belül legyengítette az embert. — Esténként, munka után a cellákban összezárva mit csináltak, miről beszélgettek? — Főztünk — a szájunkkal. Arról beszélgettünk, mit, milyen finom ételeket fogunk főzni, ha újra otthon leszünk. — Hittek, bíztak abban, hogy életben maradnak, hogy kiszabadulnak, hogy újra főzhetnek otthon? — Reménykedtünk. Biztattuk egymást Csak ez a biztatás tartotta bennünk a lelket, de mindenekelőtt fel voltunk minden percben készülve a legrosszabbra. Hiszen láttuk, hogy naponta vesznek el mellőlünk bajtársaink ... Én később átkerültem a bir- kenaui táborba, ahol még szörnyűbb körülmények között tengődtünk. Any- nyi hely sem jutott egy embernek a barakkban, hogy kinyújtózzon, lefeküdjön. Aki fel tudott kapaszkodni a három-négy emeletes ágy tetejére, az esetleg reménykedhetett, hogy megéli a reggelt. Aki a földön maradt, az nem volt biztos, hogy másnap fölébred. Az éhség, a fáradtság végzett vele. Fönt legalább kinyújtózhattunk, pihenhettünk egy kicsit. — Tudtak önök arról, hogy a táborban gázzal ölik meg az embereket? — Az első hónapban nem tudtunk semmiről. Később valaki terjeszteni kezdte a hírt: „elgázosítják az embereket“. Nem akartuk hinni. Néhány- nap múlva azonban elvitték közülünk az anyákat és a gyerekeket. Azt mondták, családi táborba viszik őket. De másnap, harmadnap már megkaptuk a mellőlünk elvitt anyák ruháit. Ekkor bizonyosodtunk meg arról, hogy igaz a hír. „A 11. blokk pincéjében végezték a tábori hatóságok első kísérleteiket a ciklon B gázzal való tömeges kivégzésekre. Az első próba 1941. szeptember 3-ün folyt le: ekkor kb. 600 szovjet hadifogoly és 250 tábori kórházból odaszállított fogoly vesztette életét.“ — Elmondaná egy nap eseményeit? — Nagyon sok dátum és nagyon sok kép él emlékezetemben, de 1942. december 5-re mindennél jobban emlékszem. Ekkor a lágerben vagy húszezren voltunk. Reggel azt mondták, hogy létszámolvasás lesz. Mindenki, az egész tábor kivonult az Appel- platzra. Mikor kimentünk a barakkból, megszámoltak bennünket, ötve- nen mentek jobbra, ötvenen balra. Azt hittük, munkára osztanak szét bennünket. De nem. Betereltek a fürdőbe. Onnan megint terelték ki az embereket. Én mondtam a barátnőmnek, maradjunk le, ráérünk később is kimenni, és így mindig a sor végére igyekeztünk. Egyszer csalt abbamaradt az „osztályozás“, nem jött értünk senki, csak késő este hívtak Appelra. De már csak ezérkétszázan sorakoztunk föl az udvaron. Valaki megkérdezte, hol vannak a többiek. Az egyik SS-le- gény a füstölgő kéményre mutatott. A húszezerből csak ezerkétszázan maradtunk. — Kik végezték az égetést? — Fiatal zsidó fiúkat kényszerítettek erre, ahogy később megtudtam. Egy két hónapig végezték az égetést, majd megölték őket is, és mások kerültek a helyükre. Volt valamilyen ellenállás, szervezkedés a táborban? Az égetökemence ' (A szerző felvételei) — Csak nagyon gyér, legalábbis én nem tudok komolyabb ellenállásról. De nem is lehetett. — Szökésekről tud? — Igen. A mi barakkunkban volt egy lengyel lány, tolmácsnő. Nyolc nyelvet beszélt. Ő elég szabadon mozoghatott a tábor területén. Beleszeretett egy lengyel fiú és együtt megszöktek. Eltelt tíz nap, nem hozták őket vissza, már azt hittük, sikerült nekik a szökés. Boldogok voltunk, örültünk, hogy legalább ők megmenekültek, hírt visznek a külvilágnak a táborban folyó borzalmakról. De a tizenegyedik napon már elfogták őket, s a szemünk láttára végezték ki mindkettőjüket. Viszont voltak, akiknek I sikerült a szökés. — Ön hogyan maradhatott életben? — Ezt még ma sem tudom, szinte alig hiszem el, hogy élek... Beszéltem én is nyelveket, gyors- és gépírtam németül, magyarul, így az utolsó évben az építkezési csoport irodájába helyeztek, ahol nem katonák, hanem mérnökök dolgoztak, és kicsit emberségesebben bántak velem. Itt nem kellett kemény fizikai munkát végezni, szükségük volt rám, és bíztam, hogy nem visznek a gázkamrába. De kegyetlenkedésekben itt is volt részem. A vége felé már azt hittük, soha nem kerülünk haza, annyira legyengültünk idegileg, szellemileg, fizikailag. Aztán elérkezett 1945. január 19., az úgynevezett halálmenet napja. Höss, a táborparancsnok önéletrajzában ezt írja: „Ha a nők elérték a nullpontot, hamarosan bekövetkezik a vég. Akaratuktól teljesen megfosztott kísértetekként tévelyegtek a tábor területén, míg végül egy nap csendesen meghaltak. Ezek a iábon járó holttestek borzalmas látványt nyújtottak.“ — A halálmenetben, ha valaki megállt, azt azonnal agyonlőtték az SS-le- gények. Borzalmas hideg volt azokban a napokban, süvöltött a szél, sokan megfagytak. 'Németország felé meneteltünk. Napokon, heteken keresztül, mígnem többedmagammal sikerült megszöknünk. Egy erdőben azonban egy részeg alak állta utunkat. Agyon akart lőni bennünket. Az utolsó percben érkezett -egy szovjet kapitány, s megmentette az életünket. Kimondhatatlan érzés fogott el az alatt a néhány perc vagy másodperc alatt, míg mindez lejátszódott: harminckilenc hónapon keresztül életben maradtam a táborban, naponta viaskodtam a halállal, a halálmenetből is élve kerültem ki, szabad vagyok, Prága felé, a hazám felé tartok, és egy bandita, egy részeg megöl. Szinte hihetetlen, milyen kicsiségeken múlik az ember élete __Viszontagságos út ut án végül 1945. június 15-én megérkeztem Kassára. Édesanyám, nővérem és annak két gyermeke Auschwitzban elpusztult. A másik nővérem, a húgom és én menekültünk meg a népes családból. — A felszabadulás után hogyan alakult az élete? — A kassai Mélyépítő Vállalatban dolgoztam hosszú éveken keresztül, mint könyvelő, innen mentem nyugdíjba 1969-ben. A húgom fiatalon meghalt, két gyermekét magamhoz vettem. Az egyik lány és annak gyermeke itt él velem. lói megvagyok, habár nem szívesen emlékezem, beszélek a táborban történtekről. A munkahelyemen alig tudta valaki, hogy megjártam Auschwitzot. Ha meséltem nekik az ottani viszonyokról, sokan nem hitték el. Pedig nem az én személyes kínszenvedésemet állítottam középpontba, nem az az érdekes, hanem az a tény, hogy Auschwitzban négymil- lióan meghaltak, hogy volt Hitler, és eszméi sajnos még ma is élnek. Nyugaton a hatóságok még mindig engedélyezik az újfasiszta szervezetek tevékenységét. Ha az iskolákban beszélek a gyerekeknek Auschwitzról. nem tudiák. mit jelent, keveset tudnak róla. Pedig meg kell tudniuk mindent, hogy ami volt. többé meg ne ismétlődhessen. Drága kincs a béke, nekem igazán elhiheti. „A háború után végzett statisztikai számítások szerint valamennyi hitlerista táborban együttvéve mintegy 10 millió ember pusztult el.“ 1979. I. 28. Az idézeteket az ..Auschwitz. Múzeumi kalauz, 1976“ kiadványból vettem. ZOLCZER JÄNOS Turisták ezrei keresik fel naponta a tábort üwikincs A GDíMGI
