Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-17 / 24. szám
Lábait szétvetette, nekitámaszkodott a gyümölcsfa sima kérgü, sárga-barna foltos törzsének. Egy mozdulattal felrántotta cigánybarnára sült lábszárán a lecsúszott fehér térdharisnyát, majd nyugtalan pillantásokkal felmérte a helyzetet. A széles utca pangott a néptelenségtől, ezen az álmos-melegen induló hajnalon nem is tudta, mihez kezdjen. Csak az állandóan serkentő tudata ösztökélte örök cselekvésre. Guszti, vagyis az apa, még ijesztően horkolt, álmában ide-oda csapkodta lapát tenyerével a vánkosokat, de Jutkát már kivetette az ágy. Csöndes mozdulattal felmarkolta ruháit, óvatosan kilépett az ablakon és uzsgyi a kertbe. — Mert a galambok is nekem szólnak — dalolt a gyereklány, és szaladt az ösvényen, magasra kapkodta térdeit, nem mintha nem élvezte volna a harmatos lábfürdőt, de valami ábrándos könnyedség és öröm lódította őt előV re. Vidám szeleburdiságot kölcsönzött viselkedésének, s ez lelkét kitöltötte. — Jutka a kert tündére — mondta minap Guszti apa. — Guszti apa, Guszti apa, te nadrágos — csúfondároskodott a gyereklány, az öreg vasutas kétségbeesésére. — Nadrágos... — csilingelt a nevető szó, s ez a szó ki tudja milyen zenét keltett Kalapos Gusztáv vasúti pályamunkás szívében, de a pimaszság hallatára gyönge rándulásokat érzett markában. Jutka támasztotta a cseresznyefát, majd macskamozdulattal lendült egyet, s már a lombok közül fénylett izmos lábszára; piros szók-, nyája alól kivillant fehér alsóneműje. Megnyer- gelt egy comb vastagságú ágat, mely mélyen kihajolt az országút fölé. Benedek Géza, aki minden hajnalon errefelé ment ki az istállókhoz, átvágott az út másik oldalára. — Már megint ott gubbaszt — dör- mögte sárga bajusza alatt — ez a falu réme ..'. A gyereklány, talán már csak szokásból, utána hajított az öregnek pár szem cseresznyét, többet nem is, mert magában így mesélt: — ... ekkor a királyfit összekötözték. A kötelek a húsába vágtak. Hirtelen ott termettem, megmarkoltam fényes kardom markolatát, s levágtam az óriás bal lábát, majd a jobbikat. Az óriás erre a földre zuhant, s ekkor megmentettem a királyfi életét, felesége lettem és elszaladtunk. Erre a szóra: elszaladtunk, leugrott a fáról az országúra. A hátulról érkező személygépkocsi fékjei felsírtak, a vezető szédületes gyors kormánypergetéssel balra térítette a járművet. Jutka eszeveszett menekülésbe kezdett, s ismerve a kertek meglazult faléceit, egérutat nyert. A gépkocsivezető lihegve, káromkodva nézelődött, mikor mellette termett a sárga bajuszú Benedek Géza. — Hagyja csak — vigasztalta a felbőszült embert — ez a falu réme voltl — A hétéves Jutka riadtságában Kása Lászlóné kertjének málnásában húzta meg magát. Lélegezni is alig mert és ijedtségében málnával tömte meg a száját. A gyümölcs jó ízétől és kellemes illatától hamarosan el is feledte félelmét, s gondolataiban visszatért a királyfihoz, akiért megküzdött. Mert Jutka és a küzdés közé ki lehet tenni az egyenlőség jelét. Harcolt ő a nap minden órájában. Hol a fekete lepkét űzte, mert az gonosz, hol a verebet hajszolta, mert falánk A királyfi magas volt és erős. Kása Lászlóné is erős volt és indulatos. Hajánál fogva vezette Jutkát, időközönkint a hátára csapott, miközben szóáradattal hirdette, hogy a hetedik szomszéd is meghallja, s örök időkre megjegyezze: tolvajt fogott, egy büdös csavargót, mire fel Jutka kirántotta magát Kása Lászlóné kezéből, futásnak eredt, s néhány kerítés átmászásával, vagy látványos átugrással biztonságos menedékhelyre talált. Kalapos Gusztáv testfrissítő nyújtózkodás után szemrebbenés nélkül tudomásul vette, mikor a lánya ágyára pillantott, hogy Jutka ismét eltűnt. Beszédes pillantást váltott feleségével, Erzsivel, és unottan rágyújtott a csípős, büdös cigarettára, pedig százszor megfogadta: „hozzád nem nyúlok többet!“ Mert akkor lepődött volna meg igazán, ha azt a ki tudja hova, s kik közé sorolható szökés-barnás lényt a ágyban találja! A férj és a feleség csalódtak Jutkával kapcsolatos elképzeléseikben. Más volt az álom, mint a valóság. Guszti azt mondta: azt kell szeretni, ami van. Kalapos akkurátus ember volt a javából, de asszonyának nem kellettek a hasonló tanácsok. A gyereklány cél nélkül elhagyta a falut. Nem kellett sem ösvény, sem kocsiút, ment keresztül illatos réteken, érett gabonatáblákon — süss fel nap, fényes nap, kertek alatt... — markában egyre gyűlt a vadvirág, s mire a patakhoz ért, a patak víztükréből egy virágkoszorús leány nevetett vissza Jutkára. Két karját feje fölé emelte és táncra perdült. Szeme sarkából mosolygott a tükörképre: van nekem egy barátnőm — szólt magában —, csak a vízbe varázsolták. Most velem táncol. A levegő súlyos volt a nyár érett szagától, messziről valamilyen gép motorj'a döngicsélt. Jutka egyre jobban belemélyedt a játékba, minek társa volt a tükörképe, a fodros víz, a part menti füzek, a bokrokból kiáltozó fácánok, a rágcsáló nyu- lak, s messze sehol ember fia, csak Karabélyos Vencel, ki titokban robbanószerrel akart halhoz jutni. — A vízbe akarsz fúlni?* — ijesztett a lányra. — Futás az anyád szoknyájához, faluréme! ... Jutka lábait feszesen megvetette, lecövekelte magát, s oly elszántsággal állt, mintha talpait százméteres gyökerek kötnék a földhöz, hogy még csak szél és vihar sem mozdíthatja, s benne vad érzések lobbantak lángra. A gyermek, mint egy kőszobor, állt mozdulatlanul, maga volt az eleven kihívás, szeméből elszántság sugárzott, de pillantásában volt valami mélységes szomorúság is, ami a másodperc töredéknyi ideje alatt eltűnt tekintetéből. Karabélyos Vencel meghökkenve, tanácstalanul vakarta meg üstökét. — Harapsz is?! — próbálta viccel elütni a dolgot. A gyerek lelkében a lázadás, a dac csak pillanatig tartott, megfeszített izmai elernyedtek. — Kenyeret, azt igen — mondta ártatlan szelídséggel. Jutkának szüksége volt valakivel szóbaállnia. Szüksége, mint gyomrának a kenyérre, úgy kellett egy két szó tudatának, s hogy ezt Karabélyos Venceltől kapta meg, hát akkor Karabélyos Venceltől kapta meg. Ha most itt lett volna Erzsi anyu, talán azt mondta volna a kislány: édesanyám. Itt a patak mellett azt súgta volna Jutka: édesanyám, együnk valamit, édesanyám, szelek neked is kenyeret... Karabélyos Vencel, kit a kocsmában hecceitek fel a halak dolgában, meg is feledkezett jövetelének titkos céljáról. Szégyellte is már az ügyet, a falu végen, de fogadott Mészárossal, azzal a lóképű zsivánnyal. De a falu réme is ritka zsákmány. Még ritkább, hogy ez a vadóc gyereklány valakivel szóbaáll. És annak a lóképűnek a szemébe nevetek — morfondírozott magában az öreg, mikor ismét feltűnt a szeme előtt a kocsmai jelenet. — Leülhetsz — szólt zavarában Jutkához —, van elég hely számodra is. Némán ültek egymás mellett, hol az egyikük, hol a másikuk hajított valami szemetet a vízbe. A hallgatás jót tett mindkettőjüknek, valamivel közelebb kerültek egymáshoz magányos ültükben. Később Vencel hanyatt dőlt, s álomba zuhant. Karabélyos oldalt sandított. A kislány ruhája, ha meg is látszott rajta a napi hajsza, fürge ujjak gondoskodásáról tanúskodott. A ruhán keresztül kivehető volt Jutka testének vonala. Sovány, de szívós — gondolta Vencel. Aztán úgy tűnt fel az öregnek, hogy egy sort pihentette gondolatait, Jutkához fordult, s látja, hogy annak hűlt helye. Kissé felkavarta nyugalmát, s bosszantotta, hogy vénember létére elnyomta az álom. Felkászálódott, s bebaktatott a faluba. Akarta is, nem is a találkozást Kalapos Gusztival és feleségével Erzsivel — Jutkát örökbefogadó szüleivel. Mikor a leánykára gondolt, lábai önkéntelenül vitték a vasutashoz. Azt mondta magában: van ebben a gyermekben valami megfoghatatlan, valami szép, és valami még megfoghatatlanabb, amit ki kellene űzni belőle. Ahogyan ballagott, közben mosolygott önmagán, mindig szunyadozó lelkiismeretén azt mondta, jobb lenne az egész dolgot hagyni úgy, ahogyan van?! Ha ez a gyerek megvolt valahogy ez idáig, meglesz a jövőben is. De a gyerek! Amint csak felrémlik előtte Jutka alakja, érzi a lány kiállását, érezte, hogy az több volt, mint gyermeki szemtelenség vagy átkozott makacsság. No, mindegy — döntött Karabélyos Vencel —, ilyen gyereket szeretek én! Kalapos Gusztáv hellyel és pohár borral kínálta a ritka látogatót. Mikor meghallotta jövetelének valódi célját, szemöldöke magasra szaladt. — Bennem akkor rendültek meg a dolgok — szólt szaggatottan a pályamunkás —, mikor megaprítottam Jutkát, s a lányka nem sírt! Láttam, hogy szenved, s bennem nem szólalt meg egy hang sem. Éreztem nézésibül a keserűséget, az ágról szakadtságát, éreztem, de bennem nem sajogtak az ő fájdalmai! Érte dolgozok. Oj kerékpárt kapott. Mit tesz ő?! A falu e’őljárósága beidézett, mert állandóan bajt okoz. Úgy jár az utakon, mint kódoros ló. Aztán a kerékpárt negyedik napján laposra nyom’a egy teherkocsi. Nem tudom megtalálni az utat ehhez a fura jószághoz, ehhez a vadrózsaboknr- hoz. Állandóan csatangol, ha nem engedem ki, látványos cirkusz kerekedik a házban. Ha esik — most már ömlik belőle a keserűség — sárral keni be a falu összes kanujának kilincsét, elszedi a gyerekektől a zsíros kenyereket, pedig hiszen Erzsi alig várja, hogy enni adhasson a lányának. Erzsi! Az asszonyom egy álmot dédelget magában. Ha ez az álom benne elhalványul, akkor jómaga kiszárad, elhal. Tudod mire gondolok. Asszonyom a hibás, vagyis elhibázta a természet. Jutkát két és fél éve fogadtuk örökbe. Szüleit mi nem ismertük. Azt mondják manapság: az öröklődés az egy nagyfontosságú fene-tudja micsoda. Már erre is gondoltunk. — De a lelke — vágta ki végre pontosan Vencel —, az nem satnyult meg?! Arra is van ellenszer, orvos ... Kalapos Gusztáv e szavakra belevörösödött. Azt aztán senki fia ne mondja, hogy itt betegedett volna meg. Itt nincs hiánya. — Semmi más nem kell Jutkának — mond*a Gusztáv keményen, miközben erősen megmarkolta az asztallap élét — mint néhány év, hogy benőjön a feje lágya. Mi az asszonnyal azon leszünk. Vencel érezte, hogy elhibázta a dolgot, hogy fájdalmat okozott ezeknek az embereknek, most már mindegy. — Orvoshoz — vette volna át a szót, de Kalapos ráordított —, és amíg itt ő lesz a falu réme, amíg pellengérezik őt, amíg az emberek gyerekeiket tiltják tőle, addig csak az lesz, csak a falu réme lesz, s még egyszer a falu réme, s nem győz majd bosszút állni a falun. Vigye a falu népét az orvoshoz! Vencel érezte, hogy tehetetlen embereivel szemben, szégyellte azt mondani, hogy ő nagyon is tiszteli Kalaposékat, dühösen fakadt ki: — Talán én is menjek orvoshoz — vágta ki gúnyosan. — Felőlem — vetette oda Guszti —, de innét feltétlen! Az asszony még most sem szólt közbe. Szégyenérzete meggátolta abban, hogy véglegesen eldöntse, miként cselekedjen. Jutka nem lenne épeszű?! Ezt állítja Karabélyos?! Karabélyos a falu véleményét tolmácsolja?! Jutka, orvos, kórház .. . Lehet, hogy elveszik tőle a gyereket? Kivel kellene ezt alaposan megbeszélni? Ha itt nem lehet, talán a városban talál valakit? Erzsi asszony nem is vette észre, mikor Karabélyos Vencel eltávozott. Fejében maró gondolatok tomboltak. Várta, hogy Jutka megielen jen. Ebéd tájra megjött mindig. Egy óra. Három óra. Erzsin a nyugtalanság egyre jobban erőt vesz. Minden idegszála a szakadásig feszül, óriási nyomás alatt riadtan válaszolt környezete zajára: Jutka jön? A falu réme csak nem jött, s itt van már a mások számára nyugalmat jelentő este, de a lányt nem találja, a keresésére indult. Guszti apa sem, Erzsi anyu sem! Mert Jutka megszelídítette élete első kutyáját, s azzal hancúrozott egész nap, elfeledkezve mindenről. Az éhség ellen szolgált a kertek aljai gyümölcsös termése, s a sötétséggel ő már régen megbarátkozott. És most, hogy barátra talált, nem félt már Guszti apától sem. Este tíz felé tért vissza a faluba, s megbújt egy épülőfélben levő házban. Az éjszaka zsongása vette körül, felmászott a ház emeletére, s onnét tekintett szét a sötétbe burkolózó falura. Az elnyújtózó kiál-v tásokban felismerte szülei hangját. Még egyszer végigtekintett a homályon, mintha búcsúzna, s szeme, mint egy csillag, felragyogott. Magához ölelte a kutyát, s várakozott. Csór Kiiszö Küszöbről Naponként Szavakra s S magukhc Mert szíve Az kongat, Mintha azt Asztal vár, Étel van: s S ki kínál Találja étk Így akar é Így akar - Vésődni ke — így (ári Küszöbtől Szívektől 5 Lángolni- — Házakig Maradnék Hallgatás ' Szólnom k — Lelkem! Úgy száll, Mint csilla Ki látja, h S holnapb: Szebbet m. — Küszöbi Ezért kell Asztalra te Magadat k
