Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-17 / 24. szám
énes György iurópa elrablása (1938-1945) y szó megtört a riadt csendben i földbe bújt, halott ibok hulltak a rengetegben, i hallgatott és hallgatott. 3k cammogtak, percek szálltak, hallgatott és hallgatott, esek, vezérek prédikáltak, önkény máglyákat rakott, •vény kiholt, bukott szüzek Idultak falás kenyeret, •ba romlott a feszület, i (ínlgák osztottak kegyet. hallgatott és hallgatott, öld alatt lakott vakondként, Igazság volt, hallgathatott •enmillió halottért. i Vilmos küszöbre e lépek, t cserélek. mondok, ek a tornyok, igok nyelve, ngot verve, lé: dél van, tányérban drága, ^el kínálja, aki ni ... 1 kinőve, be. e vésve, ! érve, nyitva, arnWva. i kell lépnem. 3 a vétkem. : átkom, alba kiáltom: ladár röppen — pfény a ködben, az égen, ogy érjen, ba hágjon: kívánjon! öbre lépni, t kell égni. ikni, k adni! örök Elemér Apáink lé úgy néztek mindég t tettek emberül hitték élyéről csúcsokra léptek iá tovább tőlük kérdjétek a jaj messzire hallva mki meg ne tagadja aennünk példaként élnek jyunk a kezdet s a végzet k örjöng újra a világ ~ állat s vacog a virág Ifjúnk ne csak ha baj van itták velünk ők hajdan í bennünk mint harang a szó a át mindig biztató p t tok volt ma érthető angon szól hozzánk az Idő •e a jóra nevelő etek most újra elő új dalt énekeljetek keljük mi is veletek A kkor is meg kellett volna jelennie a gyakorlaton, hiszen ismeri a főiskolai rendszabályokat, az én fiam is beteg, mégsem ülök mellette, ne szakítson félbe, látja éppen csak arra Jut időm, hogy felhörpintsem ezt a kávét és elszívjak egy cigarettát, no most mondja, meg, hogy képzeli el az életét, tudja jól, hogy ismétli az évfolyamot, én nem értem, mi történt magával, négy évig nem ismételt és éppen most, egyébként mi az, hogy ne csak szakmai területen, miféle pedagógiai pszichológia?... Afelől nyugodt lehet, nincs szükségünk a maga kioktatására! Hogy hasonlíthatod össze egy kisgyermek halálát a fiad náthájával te, te . .. Nem igaz, le nem vagy egyetemi tanársegéd. Havassi érzi, mint tolul fejébe a vér, s ökölbe szorul a keze. Nem is tudom, miért nem teszem meg, most meg mintha egy csepp élet sem volna a testemben, mintha jégben áll- nék, nem tart más a lábamon, csak ez a fagyos merevség, és erőlködve préselem ki ajkaim közül: de mi kislányt akartunk... és az volt... gyönyörűszép hamvas bőrű kislány, kékszemű, mint az anyja ... Havassi, maga nem is figyel rám, mondtam már, ne szakítson félbe, nos, megbeszélem a professzor úrral ezt az egy igazolatlan hiányzást, de nem ígérek semmit. Ilonka igazán kedves vagy, hozd be a te kávédat is, közben elbeszélgetünk, micsoda csizmád van, ez olasz ugye, lm lesz még délután, én is veszek magamnak, ah, maga még itt van, hol is hagytuk abba, tudja az előírás az előírás, hogyhogy azt is ember szabja, hogy merészel ilyen hangot használni, miféle humanizmus, Havassi, hová megy, Havassi kolléga! Kipp-kopp, koppan a cipője a keményre fagyott havon; apró pelyhekben hull a hó, s ő előrenyújtja tenyerét, benne aranysugarak pajkoskodnak a fehér kristályokon, az útmenti fenyők szikrákat lövellnek a levegőbe, csupa derű és frisseség, ide szemben emberek jönnek, vidámak, szertelenek, komolyak, bizakodók és talán neki is bíznia kellene, nevetnie, hiszen sose hitt abban, hogy valaha is legyőzheti az igazságtalanság. arcára mosoly húzódik, mint amikor megtudta, hogy Éva hiába szenvedett és ő nem hitte el, az emberek megütközve bámulják, számukra ez a mosoly bárgyú vigyor Csupán, eszelős hülye, gondolják, és elégedetten mennek tovább. Már megint itthon vagy, itt valami nincs rendjén, apja és anyja hangja ellenségesen hasítja az ezeréves konyha levegőjét, el kellene rohannia, de csak áll földbe gyökerezett lábbal, és harmadszor is elismétli: előre bepótoltam a gyakorlatot, ezért jöttem egy nappal korábban; mindez fölösleges, Éva is furcsán állja tekintetét, én vagyok a megbélyegzett vágóhídra szánt barom, örökké vádoltok, szeretné ordítani, de nem szabad és annak semmit sem szabad, aki hibát követett el, az csak ismételjen és ne várjon senkitől bizalmat, és miért iszol annyi bort, mondják kórusban, mert nyomaszt az elégedettség, na tessék, már megint pimasz hangot használsz a szüléiddel szemben, mert ittál, ezt magatok is tudjátok, hogy képtelenség, hiszen egy deci bortól nem lehetek ittas, gondold csak meg ... már megint filozofálsz, kár veszekedni, állapítja meg, csak tudnám, mitől vagy ideges, mi gondo- tok-bajotok lehet nektek, majd ha idősek lesztek, mint mi, nem, ezt nem ők mondják, ezt valami idegen hang harsogja be az éjszakából, feláll, karon ragadja Évát, odakint ködös hideg lopja be magát bőre alá, borzong- va nézi az alattomos fátyol alatt homályosuló neonfényeket, újra itt az est, és ő gyűlöli Éva könnyeit látni, gyűlöl fájdalomra emlékezni, Éva megértelek, hogy te is lerobbantál, sőt neked biztosan még nehezebb, de ezt soha többé ki ne mondd, ehhez nincs jogod csak azért, mert te hordoztad testeden a kislányunkat, nekem is ugyanúgy fáj, csak nem sírok, nem tudom sajnáltatni magam és .. . higgyél nekem legalább te, persze most minden egyszerre összejött, hogyhogy bizonyítsak,' majd meglátod, bizonyítok is, még holnap meglesznek a beszá- mítóim. Különös, ma semmit sem ért, ezek a müemberek itt össze-vissza szónokolnak, és állandóan azt kérdezik, mivel indokolja azt a bizonyos, „könnyelmű“ hiányzást, de hiszen tudják, emlékezniük kell, mondaná feleslegesen s inkább a tanár kezébe nyomja a halotti levelet, a tanár apró szeme furcsán ugrál otromba szemüvege alatt hol rá, hol a másik tanársegédre, szánalmas elegáns öltönyében és ócska ingpulóverében, nézze kolléga az ilyen „kellemetlenségen“ azért egy pár nap alatt túl- teheti magát az ember, ezt nem írhatom be magának, de adok egy jó tanácsot — persze számítok a diszkréciójára — szerezzen valami bizonylatot, hogy azon a napon itt nem jelenhetett meg, például pszichiátertől, de hiszen ezt már százszor megpróbálhattam volna, ha csak ezen múlik, egyébként a diagnózis valós is lenne, de mikor önnek semmiből sem áll elismerni egy órát a tizennégyből, és arcán ismét ott a megmagyarázhatatlan vigyor, a tanár ellenségesen vonja fel szemöldökét — méltóság mindenekelőtt —, hogy-hogy kimutatás, miféle kimutatás lehet fontosabb az ember lelkivilágánál, ideg- rendszerénél, egy ártatlan kapálózó életnél, megrémül a felismeréstől, hogy ezeket a hiénákat nem tudja meggyőzni, jó, igyekszem elhozni, amit kívánnak, mondja, majd szó nélkül faképnél hagyja őket... Havassi megáll egy pillanatra a felfelé kanyargó hólepte úton, liheg, szemében az elmúlt események visszfénye. Ami tegnap még önkínzás volt, annak leküzdése ma már csak pillanatok kérdése számára. Felmarkol egy csomó havat, letörli vele az előbb még oly gyűlölettel szorongatott papírról köpedékét. Aztán elindul az úton, léptei egyre határozot- tabbak és rugalmasabbak. Fiatal ember még ... Szemben hófelhőt kavar a szél, ördögi táncban forgatja engedelmes fehér hajú táncosnőjét, majd gondol egyet s egyenest Havassinak taszítja. Ezernyi apró csillagra hull a csodás látomás és kegyetlenül végigmarja csupasz arcát, hogy csak félig hunyt szemmel tud tovább lépdelni. Horváth László Az ilyen emberekre szokták mondani, hogy hálni jár belé a lélek, mint a mi Emil bácsink. Egész nap a hangját se hallani. Munka közben itt-ott kibuggyan valami mormolás-féle fogatlan szájából. Ebédidő alatt csak nagy kiugró ádámcsutkájának mozgása árulkodik róla, hogy nem alszik. A szó szoros értelmében gubbaszt. Naponta elnézem gubbasz- tását a felfordított ragasztós kannán. Sokszor attól félek, ha vége az ebédidőnek, Emil bácsi kimegy falazni, de teste itt marad a kannán és a mindig rámoló, takarító János bácsi mint itt felejtett gúnyát felakasztja a szegre. János bácsi, „az öreg“ nap mint nap gúnyolta is őt. Összecsapja két bütykös tenyerét, majd fennhangon szónokol. Áldatlan helyzetben van az, aki fogatlanul élősködik a világ emlőjén. Vagy, hogy ki mint eszik, úgy dolgozik. Ilyenkor Emil bácsi csak legyint és tovább rágcsálja újságpapírba csomagolt elemózsiáját, ami biztosan meg is savanyodik a szájában, míg megeszi. Szóltam is az öregnek, hogy ne bosszantsa minduntalan azt a megtört embert. Megtört ember — kiabál ilyenkor az öreg. Alig ötvenéves. Asz- szony kell neki. Egy jó faros menyecske, aki nemcsak kimosná az irháját, de ki is vasalná. E szavak hallatára Emil bácsi mindig összepakol és észrevétlen eltűnik. ' Az egyik napon idegesen járt, kelt az öreg és mindenkinek azt suttogta, hogy ma vallatás lesz. Izgatottan vártam az ebédidőt. Kíváncsi voltam, mit forgat a fejében. Emil bácsi azon a napon is ott gubbasztott a szokott helyén, mikor az öreg táskájából előkerült a csodaszer. Valódi kisüsti, csettintett nyelvével az öreg és huncutul kacsingatott Emil bácsira. Emil bácsi a tőle nem megszokott mozdulatokkal mohón ivott. Igyál még, kínálgatta az öreg és mosolygott hegyesre pödört bajusza alatt. Már-már kételkedtem a csodaszer hatásában, mikor Emil bácsi megszólalt. — Miért piszkálódsz velem, te öreg? Meglásd én hozok majd neked menyecskét, hogy legyen kivel piszkálódnod. — Ni csak — hahotázott az öreg. Neked kell az asszony, te ... Emil bácsi visszaroskadt a vackára, kihörpin- tette poharából a maradék italt. A múlt emlékképei mint óriási filmvásznom, peregtek előtte. Volt nekem asszonyom, te öreg. Nem is akármilyen. Hosszú barna haja, bogár fekete szeme. A szeme, te öreg, tudod milyen szeme volt? Emii bácsit kicserélték. Mindig szomorú szeme fényesen csillogott, elfásult bütykös keze harmonikusan úszott a levegőben, és beszélt, beszélt, beszélt. Bütykös kezével végigsimította a fényes haját, a duzzadó keblet a vékony derék útján le a formás csípő hajlatáig, a tüzes ágyék táján elidőzve fel-fel a fényes hajúton, majd a fehér nyak táján ökölbe szorult a keze. Arcizmai rángatóztak, a bütykös fáradt kéz ismét a pohár után nyúlt. Huszonhat éve, hogy itt hagyott. Azóta sem láttam. Itt hagyott a fiammal. Tu- dod-e te, öreg, hogy mi az én fiam? Megmondom neked, öreg. Az én fiam atomfizikus. Hiszed-e öreg? Két hatalmas gyára van Amerikában, te öreg. Igaz, elhagyott ő is. De mindig ír. Egyszer már pénzt is küldött. Emil bácsi zavartan kutatott nadrágzsebében, majd egy agyongyűrött levelet nyomott az öreg orra alá. — Olvasd csak el, öreg! Hangosan, hogy mindenki hallja! Az öreg zavartan olvasni kezdett: „Ne félj, apám, még te is megismered a másvilágot.“ — Az öregnek arcára fagyott a mosoly. Nehezen érti meg a másvilág szó kétértelműségét. Kopócs Tibor illusztrációi Her dics Ferenc
