Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-17 / 24. szám
ÚJ SZÚ EG Y NEMZETKÖZI KOLLOKVIUM MARGÓJÁRA A könnyű szellő még csak nem is fodrozza a Starnbergi-tó sima tükrét. A túlsó parton messze-távol a Bajor- Alpok cukorsüvegei csillognak a napfényben. 1979. áprilisának végén 70 személyiség gyűlt egybe a Starnbergi-tó partján levő Tutzingban — közöttük kiváló politikusok és közéleti személyiségek, tudósok, diplomaták és újságírók —, de nem azért, hogy ennek a Münchentől 40 kilométerre délre eső fürdőhelynek a látképeiben gyönyörködjenek. Ha a szépség játszott is valamilyen szerepet, akkor is csupán alárendeltet: érzékeltette, milyen gyönyörű a világ, amelyet meg kell óvni a katasztrófától. Éppen ez volt „A fegyverzetek korlátozása, a leszerelés — a béke és a népek biztonsága biztosításának központi problémája“ témáról rendezett, nemzetközi kollokvium résztvevőinek legfőbb gondja. A kollokviumot a Német Szövetségi Köztársaság és a Szovjet Kapcsolatokat Előmozdító Bajor Társaság kezdeményezésére s részvételével és a Szovjet Baráti Társaságok Szövetségének közreműködésével szervezték. Színhelye á tutzingi Evangélikus Akadémia volt; ez a szervezet nemcsak vallási problémákkal foglalkozik, hanem rendszeresen vitákat rendez a nemzetközi élet, az NSZK bélés külpolitikája időszerű kérdéseiről. A leszerelésről folytatott párbeszéd manapság már nem megy ritkaság- számba a keleti és a nyugati közvélemény köreiben. A tutzingi találkozónak azonban számos olyan sajátossága volt, amely nem mindennapi jelentőségét hangsúlyozza. Mindenekelőtt résztvevőinek tekintélyes összetétele érdemel figyelmet. Nyugatnémet részről fő előadóként egy olyan politikai személyiség szerepelt, akit az NSZK miniszterelnöke jobb kezének neveznek: Hans-Jürgen Wischnewski. A vitában az NSZK Bundestágjában képviselt három párt katonai kérdésekkel foglalkozó szakértői is részt vettek. Más valami is figyelemre méltó. Az akadémia dísztermében olyan emberek is voltak, akiknek szava sokat nyom a latban: az NSZK legnagyobb hadiüzemei — például a Messer- schmitt-Bölkow Blohm és a Dornier repülőgépgyártó konszernek vagy a „Leopard“ harckocsikat gyártó Krauss- Maffei cég — üzemi tanácsainak (vagyis bizonyos értelemben munkáskollektíváinak) képviselői. A leszerelés hadászati, gazdasági és más problémáinak hozzáértő szakemberei képviselték a szovjet küldöttséget; élén V. M. Falin, az SZKP KB külpolitikai tájékoztatási osztálya ve zetőjének első helyettese állt. A vitát különös időszerűséggel ruházta fel megrendezésének időpontja: a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a hadászati támadó fegyverzetek korlátozásáról folytatott tárgyalások a befejezés előtt álltak. Az államok túlnyomó többségének kormánya, a világ valamennyi népe síkra- száll ezen egyezmény mellett. A szovjet küldöttség tagjainak felszólalásai nagy érdeklődést keltettek. Manapság kevés olyan rendszer, párt és politikai személyiség akad a világon, amely, illetve aki nyíltan a háború mellett száll síkra, hangsúlyozta beszámolójában Falin. Ha háborús propaganda folyik is, rendszerint leplezett formában. A kormányok túlnyomó többsége elismeri az atomkatasztrófa megelőzésének szükségességét. Hivatalosan jóformán nem vonják kétségbe, hogy a fegyverkezési verseny további kibontakozása veszélyes, hogy ez csak kölcsönös erőfeszítéssel s csupán az egyenjogúság és az egyforma biztonság alapján állítható meg. Manapság már sok olyan terület van, ahol a Nyugat és a Kelet elvileg együttesen száll síkra. Ennek kifejezéséül olyan fontos okmányok szolgálnak, mint a helsinki Záróokmány, az ENSZ-határozatok, a kétoldalú és sokoldalú egyezmények. A Szovjetunió nagyra értékeli az ilyen megállapodásokat. Jelenleg azonban másról van szó — azokról a bonyodalmakról, amelyeket a Kelet és a Nyugat közti egyezményeknek olyan konkrét tettekké változtatása idéz elő, amelyek nem csupán az időjárást változtatják meg, hanem a légkört is, amelyben mi a Földön élünk és utódainknak is élniük kell majd. Gyakran olvasható, hogy a XX. században több természeti erőforrást használtak fel, mint az emberiség egész megelőző történelme alatt. Ez valószínűleg így is van. Ezeknek az erőforrásoknak azonban az oroszlán- részét a népek kárára, a háborúkra és azoknak előkészítésére fordították. Az emberiség most olyan határhoz ért, amikor csak egyszer lehet nagy hibát elkövetni. Az államok olyan esz közöket iktattak fegyvertárukba, amelyek alkalmasak arra, hogy a Földet úgyszólván örökre lakatlanná tegyék. S bár mindenki kijelenti, hogy látja a látóhatáron derengő veszélyt, egyes államok úgy viselkednek, mintha nem veszítették volna el azt a reményt, hogy a más bajának árnyékában vészelhetik át az eseményeket, a más csetepatéjából hasznot húzhatnak. De visz- szavonhatatlanul elmúlt az az idő, amikor az ilyesmi lehetséges volt. A fegyverkezési verseny azzal fenyeget, hogy kisiklik az ellenőrzés alól. A politikusoknak meg kell állítaniuk az ilyen aláqsúszást a lejtőn. Az államférfiak, a közvélemény kötelessége az, hogy a politikai filozófiát konstruktívabb hullámra irányítsák át, mint a „visszaszorítás“, az „elrettentés“ stb. Számos amerikai katonai és politikai személyiség az atomfegyver alkalmazását nyilvánvalóan potenciálisan „előnyösnek“ tartja, harcászati, helyi alkalmazását fontolgatja. De az, ami az Egyesült Államok számára harcászati és helyi — az más országok számára hadászatinak bizonyul. Azonkívül egyetlen atombomba felrobbantása teljes mértékben képes láncreakció előidézésére, a jelenlegi a fegyvertárakban őrzött, valamennyi nukleáris eszköz felrobbantására. Ezek a fegyverkészletek pedig, az ENSZ becslése szerint, több mint 1303 ezer olyan típusú bombának felelnek meg, amelyet 1945-ben Hirosimára ledobtak. Az Egyesült Államok katonai potenciálja sokszorosan felülmúlja az ország védelmének ésszerű követelményeit. Ezt a globális amerikai érdekekkel próbálják megindokolni. Ugyanakkor a „szovjet fenyegetés" mítoszát terjesztik, s ürügyül hasz nálják fel a további fegyverkezési versenyhez. A valóságban azonban azok, akik ezt a kampányt szítják, nem kívánnak beletörődni a hadászati téren kialakult paritásba és a hozzávetőleges európai katonai egyensúlyba. Ezek az erők nem csökkente ni szeretnék a kontinensen levő katonai erők összpontosítását, hanem, éppen ellenkezőleg, fölényt szeretné nek elérni. Az ilyen megközelítés mindenképpen akadályozza a leszerelés területére vonatkozó megállapodások elérését. A leszerelés lehetetlenségéről szóló tézis elfogadása, hangsúlyozták a találkozó szovjet résztvevői, egyértel mű a háború elháríthatatlanságába való beletörődéssel. Ez pedig annyit jelent, mint elismerni vagy megengedni az atomháborút. Már ezen egyetlen ok miatt is el kell határozni magunkat arra, hogy szembeszállunk a pesszimizmussal és a tétlenséggel, amikor a leszerelés problémájáról van szó. A Szovjetunió nem propaganda kedvéért terjeszti elő leszerelési javaslatait. Nincs olyan fegyverzetfajta, amelynek korlátozásáról, betiltásáról mi nem volnánk hajlandóak megegyezni, egyetlen feltétellel: tiszteletben kell tartani az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvét. Ez a gondolat különös erővel csendült ki L. I. Brezsnyevnek 1978 májusában, Prágában tartott felszólalásából. Egy másik beszédében — amelyet ez év március 2-án, választóival történt találkozása alkalmából mondott — Brezsnyev hangsúlyozta: a Szovjetunió már nemegyszer kijelentette, hogy a rakéta-, atom- vagy más fegyvereknek a korlátozása mellett foglal állást, a feleknek a teljes kölcsönösség alapján történő megegyezése útján. ... Az akadémia dísztermében érdemi vita folyt. Sok résztvevő hajlandónak mutatkozott arra, hogy a dől gokat újszerűén vegye szemügyre, mint ezt a helyzet követeli, s az államok egyesült erőfeszítéseivel a leszerelésért folytatott harc útjait ajánlották. Mások, bár jószándékból, a statisztikai adatok összehasonlításának kitaposott útján indultak el és annyira belemélyedtek ebbe a foglalatosságba, hogy a számok mögött szem elöl tévesztették a veszély igazi méreteit. Olyanok is akadtak — ritka kivételként —, akik megpróbálták a hidegháború kísérleteit felidézni a középkori kastély falai között, ahol az akadémia működik. A vita résztvevőit azonban nem a kísértetek foglalkoztatták, hanem a mai realitások. Tutzingban nem voltak közömbösek, mert itt a jelenkor legidőszerűbb problémáját tárgyalták .— mégpedig általában komolyan tárgyalták. K. KARAGEZJAN (Novoje Vremja) 1979. VI. 17. Tudományos-termelési egyesülések Moldáviában Világszerte keresik a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy fokozódjék az élelmiszer- ipar hatékonysága. Ilyen kutatások évek óta folynak Moldáviában is, s ezek eredményeként a köztársaságban már eddig is gyökeresen megváltozott az élelmiszeripar és nyersanyagbázisa, a mezőgazdaság. Az agrár-ipari integráció alapján hatalmas, szakosított vállalatok alakultak a hús, a tej, a zöldség és a gyümölcs termelésére. E változásokban a tudománynak nagy szerepe volt. De hogy az legyen, ahhoz a mezőgazdasági termelés koncentrációjára és szakosítására, az agrár-ipari integráció megteremtésére, az új technológiai eljárások kidolgozására volt szükség. A köztársaságban az ágazati kutatóintézetekre támaszkodva 12 tudományos-termelési egyesülést (TTE) hoztak létre. Ezek mindegyikének hatalmas termelési bázisa van — egy sor szakosított szovhoz —, de tartozik hozzájuk tervező- iroda és kísérleti gazdaság is. Minden egységet a kutatóintézeteknek rendeltek alá. A kutatóintézet igazgatója egyben az egyesülés vezérigazgatója is. A TTE-k létrehozása maximálisan közel hozta az ágazati tudományokat a mezőgazdaság és az élelmiszeripar igényeihez. Egységes tervek alapján kezdtek dolgozni a növénynemesítők, a biokémikusok, a matematikusok, a mérnökök, az agronómusok, a technológusok és a közgazdászok. Az elméletet alaposabban hasznosítják a gyakorlatban. Például a TTE keretei között a növénynemesítők és a vetőmagtermelők lehetőséget kaptak, hogy a régi fajtákat — az egész köztársaság területén — az eddiginél 8—10-szer gyorsabban cseréljék fel az új fajtákkal. Néhány évvel ezelőtt egy új uborka, piros- paprika vagy paradicsomfajta kinemesítéséhez még 3—4 évre, az elterjesztéséhez pedig 10 évre volt szükség. Most a kutatóintézet bázisán létrehozott tudományos-termelési egyesülés munkájának eredményeként köz- társasági méretekben 1 év alatt megfelelő mennyiségű vetőmag áll rendelkezésre. Az ipari jellegű zöldségtermesztés szempontjából az országot fajták szerinti körzetekre osztották, és ennek megfelelően folyik a termesztési és a nemesítési munka. Moldáviában a zöldségtermesztésre használt területek 90 százalékán már új, az egyesülésben kinemesített fajták teremnek. Ezzel együtt, a köztársaság tudományos életében éppen az agrár-ipari komplexum kialakításával, új problémák merültek fel. Példaként megemlíthető azoknak az állat- tenyésztő komplexumoknak a problémája, amelyek mindegyike 1000—1000 szarvasmarhának ad helyet. Ilyen jellegű koncentrációnak és szakosításnak azonban nincs előzménye Moldáviában. Kiderült az is, hogy a sertések tízezrei egyetlen fedél alatt stresszhelyzetbe kerülnek, ami jelentősen csökkenti hozamukat. Jelenleg 19 komplex kutatási program szerepel a közös tervekben, amelyek felölelik a növénytermesztés és az állattenyésztés aktuális feladatait. Az akadémiai kutatóintézetek témáinak 80 százaléka közvetlenül a gazdaságokban kerül majd hasznosításra. A. ZSUCSENKO, a Moldáviai SZSZK Tudományos Akadémiájának elnöke Két hónappal a kínai fegyveres agresszió összeomlása után országos összefogással a rendes kerékvágásba lendült az élet a Vietnami Szocialista Köztársaságban, elsősorban az északi határvidéken. — Gépesített munka folyik ismét Dien Anban (Phu Hhanh tartomány) az ottani mezőgazdasági termelőszövetkezet rizsföldjein is. (CüTK-fülv,) ►
