Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-17 / 24. szám
VASÁRNAP 1979. június 17. A NAP kel — Nyugat-Szlovákia: 4.47, nyugszik 20.56 Közép-Szlovákia: 4.49, nyugszik 20.48 Kelet-Szlovákia: 4.31, nyugszik 20.40 órakor A HOLD kel----------------, nyugszik 12.53 órakor NÉVNAPJUKON SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK ALIDA és ADOLF nevű kedves olvasóinkat 1924-ben kezdődött Moszkvában a III. Internacionálé V. Kongresszusa. AZ ÜJ SZŐ JÖVÖ HETI VASÁRNAPI SZÁMÁNAK TARTALMÁBÓL Életmód a szocialista társadalomban Ladislav Hrzal írása Alkotóképességünk fokozása érdekében Tankina István cikke Házam, váram rabságában Zolczer János riportja Fontos egészségügyi programok “*■ 4 Deák Teréz riportja Döntő a tárgyi tudás Tölgyessy Mária cikke Esős időszak Ivan Habaj elbeszélése A rendezői felfogás Székely György írása — Te ezt nem is tudtad? — kérdezték csodálkozva ismerőseim, amikor elmeséltem nekik: azt tapasztaltam, hogy már egyik-másik gyógyszer beszerzéséhez is összeköttetésekre van szükség. Pedig nem csodaszerről van szó, amitől megfiatalodnak az öregek, megszépülnek a csúnyák, s okosak lesznek a szépek, hanem egyszerű fájdalomcsillapítóról, amit fejfájáskor szoktunk bevenni. Az eset az egyik fővárosi gyógyszertárban történt. Amikor beléptem, egy középkorú hölgy volt soron, s miközben megkapta a kért Dinylt, a patikusnővel váltott néhány közvetlen szót, amiből kiderült, hogy jól ismerik egymást. Ebben egyébként nincs semmi kifogásolni való, viszont annál több abban, ami a hölgy távozása után történt. — Mi tetszik? fordult az előttem álló lányhoz a magisztra. — Egy doboz Dinylt kérek. — Dinylünk nincs. — De hiszen az előttem álló nőnek adott! Patikamérlegen A gyógyszerésznő fülig elpirult, és ezzel elárulta magát, pedig azt is mondhatta volna, hogy az volt az utolsó, amit az imént eladott. így hát a pult alá nyúlt, s a rajtakapottak kínos mosolyával átnyújtotta a gyógyszert. Azóta megtudtam, hogy a gyógyszertárakban egy idő óta nincs kellő mennyiségű Dinyl. S ilyesmihez azután már csak rokon, ismerős, sógor koma juthat hozzá. Pedig bizonyára az lenne igazságos, hogy amíg a készlet tart, addig senkinek se mondják, hogy: nincs. Főleg gyógyszer esetében. Annál inkább is, mert itt nem egyszerűen arról van szó: „Ha nincs kenyér, eszünk kalácsot,“ ugyanis akinek a feje fáj, az nem vehet be hashajtót. Legfeljebb az szolgálhat mentségére az ilyen gyógyszerészeknek, hogy többféle fájdalomcsillapító is van, de ugyanakkor az is tény, hogy az egyik embernek ez segít, a másiknak meg amaz. Aki pedig Dinylt kér, annak nyilván azzal az orvossággal van jó tapasztalata. „No és mi van akkor ha nincs Dinyl?“ — kérdezhetné, akit most elmarasztalok. Csakhogy most olyan esetről van szó, amikor nem hiányzott a szóban forgó orvosság. S az sem enyhítő körülmény, hogy statisztikai adatok szerint fájdalomcsillapítóból több fogy a kívántnál, s egyesek nyakra-főre nyelik a pirulákat. Eszem ágában sem volt hogy megírjam fenti negatív élményemet, amíg ismerőseimtől nem hallottam, hogy nekik is vannak ehhez hasonló, másutt szerzett tapasztalataik. S ha ez jelenség, akkor nyilvánosan is beszélni keli róla. Ballag már a vén diák... Hogy vén-e, erősen vitatható, hiszen a ballagok legtöbbje diáknak sem vén, mivelhogy sokuk jó néhány évig továbbra is diák marad. Igaz, feljebb jutnak a „ranglétrán“: főiskolai, egyetemi hallgatókként élik tovább nem könnyű diákéletüket. Ilyenkor mindig eszembe jut az én ballagásom, s osztály- főnököm, több nemzedék kedves Miska bácsija. Emlékszem, hogy a ballagáskor egyszerre voltunk ünnepélyesek, boldogok és szomorúak. Ünnepélyesek, mert mindenki ünneplőbe öltözött, megható szavakkal búcsúztatott az igazgató, az osztályfőnök, s adtak bölcs tanácsokat út- ravalóul. Sajnos nemigen figyeltünk oda. Jó volna most visszahallgatni szavaikat s megszívlelni tanácsaikat. Boldogok voltunk, mert végre megszabadultunk az iskolától, a feleltetés, a dolgozatírás gyötrelmeitől, de szomorúak voltunk azért, mert meg kellett válnunk szeretett iskolánktól. Akkor mindnyájan azt hittük, az érettségi valami óriási jelentőségű az életünkben, belépünk a felnőttek társadalmába, bennünket ezentúl tilos gyerekként kezelni. Persze, csak mi hittük, hogy így lesz. Tanáraink bizonyára mosolyoghattak befelé, látva, hogy a fiúk, alighogy kilépnek az osztályból vizsga után, boldog megköny- nyebbüléssel, ezúttal már nyíltan gyújtanak cigarettára. Jómagam azzal bizonyítottam érettségemet, hogy még az iskola épületében erősen kifestettem a számat a legrikítóbb rúzzsal, ami csak elképzelhető. Miska bácsi meg is jegyezte, hogy most már nem vagyok éretlen zöld gyerek... Apám szülői szigorral rám parancsolt, hogy azonnal töröljem le, mire én pimaszul azt válaszoltam, törődjön bele, hogy felnőtté váltam, nekem ezentúl senki sem parancsol. Akkor megsértődtem, mert kinevetett. Gondolom, a mai érettségizők is hasonlóképpen vélekednek és cselekszenek. Még nem tudják, hogy ami ezután következik, nem könnyebbséget jelent, hanem nagy kitartást követelő, komoly felelősséggel járó kemény munkát. S néhány év múlva nekik is eszükbe jut majd a régi iskola, visszasírják azokat a gyötrelmes-gondta- lan boldog időket. IDŐSZERŰ GONDOLATOK Az élelmiszer-termelés növelése végett mindenekelőtt a növénytermelés tervfeladatainak teljesítéséért kell küzdeni, a következő két évben a növénytermelés terjedelmét kétszer olyan gyorsan kell növelni, mint az állattenyésztését. Ez a mezőgazda sági és élelmezésügyi minisztériumoktól, a kerületi és a járási irányító szervektől, a szolgáltató szervezetek és a mezőgazdasági vállalatok dolgozóitól megköveteli, hogy: — helyesen kihasználjanak és megműveljenek minden hektár termőföldet, hiánytalanul teljesítsék a földek termékennyé tételének tervfeladatait, hatékonyabban hasznosítsák a műtrágyát. A nemzeti bizottságokkal együtt következetesen kell harcolniuk a termelő-, különösen a szántóföld csökkentése ellen, és nem szabad megengedniük, hogy a termőföldet kevésbé intenzív célokra használják fel. Rendet kel) teremteniük a földállomány nyilvántartása terén; — sikeresen birkózzanak meg a mezei és betakarítási munkákkal, biztosítsák az állattenyésztési termékek előállítási és fel- vásárlási tervének kiegyensúlyozott teljesítését. Erre kell irányítani a növénytermelési és az állattenyésztési dolgozók kezdeményezését; — növeljék a hektárhozamokat és bizto sítsák a gabonatermelés tervezett növelését. Külön figyelmet követelnek meg azok a vállalatok, amelyek a gabonatermelésben lemaradnak a hozzájuk hasonló körülmények között gazdálkodó vállalatok mögött. A hektárhozam országos átlagának meg kell haladnia a 4 tonnát. A mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztériumoknak a tervező szervekkel együttműködve hatékonyan kell törődniük a szemes kukorica és a hüvelyesek termelésével, főként vetőmag, vegyszerek és gépek szállítása útján, s így kell megteremteniük a feltételeket a jobb termelés eléréséhez és a betakarítási veszteségek csökkentéséhez. — a cukorrépa-termelés területén nagy figyelmet kell szentelni az egy hektárra jutó cukortermelés növelésének, valamint a betakarítási és feldolgozási veszteségek csökkentésének. A burgonyatermelésben tö rekedni kell a hozamok növelésére, a minőség javítására, a termelés színvonalának emelésére és arra, hogy a termelést jobban hasznosítsák. A behozatal szükségtelenné tétele végett tovább kell fokozni a repce- termelést és alkalmas feltételek között növelni a napraforgó-termelés terjedelmét. Nagyobb gondot kell fordítani a komlótermelésre, mert a komló fontos exportcikkünk. (A CSKP KB 13. ülésének határozatából) Az iskoláról így vélekedik Straussz Gizella, a rozs- nyói (Rozftava) Bányász téri alapiskola pionírvezetője: — A legizgalmasabb kollektív alkotás, az oktatói-nevelői összmunka színtere, műhely. Érthető tehát, hogy amikor kezdő pedagógusként az iskolába került, és az akkor nemrégiben megalakult pionírcsapat vezetését bízták reá, szívesen vállalta a feladatot. Azóta életével, dolgos hétköznapjaival példáz- ■ za: a csapatvezető nem egyszerűen csak tisztségviselő, a pionírokkal való munka nem ihlet nélküli szervező és irányító tevékenység. Az iskolában, a városban mindenki tudja, hogy ki az a neves, budapesti színésznő, akit pionír színjátszóként ő léptetett színpadra. Az iskolát patronáló üzem igazgatója egykor tőle tanulta meg, hogy mit jelent timuristának lenni. Azt is tudják, hogy hány mérnök, művezető, mester kezdte barkácsolóként, modellezőként azokban a szakkörökben, amelyeknek tevékenyIHLETTEL ségét ö szervezte meg. Ismerik azokat a pedagógusokat, orvosokat, egészségügyi dolgozókat, közéleti tisztségviselőket, akik pionírokként tőle tanultak emberséget, helytállást. Ű azonban kerüli, hogy szóljon róluk, csak a pionírcsapat vaskos krónikáját nyújtja felém. — Tessék csak belelapozni — mondja —, nagyszerű kollektív alkotás ez is. Hű tükörképe eddigi munkánknak. Egy óra múlva, amikor visszateszem íróasztalára a pedig az ihlet. — Akaratlan is belelendül a magyarázatba: — A csapatért, a gyermekekért élő pedagógus nem azért tevékeny, mert utasítást kap rá! Zsákutcába jut, aki csak azt teszi, amire utasítást kap. Olyan ihlet kell a csapatvezetéshez, mint költőnek a versíráshoz. Adottak a versírás szabályai, de hogy mi lesz a szövegből, az a költőtől függ, meg az ihlettől. — Nem lehet belefáradni? Néha talán adódik megtorpanás, megállás is. Ilyenkor ugye az utasítások lendítik a munkát? Felrázzák a zsibbadó lelkiismeretet? Vagy már elegendő ilyenkor a rutin? — Nincs megállás ebben a munkában — válaszol —, ez igaz, de a munka sodrában a lelkiismeret nem zsibbad el, egyszerűen nem zsibbadhat el, ha a csapatvezető szíve a nagy Egészért „bal oldalt dobog“ — a jövő, a párt ügyének szolgálatában. Mert végül is nem olyan egyszerű a csapatvezetés, hogy valaki a gyerekek elé áll. Az adottságok és lehetőségek egész tömegéből kell kialakítani a tevékenységet. Most én jegyzem meg, az általa használt szót hangsúlyozva: Ihlettel. Nem kell bizonygatnia, hogy ő így dolgozik, s munkája sikeres, mert ezt elismerték, amikor megkapta a „Szocialista nevelésért“ kitüntetés arany fokozatát, ezért halk, de magabiztos szóval inkább ígéretként, mint megállapításként mondja: — Mindig. — És büszke boldogsággal mosolyog. HAJDÚ ANRDÁS 1979. VI. 17. ÚJ SZÚ kr ónikát, éppen egy levélhalmaz mellé helyezem, és persze észreveszem: a legtöbb levél feladójának nevét most, előbb olvastam a krónikában. — Kedves gond ez is, a levelezés — magyarázza —, velejárója a csapatvezető munkájának. — És mi az irányítója a jó csapatvezetői munkának? — kérdem tőle. — Formailag az utasítások — válaszol. — Egyébként
