Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-20 / 20. szám
Egy lexikon — a tv mellé Amióta élettársunk a televízió, rendkívül fölerősödött érdeklődésünk a nemzetközi politika iránt. Úgy is mondhatnám, világközeiben élünk, és egyre inkább érezzük, mint a jó szomszédok, bogy közünk van más népek sorsának alakulásához, nem ülünk, nem ülhetünk közömbösen a képernyő előtt, amely naponta ontja a híreket új háborús tűzfészkek keletkezéséről, puccsokról, terror- cselekményekről, különböző tárgyalásokról, szerződésekről, évtizedes konfliktusok újabb fejleményeiről. Kétségtelen, többet tudunk világpolitikából, mint az előző nemzedékek. Azért mégis gyakran van úgy, bár hónapokon, éveken keresztül halljuk ugyanazokat a neveket, fogalmakat, hogy egyik-másik kérdés változó-alakuló összefüggésrendszerében már alig vagy egyáltalán nem ismerjük ki magunkat, nem pusztán azért, mert időközben annyira szövevényessé vált, hanem azért is, mert az alapkérdéssel, (alapkonfliktussal), a korábbi eseményekkel nem vagyunk tisztában. Éppen ezért szeretnénk fölhívni a figyelmet a Világpolitikai kislexikonra, amelynek nemrégiben jelent meg második, átdolgozott és bővített kiadása a budapesti Kossuth Könyvkiadó gondozásában. Amint az előszóban olvassuk, a szerkesztők elsősorban gyakorlati hasznosságra, ismeretterjesztésre, egyszersmind ideológiai útbaigazításra törekedtek. A címszavak a második világháború utáni eseményeket, a különböző nemzetközi szervezetekre, szerződésekre, tanácskozásokra vonatkozó tudnivalókat fogják egybe — egészen 1978 augusztusáig, ekkor zárták ugyanis az adatokat. A kislexikon külön címszavakban tárgyalja a nagyobb államok külpolitikáját, és természetesen, foglalkozik több fontos világgazdasági, nemzetközi jogi, diplomáciai és katona- politikai fogalommal, illetve kérdéssel, megemlítve a háború előtti vonatkozásokat is, ahol szükséges. A szerkesztők a függelékben közük a fontosabb tőkésországok, szocialista orientációjú országok és a szocialista országok második világháború utáni államfőinek, kormányfőinek és külügyminisztereinek a névsorát, valamint a tematikus szójegyzéket. És megtaláljuk a világtérképet is a kislexikonban, amely manapság nélkülözhetetlen könyv mfindazok számára, akik jól akarnak tájékozódni a világpolitikában, egyáltalán a világban. Ogy gondolom, nem is a könyvespolcon van a helye, hanem valahol a televízió, a rádió közelében. Ibodnár) A televízió, nélkülözhetetlen társunk, többfajta funkciót képes betölteni életünkben. A sugárzott műsor típusától függetlenül a televíziós kép elsősorban mint látvány hat a nézőre, ezért a 'kép kompozíciója nagymértékben befolyásolja az esztétikai hatást, közvetve pedig a néző ízlésvilágát. Már a film tömeges elterjedésének idején, a harmincas években végzett szociológiai felmérések figyelmeztettek arra, hogy a vizuális élmény óriási hatással van az emberek viselkedésére: divatos színészektől ellesett magatartásformák, gesztusok, a filmekből lemásolt fordulatok, mozdulatok tömegesen jelentek meg az emberek viselkedésében, kifejezésmódjában, magatartásában. Ennek megfelelően az új tömegtájékoztatási eszköz, a televízió megjelenésének pillanatától kezdve előtérbe került a televíziós kép esztétikai hatásának kérdése. Kezdetben ugyan a televízió jórészt filmeket sugárzott, de hamarosan megjelent az első igazi tv- műsor, a stúdióbeszélgetés. Már 1927- ben, a kísérleti sugárzás korai időszakában J. Lewin, a BBC társaság művészeti vezetője felismerte, hogy ennél a legegyszerűbb műsortípusnál is szükség van a televíziós kép megkomponá- lására. Mivel abban az időben még fényhatások alkalmazásáról szó sem lehetett az új eszköz meglehetősen gyenge színvonala miatt — örültek, ha a képet úgy-ahogy látni lehetett —, elsősorban a formatervezésre összpontosította a figyelmét. A beszélgetés témájáról, a vitatkozók kor, nem vagy tudományos rang szerinti megoszlástól függően alacsony, vagy magas támlájú, különböző típusú székekre ültette a résztvevőket, hasonlóképpen több tucat asztalt is tartott raktáron, hogy mindig a legmegfelelőbb mögé ültesse a szereplőket. Természetesen ügyelt a megfelelő ülésrendre és 'a kameraállásra is, ezért a televíziótörténet úgy tartja számon, mint az első alkotót, aki a képernyőt nemcsak tömegtájékoztató, hanem művészi eszközként is felhasználta. Az ő kezdeményezésére osztották fel a stúdióbérendező két a ma is általánosan elfogadott két fő csoportra: díszlettervezőkre és formatervezőkre. Kissé leegyszerűsítve, az előbbiek a drámai és zenei, az utóbbiak a publicisztikai ismeretterjesztő és egyéb jellegű műsorok berendezését tervezik. Bár a díszlettervező nagymértékben befolyásolja a néző által látott képet, munkájának eredménye nem független a többi alkotótól, mivel a háttér, a díszletek hatását nagymértékben módosíthatja a világítástechnika, valamint az operatőr munkája, aki a felvétel szögétől és a felvett kép nagyságától függően erősíti, vagy gyengíti a díszlet hatását. Művészi berkekben késhegyre menő viták tárgya egyes díszlettipusok alkalmazhatósági területe. Legbonyolultabb a kérdés a drámai és zenei műsorok esetében, ahol a többi műsortípustól eltérően, az esztétikai élmény a művészi kifejezésmód szerves része, emiatt döntő szerepe van az alkotás sikerében. vagy bukásában. A mai témájú műsorokban leggyakoribb a realista díszlet, általában olyan használati és lakberendezési tárgyak között mozognak a szereplők, amelyeknek a darabban 'konkrét dramaturgiai funkciójuk is van. Ezek tervezése és kivitelezése viszonylag egyszerű, mivel egyrészt felhasználhatók a kereskedelemben forgalomban levő bútorok, vagy azok részei, másrészt a mai bútorok könnyen elkészíthetők a díszletgyártó műhelyben. Nagy előny, hogy viszonylag olcsóik és akár több tucat tv-játéik- ban felhasználható ugyanaz a bútor ki- sebb-nagyobb módosítással. Nehezebb a helyzet a történelmi filmek, tv-játékok készítése során, a realista-naturalista díszlet kivitelezése komoly díszlettervezői munkát és nagy hozzáértést igényel a kivitelezőktől. A kész bútorokat a múzeumok gyakran nem hajlandók kitenni a forgatás veszélyeinek, a stúdió számára pedig csaik drága anyagokból lehet a díszletet elkészíteni. Részben gyakorlati okokra, részben a megváltozott ízlésvilágra vezethető vissza, hogy ma már a történelmi témájú tv-játékok nagy részében megelégednek stilizált díszletekkel is. A stilizált díszlet elkészítése szempontjából jóval egyszerűbb, ellenben nagy mesterségbeli tudást igényel a díszlet- tervezőtől, mivel egyetlen lépcső, oszlopsor, vagy folyosórészlet segítségével kell megteremtenie a mű alaphangulatát. A melodramatikus műfajok már önmagukban is bizonyos absztrahálő képességet követelnek, mivel az alapvető drámai kifejezésmód, a drámai beszéd szerepét a zene és az ének (az opera esetében) vagy a zene és a tánc (a balett esetében), veszi át. Ez már eleve feltételez bizonyos stilizációt, ezért az operák és balettek televíziós feldolgozásai leggyakrabban stilizált díszletek között történnek, de nem fehér holló ma már a jelzésszerű díszlet sem. Ez utóbbi legnagyobb alkalmazási területe a könnyűzenei műsorok, amelyekhez heterogén mivoltuk miatt is ez a dfsz- lettípus tűnik a legmegfelelőbbnek. Az összhang azonban így sem teremthető meg egykönnyen, a komolyzenei és drámai műsorok esetében a díszlettervező pontosan ismeri az irodalmi alapanyagot, ehhez tervezi a díszletet, a könnyűzenei összeállításoknál viszont legtöbbször csak a műfaji megjelölést közlik vele, az énekelt dalokat már nem ismeri, így aztán néha diszharmónia keletkezik a díszlet és a dal hangulata, tartalma között. Ez vonatkozik az egyszer már felhasznált díszlet más műsorban való alkalmazására is. Az utóbbi években rohamosan növekedik a színes technikával készült és sugárzott műsorok aránya, hazánkban jelenleg csaknem eléri az ötvenöt százalékot. A színes készülékek száma ugyan ma még csak elenyésző hányada fekete-fehér társaikénak, a műsorok alkotóinak azonban már ma számolniuk kell a színdramiaturgiából adódó színes képkumponál ássál, mivel ez fokozott mértékben befolyásolja a nézők ízlésvilágát. Tudvalevő, hogy a színes technika ma még nem adja vissza a természetes színeket — a valóságnál jóval élénkebbnek mutatja azokat. Az Egyesült Államokban végzett felmérések tanúsága szerint — ahol a lakosság hetven százaléka rendelkezik színes készülékkel — az utóbbi években divatba jött élénk tarka színek az öltözködésben épp ennek a fogyatékosságnak a következménye, mivel a nézők a kamerák előtt fellépő közéleti személyiségek, színészek öltözékét a valóságnál élénkebbnek érzékelik a képernyőn. A színes kép komponálásánál nem szabad az alkotóknak elfeledkezniük arról, hogy az egyes színek a szürke különböző árnyalataiként jelennek meg a fekete-fehér képernyőn. Amíg nem színes technikával folytak a felvételek, a képernyő azonnal elárulta, ha két különböző szín azonos árnyalatként jelent meg. A mai színes stúdiókban azonban sokszor csak színes készülékeken — monitorokon — kísérik figyelemmel a műsort, ez aztán bizonyos zavaró hatások forrása lehet. Amíg két különböző színű ruhadarab egyneműnek látszik a fekete-fehér képernyőn, addig nincs semmi baj, de az már bosszantó, ha a színes háttér előtt elhelyezett színes feliratok a fekete-fehér képernyőn teljesen egybeolvadnak, a néző csak sejtheti, de nem látja őket. Ahhoz, hogy a képernyőn megjelenő kép vaiódi esztétikai élményt nyújtson a nézőnek, helyes irányba terelje ízlését, a tervezőknek tisztában kell lenniük a díszletek és kellékek óriási szerepével és jelentőségével, nem csak környezetnek, háttérnek, hanem a műsor szerves részének kell tekinteniük munkájuk eredményét. OZOGÁNY ERNŐ A TELEVÍZIÓS KÉP KOMPOZÍCIÓJA SABIONVESZÍLY ■ A csatár szédületes cselekkel átkígyózott a vé deimen ... lövésre lendítette a lábát... a jól eltalált bomba, mintha zsinóron húzták volna... a kapusnak minden tudására szüksége volt, hogy kitornázza a lövést...' Hányszor olvastuk, hallottuk már ezeket a mondatokat és fordulatokat — s gondolom fogjuk 1s — egy- egy focimérkőzés közvetítésekor. Bizony a riporternek olykor „minden tudására szüksége van“, hogy elkerülje e valamikor tán érdekes, de mára a túlzott használattól megkopott kliséket. Remélem, ebből a kis bevezetőből is kiderül: gyakran használunk olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket magunk sem szeretünk, amelyek csak úgy kicsúsznak a szánkon. — Hát akkor tessék jobban vigyázni) — vághatja rá egyből az olvasó (a hallgató, a néző). Vigyázunk, persze, hogy vigyázunk, de azért hadd mondjak el néhány dolgot mentségünkre. Vegyük példának a futballt. Ezt a sportot ugyebár labdával játsszák. Kilencven perc alatt érthetően sokszor kerül szóba ez a „főszereplő“, ám tessék csak arra gondolni, mit is mondhatunk helyette? „Pety- tyes?" (Merthogy egy idő óta ilyen labdákkal játsz- szanak.) Bevallom, nem szeretem ezt a szót, kissé nyeglének érzem. „Gömb?“ Alkalomadtán esetleg még ez is elfogadható. „Bőr?" Réges-rég kiment a divatból. És sokkal több választási lehetőség jóformán nincs is. így aztán a mondatokat kell úgy alakítani, hogy csak annyiszor használjuk a „labda“ szót, ametmyiszer szükséges. Említhetek más példákat is. Hány szöglet, szabadrúgás, bedobás, lökés stb. akad akár csupán egyetlen találkozón! A dolog még nehezebb, ha valaki sorozatban közvetíti egy-egy sportág eseményeit. A jégkorong VB- ről két hét alatt 10—15 közvetítést is adunk. Nyilvánvaló, ha a riporter csak néhány szót használ, akkor 5—6 meccs után a néző otthon a karosszékben előre „idézi“ a szpíker kedvenc szavajárását. Ezek ismeretében talán bevallhatom, hogy tavaly hasonló kifejezések egész sorát írtam fel egy papírra, s ezekből válogattam. Hiszen a korongot nemcsak lőni lehet, hanem továbbítani, tolni, kotorni, bottal továbbszúrni, ütővel beledöfni az útjába stb. Ám koránt sincs mindig lehetőség ara, hogy „puskát“ használjunk! Hiszen egy-egy váratlan, forró pillanatban nem lehet a papírra pislantani, keresgélni a megfelelő szót, s csak azután mondani valamit. Ilyenkor eshet meg, hogy előhúzzuk a 'kéznél levő, a szinte önmagától is „beugró“ közhelyet. Mi hál a megoldás? Nyilvánvalóan a meglehetősen szegényes hétköznapi szó- használat bővítése. Ehhez több helyről is kaphatunk segítséget. Ha a sporteseményen leülünk a nézőtérre, gyakran hallunk olyan kifejezést, jóízű közbeszólást, amelyet a későbbiekben alkalmazhatunk. Néha egy-egy idegen szó magyar megfelelője válik divatossá (például a játékmester — Spielmacher; olyan labdarúgó, aki egy csapat stílusát megszabja). Ugyancsak nagy segítséget nyújt az irodalom. Más szóval; az olvasottság. Olvasás közben gyakran találunk olyan szavakat, jelzőket, amelyek a sportnyelvbe Is jól beleilleszkednek, de legalábbis ízesebbé teszik a közvetítést. Bevallom, ebben a fontos és érdekes munkában az utóbbi időben családi segítséget is kapok. Másodikos lányom és elsős fiam gyakran hoz az iskolából olyan feladatot, melynek megoldásakor egy szó rokonértelmű megfelelőiből kell minél többet összegyűjteni. Sokszor ez a kis edzés is segít a címben jelölt veszély elhárításához. KNÉZY JENŐ 1979. V. 20. 14 ÚJ SZÚ
