Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-13 / 19. szám
ján, a bosnyák, az orosz frontot, már csak te nem győzöl le! Azóta egy kortyot se iszok. István bácsinak van egy lánya, aki szemközt lakik. Ö főz, mos rá rendszeresen. — Jól gondoskodnak rólam, nem lehet okom panaszra. Es az éltet még, hogy érzem, látom: nem vagyok terhűkre, szeretnek öregségemre is. Az ő gondoskodásuk, szeretetük tart még életben. Búcsúzunk, kezet fogunk. Olyan erős István bácsi kézszorítása, hogy majd felszisszenek tőle. Ezek a kezek még mindig felemelnének egy zsák búzát. Élet, erő érződik a szorításukból. A kapuból visszatekintek. Fecskefészek a ház falán. Ide bizonyára idén is visszajönnek a madárkák. Azt hiszem, már a gazda is várja őket. Szülőház csak egy van! „Bizonyára jut az új házakban az öregeknek is hely“ Dobőruszkán (Ruská) a Nagy kapóstól [Veiké Kapusany) hat kilométerre levő községben hatszáztízen élnek. Égbe törő házak, terebélyes porták sorakoznak egymás mellett. A hajdani falut idéző hosszúkás parasztházakból már alig akad néhány mutatóba. Négy régi parasztház áll már csak a faluban eredeti formában. „Tapasztás-ragasztáson“ kívül egyikhez sem nyúltak hozzá. Nem mert nem volt kinek. 70—80 éves idős emberek lakják mind a négyet, elegendő erőfeszítés részükről már az, hogy vizet húzzanak, kitakarítsák kis fészküket: főzzenek, mossanak magukra. Többre már nem futja erejükből. Varga Bertalannal, a falu hnb-tit- kárával elindulunk, hogy megnézzük a négy portát és lakóit. A pionírok segíthetnének Csizmár nénit egy lavór fölé görnyedve, mosás közben találjuk. A kályhában ropog a tűz, de a lakás még így is nyirkos és nagyon huzatos. — Ezt a házat már 1922-ben, amikor építették, elfuserálták. Azóta ilyen huzatos. Ogyhogy én még életemben nem melegedtem meg ebben a házban. Csizmár néni nyolcvanöt éves, a férje 1951-ben meghalt, azóta egyedül él. Gyermeke nincs. A ház homlokzata szépen kifestve, de a tornácon, a pa- lánkkerítésen, az udvaron nagyon meglátni, hogy hiányzik itt az erős férfikéz. Meglátszik ez Csizmár néni szobáján is meg az egész portán. A görnyedt hátú, ráncos arcú néni gyakran beteg, többször volt már kórházban. Könny fut a szemébe, annyira jólesik neki, amikor megtudja, hogy látogatóba jöttünk: egy kicsit beszélgetni, szórakozni. Ha nehezére esik is, de folyik belőle a szó, látom rajta, boldog, hogy figyelnek rá, hallgatják őt. — Amikor fölépült, ez volt a faluban a legszebb ház, ma meg már a legcsúnyább. Eléggé fáj a szívem, hogy nem tudom rendben tartani, de én már annak is örülök, hogy reggel jel bírok kelni az ágyból, vizet tudok húzni a kútból. Többre nem telik az erőmből! „Az ő gondoskodásuk, szeretetük tart még életben“ Nem vagyok terhűkre Néhány házzal lejjeb egy nagy ba- juszú idős ember áll a kapuban. Hosz- szú szárú pipa a szájában, gomolyog feje fölött a füst. Alighogy ráköszönünk, máris befelé invitál. A tornácról az „előszobába“, majd a nagyon szép, bolthajtásos konyhába lépünk. Földes konyha, földdel tapasztott tűzhely. Tisztaság, rend mindenfelé. Aztán még beljebb megyünk: a földes, gerendás szobába. Mintha csak az ötven, hatvan évvel ezelőtti korba csöppentem volna vissza. Egy letűnt, keserves parasztélet nyomait idézi Kt minden. A nyolcvankét éves Molnár- csik István érintetlenül hagyott mindent. Nem csodálkozom ezen, hiszen az öregek már csak az emlékeikből élnek, az emlékeik között érzik jól magukat. István bácsi juhászember volt világéletében. Szövetkezetalapító volt, és a gazdaságban dolgozott — mint juhász —, míg nyugdíjba nem ment. Leül mellénk, rám néz, megpödri a bajuszát, és azt mondja: — A szabad levegőn töltöttem az életem nagyrészét, azért vagyok egészséges. Pipáztam, megittam a pálinkát is, de hét évvel ezelőtt igen rám ijesztett a Pálinka úr. Hej, az anyád, mondom, ha megjártam a talA harmadik ház Pékár Sándoré. Az első, a tisztaszoba fala szétmállott, belülről meg kellett támogatni, hogy ki ne dőljön. Ez a szoba már lakhatatlan. De nedves a konyha fala is. Pékár Sándor és felesége szinte elsírják magukat, amint mutatják a düla- dező falat: szétrombolta a vályogot a talajvíz. Pedig ők itt szeretnék még leélni hátralevő életüket, mondják is — épp csak úgy halkan, suttogva ejtve a szót —, hogy három gyermekük közül egy se hívja magához őket, de még ha hívná, se mennének! Ez az ő otthonuk, itt éltek le jó és rossz napokat, itt akarják még a hátralevő időt is eltölteni. Nekik ez a ház az életük, az ifjúságuk, és ebben látják jövőjüket, további életüket is. Köny- nyekkel küszködnek, tehetetlenségük fölött szomorkodnak. A néni alig bír járni, reggelente a férje- húzza a lábá„Én még életemban nem meleged tem meg ebben a házban“ ra a harisnyát, a cipőt. De mindennap felkel az ágyból, főz, mos, takarít: a munka élteti. Oj reményt, új életerőt táplálnak magukban: újra rendbe hozni, lakhatóvá tenni a tisztaszobát is. A házigazda azt mondja: — Mindig elszorul a szívem, ha kihalt, düledezöfélben lévő, végnapjait élő portát látok. Mintha csak a lakókat figyelmeztetné valamire! __Meg az okat, akik már távol élnek és nem törődnek a szülői házzal: Vigyázz, családi fészek, szülőház csak egy van a világon! Azt ne hagyd romba dőlni, óvd, amíg bírod! Hát én még bírom. Már kihívattam a biztosítót, átépítem az egész szobát. Nagy munka lesz, de megcsinálom! Szólni sincs kihez A negyedik porta kapuja zárva. Tulajdonosa, Pékár Erzsébet még a tél beállta előtt Nagykaposra költözött a fiához. De mondják a szomszédok, mihelyt jobbra fordul az idő, visszajön. Béres Erzsébet, az egyik szomszédasszony azt mondja, már nagyon várja vissza Pékár Erzsébetet, mert üres porta mellett olyan az élet, mintha temető mellett lakna. Még szólni sincs kihez. — Azelőtt ő is jött, mi is mentünk. Akármi gondunk, bajunk volt, már szaladtunk egymáshoz. Mert én azt tartom, hogy egy jó szomszéd többet ér, mint egy testvér: megfizethetetlen kincs. De hát a fia is ragaszkodott hozzá, meg neki is jobb, hogy télen náluk legyen. Könnyebb, jobb ott neki az élet, de én látom rajta — mert néha azért most is eljön szétnézni —, hogy csak visszavágyik. Itt élte le az élete nagy részét, itt is akar meghal ni. Nem is csodálkozok, így van ezzel minden ember. „Csak" ketten Varga Bertalannal sétálgatunk a tavaszi napfényben úszó falu utcáján. Nem idevalósi, kaposi, de már csaknem húsz éve látja el a titkári teendőket. Ügy nézem megbecsült ember, mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt. A falu aprajának-nagyjának ismeri az életét: örömét, bánatát, mert másképp nem tudna — bárkiről érdeklődöm is — olyan részletes, pontos felvilágosítást adni. Azt mondja, eddig két idős embert kellett „csak“ szociális otthonban elhelyezni, akik ott is haltak meg. Remélhetőleg az a kettő volt az „első és utolsó,“ mondja, a fiatalok, a gyermekek nem fogják engedni, hogy az állam vegye gondozásába szüleiket. Módos, gazdag nép él itt, nagy házak épülnek mindenfelé, bizonyára jut bennük az öregeknek is hely. Legyen igaza Varga Bertalannak! ZOLCZERJÁNOS IA szerző felvételei) A szomszéd Csizmárék, a rokonok néha átjárnak hozzá, visznek a néninek egy kis meleg ételt, ha disznót ölnek, aprólékot. — Tudják, nem akarok én innen elmenni, míg nem muszáj. Ide köt engem minden, mindenütt másutt idegenben lennék. Meg más öregek még a gyerekeik mellett is panaszkodnak, nekem meg gyerekem sincs, hát hová mennék?!... Nem tudom, szabad-e ilyet kérni az amúgy is túlterhelt kisebb-nagyobb iskolásoktól, de miért ne mehetnének el őt időnként meglátogatni, vizet vinni néhány vödörrel, hiszen az apró asszony majd befordult a kútba, amint a kötélen lógó vödörrel vizet húzott. Meg aztán leülhetnének melléje, elbeszélgethetnének vele, enyhíthetnék egyedüllétét, magányát. Miért nem vehetné be ezt egy pionírcsapat munkatervébe?!... A hnb segíti az öregeket anyagilag, de a Csizmár néniknek már nem annyira pénz kell, mint jó szó, figyelő, részvétet sugárzó szempárok. Szociális otthonba nem akar menni, hiszen amíg járni bír, ragaszkodik a fészekhez — ez érthető is! —, ez a ház, ez a porta tartja benne a lelket. Hátha teljesíthető a kérés-ötletem!
