Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-22 / 16. szám
ozsrn M *r NVELHMf lIIIlfSllNK FBBMH ES DEDMNVEI Napjainkban igen nagy az érdeklődés a nyelv, a ihelyes nyelvhasználat iránt. Ez természetes jelenség nálunk, hiszen a nyelv társadalmi szerepe a közélet demokratizálásával jelentős mértékben megnövekedett. Az egyén egyre nagyobb szerepet vállal a 'köztigyek intézésében; hallatja hangját, kifejti véleményét a 'közösséget érintő kérdésekben. S egyre jobban tudatára é'bred annak is, hogy megnyilatkozásainak nemcsak a tartalmi oldala 'fontos, hanem a formai, a nyelvi ils. Közösség előtt beszélni, másoknak írni: felelősség. Nemcsak azok iránt, akikhez szólunk, vagy akiknek írunk, hanem a nyelv iránt is, amely közkincse a társadalomnak. De a közéletben részt vevő egyén szempontjából sem közömbös, milyen a nyelvi megnyilatkozása, mert nyelvi műveltségét — amely része az általános műveltségnek — ennek alapján ítélik meg. Miben nyilvánul meg ez az érdeklődés a nyelv iránt? Szívesen olvasnak az emberek a nyelvről rövidebh írásokat, főként nyelvművelő cikkeket, s szívesen hallgatják a rádió és televízió ilyen jellegű adásait. Nyugodtan mondhatjuk: igénylik ezeket az írásokat és adásokat. Az Oj Szó szerkesztősége úgy igyekszik kielégíteni ezt az igényt, hogy hetenként egyszer a szombati számiban nyelvművelő cikkeket közöl a Kis Nyelvőr rovatban. A visszhangról ítélve, népszerű ez a rovat; az olvasók egy része kivágja és elteszi az ott megjelenő cikkeket, hogy adott esetben meríthessenek belőlük. A Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adása Anyanyelvűnk címmel ötperces műsort sugároz szombatonként, szintén nyelvművelő céllal. Ez is a hallgatottabb adások közé tartozik. A nyelv iránti érdeklődés mór nem csupán egyéni: az utóbbi Időben kollektív jelleget öltött. Közösségek is igénylik — és szervezik — a nyelvvel valő foglalkozást. Több művelődési klub iktatott programjába nyelvművelő előadást. Ezeket élénk érdeklődéssel kísérik a résztvevők, s a vitában nemcsak kérdéseket tesznek fel, hanem felelősséggel és kritikával értékelik is nyelvhasználatunkat, rámutatva a nyelvi hibákra, helytelenségekre. Ez a jelenség azt bizonyltja, hogy a nyelv iránti eddigi passzív érdeklődés már kezd 'aktívabb formát ölteni: az emberek nemcsak szívesen olvasnak vagy hallanak a nyelvről, hanem maguk is tesznek valamit nyelvi műveltségük növeléséért. Igaz, hogy ezzel a nagy többség még mindig csak a „befogadó“ szerepére vállalkozik, de ez már az első lépés afelé, hogy tehetsége és lehetősége szerint mindenki nyelvművelővé is váljék: legalábbis családja vagy szűkebb környezete nyelvi megnyilatkozásainak figyelőjévé, helyesbítőjévé. A nyelvművelő cikkek és írások egy része könyv alakban is eljut az érdeklődőkhöz — a Madách Könyv- és Lapkiadó jóvoltából. Nyelvművelő irodalmunk első termékei 1976-ban kerültek el az olvasókhoz a „Hogy is mondjuk?" címmel megjelenít gyűjteményben. Azóta egy újabb kötetre való írást vett a kiadó 'gondozásba; ezek „Nyelvünkről — nyelvünkért“ címmel 1980-ban hagyják ©1 a nyomdát. A gyűjteményes kiadásokkal az érdeklődőknek azt az igényét szeretnénk kielégíteni, hogy a nyelvi ismeretek, nyelvihasználati tanácsok kezük ügyében lehessenek: szükség esetén maguk is választ kereshessenek nyelvi-nyelvhasználati kérdéseikre. A szlovákiai magyar nyelvművelésnek a CSEMADOK nyelvi szakbizottsága ad szervezeti keretet. A bizottság tagjai társadalmi munkában szervezik, irányítják a nyelvművelő tevékenységet, valamint a nyelvjárási- anyag-gyűjtést. Legtevékenyebb munkacsoportja a terminológiai csoport, amely szerkesztőkből, kiadói dolgozókból, kutatókból áll, s az a feladata, hogy a szlovák közéleti és szakmai terminusok magyarra fordítását egységesítse. A nyelvi szakbizottságnak van már egy hagyományossá váló rendezvénye: a Kazinczy-napok. Évenként egyszer összejönnek a nyelv ügye iránt felelősséget érző dolgozók Kassán (KoSice), hogy másfél napon át szakmai és módszertani előadásokat hallgassanak, vitatkozzanak a nyelv- művelés és a nyelvi gyűjtés kérdéseiről. A rendezésbe az oktatási szervek is bekapcsolódnak, elsősorban a pedagógusok részvételének lehetővé tételével. Ez évtől kezdve már nem ősszel, hanem tavasszal rendezik meg a nyelvművelő napokat (most e hét végén), s közvetlen előtte való nap (19-én) a helyes kiejtés országos versenyét. Ennyit röviden a nyelvművelés formáiról! Noha ezek a formák már egyúttal eredménynek is elkönyvelhetők — hiszen ezeknek a megteremtéséhez sem csupán szervező, hanem a szó szoros értelmében vett nyelvművelő munkára is szükség volt —, mégsem ezekről a nagyon is kézzelfogható eredményekről akarunk szólni, hanem a sokkal nehezebben mérhetőkről. Azokról, amelyek a nyelvművelés hatásaként észlelhetők. Tudjuk, lehetetlen a nyelvművelő munka hatását teljesen felmérni, de vannak olyan megnyilvánulások nyelvhasználatunkban, amelyekre mint objektív tényekre nyugodtan támaszkodhatunk munkánk értékelésében. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt nagyon sok szlovák szót kevertünk az élőbeszédbe. Sok új fogalom keletkezett, ezeket szlovák nevükön ismertük meg, s bizony jó ideig ezek a nevek szolgáltak jelölőjükül, esetleg szóelemek szerint magyarra fordítottuk Őket. Nyelvművelésünk ebben az időben úgyszólván csak a „keveréknyelv“ bírálatával foglalkozott, s igyekezett elterjeszteni a szlovák szavak helyes magyar megfelelőit. Nem állítjuk, hogy ma már nem keverünk beszédünkbe szlovák szavakat. Sok „kölcsönszó“ makacsul tartja magát nyelvhasználatunkban (mint pl. a chrípka, horCica, párky, malinovka stb.), de ezek sem „egyeduralkodók“ már, mert váltakoznak a magyar megfelelőjükkel. Észre kell azonban vennünk azt is, hogy a JRD predseda, tajomnfk, úttnvník stb. szavakat már általában felváltotta a szövetkezet, elnök, titkár, könyvelő stb. S ha a növénytermesztő, állat- tenyésztő szavak nem terjedtek is el szövetkezeti tagjaink szóhasználatában, az addig használt agronóm, Zootechnik ma már általában agronó- mus-nak, zootechnikus-nak hangzik. S találhatnánk több példát is, amely azt bizonyítja, hogy ha lassan is, de tisztult, javult a nyelvünk. Sokkal jobban feilmérhetők nyelv- művelésünk eredményei a sajtó nyelvhasználatában. Itt amellett, hogy minden nyelvi htiba ellen harcoltunk, néha „összpontosított támadást“ is indítottunk egy-egy veszélyesebb nyelvhasználati jelenség ellen. Gondoljunk csak arra, hogy 10—15 évvel ezelőtt még a szlovák betűszók helyesírása szerint irtuk a sajátos magyar betűszókat is: HNB, EFSZ, JNB, KNB stb. Egy, az összes lapunkban egyszere végrehajtott „támadás“ után sikerült elérnünk, hogy — mivel ezek helységnév! jelző nélkül csak köznevek — a magyar helyesírásnak megfelelő 'kisbetűs formát kapjanak az említett betűszók: hnb, élsz, job, knb stb. Ma már esetleg csak elvétve találkozunk a helytelen, csupa nagybetűs írásmódjukkal. A második „összpontosított támadást“ a brigád szónak a magyartól eltérő használata ellen indítottuk. Nem állítjuk, hogy tanulóink — és sajnos, pedagógusaink — nem „bri- gádoznak“ már, vagy az élőbeszédben nem fordul elő a brigád sző akkor is, amikor a társadalmi munka, idénymunka, alkalmi munka, szerződéses munkaviszony vagy éppen az építőtábor volna a helyénvaló, de a sajtó nyelvéből sikerült e jelentésekben kiszorítanunk, illetve sajátos jelentéskörbe (,mun'kabrigád’ .dandár’, .partizán'brigád’) visszaszorítanunk a brigád szót. S néhány nappal ezelőtt újabb eredmény született: március 28-án már nem a tanítók napját, hanem a pedagógusnapot ünnepeltük. Sajnos, ezzel kapcsolatban is azt kell mondanunk, hogy még csak a sajtóban, nem pedig az iskolákban, vagy legalábbis nem minden iskolában. Sok pedagógus és tanuló talán fel sem figyelt imég erre a változásra; s ha felfigyeltek is, időbe telik, amíg elhagyják a megszokott kifejezést, illetve felcserélik a szokatlanabbal. Mások észrevették a változást, de nem értették az okát. Néhányan fel is tették a kérdést: miért nem jó a tanító szó, ha eddig megfelelt; miért jobb a pedagógus? Nem arról van szó, hogy a tanító most m'ár fölösleges volna nyelvünkben, mert kiszorítja a pedagógus. Hanem éppen arról, hogy mindkét szóra szükségünk van, mindkettőnek megvan a jól elkülöníthető jelentése. A tanító az alapiskolai pedagógusnak a besorolás szerinti megnevezője, a pedagógus pedig az általános, összefoglaló megnevezőjük a tanerőknek: óvónőknek, tanítóknak, középiskolai tanároknak, egyetemi oktatóknak. A szlovákban az uíitef használatos mindkét jelentésben, ezért a pedagógusnap neve is: deű ufiitefov. Ezt fordítottuk mii szó szerint magyarra tanítók napjá-nak, holott a magyar köznyelvben már rég ismert a pedagógusnap. 'El lehetne azon is gondolkodnunk, hogy vajon a Csehsxlo- vákiai Magyar Tanítók Énekkara név helyet nem lenne-e helyesebb ez: a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Énekkara. Hiszen a magyar nyelvben az általánosabb jelentésű pedagógus szó szerepel az ilyen nevekben (pedagógus-énekkar), nem pedig a tanító szó. Elvégre a tanító pedagógus is, de nem biztos, hogy a pedagógus egyben tanító is. Az elért eredmények tehát — bár kimutathatók — még nem teljesek, nem általánosak. Egyelőre úgyszólván csak a sajtó nyelvére korlátozódnak, az általános nyelvhasználatban még meg kell küzdeni értük. Az újságok könnyebben váltják fel egyik szót a másikkal, mint maguk a beszélők, akiket köt a több évtizedes nyelvszokás. De azt is tudjuk, hogy a sajtónak igen nagy szerepe van a nyelvhasználat formálásában, sót átformálásában is. Ezért merjük azt állítani, hogy az ott elért eredmény már fél Siker. Csak idő és türelem kérdése, hogy az ott használt formák és jelentések közismertté, közhasználatúvá váljanak. S a sajtó mellett sokat tehetnek a pedagógusok is, ha kellő figyelemmel követik nyelvművelésünk törekvéseit, és a fiatal nemzedék nyelvhasználatát már az iskolában helyes mederbe terelik. DR. JAKAB ISTVÁN t ANDRÄSSY TIBOR: ERDŐBEN (linómetszet)
