Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-08 / 14. szám
1178. IV. 8. N Vi EGY IMPERIALISTA KATONAI SZÖVETSÉG „TÜNDÖKLÉSE ÉS PUSZTULÁSA“ • A BAGDADI SZÉKHELYRŐL HAMAR KELLETT KÖLTÖZNI • GYÁSZBESZÉD HELYETT MAGYARÁZKODÁS ANKARABAN • LONDONBAN ÚJ TERVEK SZÜLETNEK A tetem még ott van kiterítve, de már azt miagyarázgatják a hulla körül felsorakozók, hogy amíg élt, se szerették, most aztán már az emlékéről is szeretnének megfeledkezni. Egy Imperialista katonai szövetségről van szó, amely még egy negyedszázadot sem élt meg és olyan körülmények között múlt ki, amelyek nagyon jellemzőek korunkra, a haladás erőinek előretörésére. Március derekán történt, hogy a török nemzetbiztonsági tanács ülésén felállt az egyik tábornok és azt mondta: „Mivel Irán és Pakisztán kilépésével a CENTO gyakorlatilag elvesztette a térségben betöltött szerepét, helyes lenne, ha Törökország is kilépne a Központi Szerződés Szervezetéből.“ A javaslatból döntés született és néhány órával később Bü- lent Ecevit miniszterelnök kijelentette: „A CENTO gyakorlatilag amúgy is elveszítette minden funkcióját, tehát Ankara kilép a szövetségből." Irán és Pakisztán távozása után 1979 márciusában nem egészen 24 évvel megalakulása után tehát, megszűnt a OBNTO, amelynek születésekor még egészen más neve volt. Hogy is kezdődött? Szomjúság a közel-keleti olaj után, közös fellépés szándéka a nemzeti felszabadító mozgalmak ellen és egyáltalán nem utolsósorban szovjetellenes stratégiai célok: ez volt 1955-ben a bagdadi paktum megtervezésnek és keresztülerőszakolóinak a fejében. 1955 februárjában aláírták a török—iraki együttműködési szerződést. Ez lett a paktum kiinduló állomása; az aláírás alkalmával kiadott közlemény szerint „minden remény megvan arra, hogy az egyezményhez a nagyhatalmak és további közel- keleti országok is csatlakozni fognak“. A terveket Washingtonban gondolták ki — ott készültek már esztendők óta különféle közel-keleti és közép- keleti szövetség-változatok megvalósítására, ahogy a State Department- ben egészen világosan megfogalmazták „a közel- és közép-keleti országoknak a kommunizmus veszélyével szemben közös védelmére“. Előfordult, hogy az egyes tőkésországok érdekei szembekerültek, például az 1953-as iráni fordulat (Mo- szadik viszonylag rövidéletű kormányának sikerült ugyan államosítani az olajkincset, de amikor a sah a CIA segítségével visszakerült a páva- trónra, az egykori Angol—Iráni Olaj- társaság egyeduralma helyett olyan helyzet alakult ki, amelyben az amerikai monopóliumok és olajrészvények 40 százalékának birtokába jutották) kiélezte az efféle vetélkedést. De a stratégiai célkitűzésekben megértette egymást az USA és Anglia, természetes hát, hogy az első jelentkező a bagdadi paktumhoz London volt. 1955. április 5-én belépett a paktumba — a csatlakozás ezúttal nem váltott ki ellenzést Washingtonban sem. 1955 szeptemberben Pakisztán, októberben pedig erős angol és amerikai nyomásra Irán is belépett a paktum résztvevőinek sorába. Akkor még a bagdadi paktum hivatalos neve ez volt: METO, Middle East Treaty Organization — a Közép- Keieti Szerződés Szervezete. A 7. cikkelyben azt írták: a paktum öt évig marad érvényben és minden öt esztendőiben meg kell újítani. Hát az 1955. április 15-én aláírt szerződés nem élte meg tulajdonképpen még az első öt esztendőt sem ... Igaz, 1957 júniusában már egy rendkívül érdekes új fejlemény következett be; a paktum katonai bizottsága egy új taggal gyarapodott, belépett az Egyesült A térképen a CENTO-országok: ez a ben létezik szövetség már csak a történelemkönyvekAllamok. Alig több, mint egy esztendővel később, 1958 júliusában véget ért a bagdadi paktum életének első szakasza, mert a székhelyet megrázta a forradalom, az antiimperialista katonatiszti fellépés, amely elzavarta a királyt és szűk társaságát, s kikiáltotta a köztársaságot. A „bagdadi paktum“ átköltözött a török fővárosba, és gyorsan átkeresztelték. Az új neve most leüt Central Treaty Organization, CENTO, azaz a Központi Szerződés Szervezete. „Közös védelem a kommunizmus ellen“ — ez a megfogalmazás azt jelentette: az imperializmus a Közelés Közép-Keleten is megkísérli az Észak-Atlanti Szövetség, a NATO (alakult 1949-ben) kiegészítésére és összekapcsolására megszervezni azt a kat'onai szövetséget, amely egyszerre kívánja megosztani és gyengíteni az arab világ szabadságmozgalmait és felvonulási területet jelölni ki a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen. Még vége sincs az első ötéves szerződési szakasznak, amikor az Egyesült Államok — ügyesen, nem hivatalos formában — úgy válik a paktum teljesjogú tulajdonképpeni vezetőjévé, résztvevőjévé, hogy 1959 márciusában Ankarában kétoldalú katonai szerződéseket köt Törökországgal, Iránnal és Pakisztánnal. Manapság napról napra a hírek élén szerepel mindaz, ami Iránban történik — abban az országban, amelyet a környék csendőrének tekintett és így is kezelt az USA. Még 1957- ben így magyarázta meg Norman Armour, az USA teheráni nagykövete, miért érdeke az Egyesült Államoknak a sah hadseregének teljes felfegyverzése: „Iráni katonai programunk célja az iráni fegyveres erők felszerelése és kiképzése oly módon, hogy szavatolhassa a belső biztonságot és bizonyos ellenállást fejthessen ki egy külső agresszióval szemben.“ Más szóval: megvédeni a nép ellen a sahot és szolgálni az Eisenhower-doktrínát. (1957 januárjában a kongresszus előtt mondott beszédében hirdette meg programját Eisenhower elnök. A program a következőket irányozta elő: 1. együttműködés az egész Közelés Közép-Kelet minden 'országával vagy államcsoportjával, és segítség- nyújtás ezeknek az országoknak gazdasági fejlődésükhöz; 2. a katönai segélyprogram megvalósítása és együttműködés mindazokkal az országokkal vagy államcsoportokkal, amelyek ezt a segélyt igénylik; 3. amerikai fegyveres erők bevetése a Közel-Keleten azzal a céllal, hogy „megvédjék“ a térség országait a „nemzetközi kommunizmus ellenőrzése alatt álló országok“ minden agresz- sziójától ...) Az Eisenhower-doktrínát — a bagdadi paktum politikájának egyik fontos kiteljesedését — akkor hirdették meg, amikor az 1956-os szuezi kaland után (1956^ban a franciák és az angolok, Izrael bevonásával, megtámadták Egyiptomot, mert az államosította a Szuezi-csatornát, ám a támadás kudarccal végződött) alaposan meggyengült a térségben London és Párizs pozíciója, s ezzel megnyílt az út az amerikaiak előtt. Ők léptek fel a nyugati érdekek fő védelmezőjeként — nem mellékesen azzal a szándékkal, hogy politikai és gazdasági vezető szerepet vívtak ki itt maguknak. Két nyugtalanító folyamat siettette Washingtont. Az első az volt: mind jobban növekedett a szocialista országok — mindenekelőtt a Szovjetunió — tekintélye az arab világban, a második pedig az, hogy mind szélesebb keretek között bontakozott ki az arab népek felszabadító mozgalma. Nagyon hamar meglátszott, menynyire nem a gazdasági segítés szándéka vezette az Eisenhower-doktrína kigondolóit. A bagdadi paktum, a későbbi CENTO úgynevezett „gazdasági együttműködés} lépései“ között emlegetik az 1961-es döntést: vasutat építenek Törökország és Irán között, A vasútvonal egyetlen célt szolgált: szovjetellenes felvonulást. 1965-ben állandó távközlési kapcsolat létesült a CENTO-országok között — a távközlési kapcsolat kizárólag katonai jellegű. Ugyanebben az évben megnyitják az Ankara—Karachi repülő- vonalat; a CENTO-repülő-összekötte- tés katonai jellegű. Akárcsak annak az 1966-ban megépült Irán és Törökország közötti új országúinak a szerepe, amelyről még az amerikai sajtó is csak mint „stratégiai útról“ ír... J. F. Dulles annak idején azt magyarázta, hogy mivel Szuez után a brit és a francia befolyás csökkent a Közel-Keleten „ott légüres tér keletkezett és ezt az Egyesült Államoknak kell betöltenie“. Tulajdonképpen azt is megfogalmazta akkor az amerikai külügyminiszter, hogy a CENTO — tekintettel Ankara tagságára — „a NATO meghosszabbítása“. Teljesen világos volt, milyen célt szolgál az amerikai tervekben a CENTO: ezt mutatta a Törökországban és Pakisztánban kiépített támaszpontok összekapcsolódó sora, meg azok az éppen néhány hete felgyújtott, lerombolt, hirtelen megsemmisített „hatalmas amerikai fülek“, azaz az Iránban épített amerikai lehallgató állomások. Powers, az 1960-ban földre ikénysze- rített hírhedt U—2-es gépen szálló amerikai pilóta először a törökországi Adanábói, aztán a pakisztáni Peshavarból indult el szovjet föld fölötti kémrepüléseire... Hol van már mindez! Az új teheráni vezetés nemcsak a CENTO kihűlő tetemét hagyta ott, hanem azt is fontolgatja, hogy az el nem kötelezettség politikáját hirdeti meg. Zijaul Hak pakisztáni elnök a kilépést megelőző napokban mondta, hogy „a szövetség egyszerűen hátrányosnak tekintendő az ország biztonságára nézve“ — és szintén szólt arról, hogy hazája az el nem kötelezettek mozgalmához csatlakozik. Az amerikaiak most azt mondják: „A CENTO tulajdonképpen sosem volt hatékony védelmi eszköz, és különben is mindig csak az angolok érdekeit szolgálta.“ Londonban egészen másként nyilatkoznak. Ott azt mondják: „Tudomásul kell venni a tényeket, mégha nem is kellemesek.“ És az angol külügyminisztériumban azt fontolgatják, hogy vajon lehetséges lenne-e egy pakisztáni—szaud-arábiai szövetséget létrehozni — angol kezdeményezéssel, amerikai pénzzel és fegyverrel... Mintha csak a 24 évvel ezelőtti paktumalakításra, a bagdadi paktum születésének körülményeire akarnák emlékeztetni az embereket... Pedig a CENTO története a maga gyötrelmes tanulságaival az imperialisták számára lecke lehetne. Lehetne — ha akarnának tanulni belőle. GÁRDOS MIKLÓS 1978 áprilisa: a CENTO utolsó miniszteri ülése Londonban a Lanchaster House- ben. A kép jobboldalán Vance külügyminiszter látható (mellette angol kollégája Owen) a balszélen szerényen ott áll dr. Abbasz Ali Khaladbary, Irán egykori külügyminisztere, akinek sorsáról mitsem tudunk MSI
